Jackie Channek hetvenéves korára elege lett az akciófilmekből. Na, nem most kezdett elege lenni, régóta ismételgeti már, hogy köszöni szépen, nem kér több rendőrtiszt meg CIA-ügynök szerepet, eddig mégis rendre visszatért a műfajhoz, és ahhoz a legendás szokásához, hogy filmjeinek vadabbnál vadabb mutatványait maga koreografálja, és kaszkadőr nélkül forgatja le. Több mint ötven éve özönlenek hozzá ezek a szerepek, kétszáz film felett pedig már nehéz levetkőzni a gondosan felépített barátságos-bohókás harcos szerepet.
Nem fél. Nincs kaszkadőre. Nincs párja
– hirdette az 1995-ös Balhé Bronxban című film egyik posztere. Ez a film hozta meg anno Jackie-nek az amerikai áttörést, a fenti mottó pedig tulajdonképpen összefoglalja mindazt, ami miatt mára azon maroknyi ember egyike, akiket a világon bárhol, bárki felismer. Ez a három mondat lett Jackie Chan imidzse. Most azt mondja, az akciósztároknak előbb-utóbb lejár a szavatosságuk, az övé pedig már le is járt.
„Én viszont nemcsak akciószínész vagyok, rendezek is. Régebben sosem találtam jó forgatókönyveket, meg kellett tanulnom megírni a saját filmjeimet. Ha az operatőr nem értette a ritmusom, beálltam én kamerázni. Így jutottam előre a filmiparban, egyik filmről a másikra. Ez több mint hatvan éve volt. Egy bizonyos kortól kezdve felmerül az emberben a kérdés, mit csináljon legközelebb? Újra kell magát alkotnia. Nem gondolkodhat azon a közönség, hogy »már nem tud harcolni«, azt kell, hogy érezzék, hogy Jackie Chan egy színész, ez meg csak egy harcjelenet. ”
Régen egy akciószínész voltam, aki tudott harcolni. Ma egy színész vagyok, aki esetleg harcol egyet-egyet. Még azért tudom, hogy kell.
Hogy is felejthetné el, amikor négyéves kora óta folyamatosan csinálja?
Babaként majdnem eladták
Jackie Chan 1954. április 7-én született az akkor még brit fennhatóság alá tartozó Hongkongban. Szülei valószínűleg nem számoltak vele, hogy kisfiukból egyszer világsztár lesz, a születésekor kapott név, a Chan Kong-száng legalábbis nem árulkodik túlzott kreativitásról: azt jelenti, „Hongkongban született”. Charles és Lee-Lee Chan a francia konzulátuson dolgoztak, és meglehetősen szerény körülmények között éltek. Jackie a visszaemlékezések szerint már édesanyja hasában is aktívan rugdalózott, nagyobb problémának bizonyult azonban, hogy hatalmas baba volt. Chanék a szülés közeledtével komoly választás elé kerültek:
Jackie memoárja szerint akkoriban nem volt kifejezetten különleges dolog eladni egy újszülöttet egy gyermektelen párnak, a szegénységben élő szülők abban reménykedhettek, hogy csemetéjük egy gazdag családnál jobb körülmények között nő majd fel. A Chan házaspár végül szerencsére megtarthatta elsőszülött gyermekét, összeszedték a szükséges pénzt a barátaiktól.
Jackie jóval később tudta csak meg, hogy szülei nem véletlenül kerültek Hongkongba: a polgárháború elől menekültek ide, a sebtiben hátrahagyott Kínában pedig mindkettőjüknek voltak már gyermekei.
Charles négyéves korától keményen edzette az izgága kisfiút, akit hatéves korában beírattak a híres Kínai Drámaakadémiára. Mikor a szülők pár évvel később az ausztráliai Canberrába költöztek, hogy az amerikai nagykövetségen dolgozzanak, Jackie-t az iskolát vezető Yu Jim-yuen mester gondjaira bízták. Manapság már leginkább gyermekkínzásnak neveznénk a kiképzést, amit az itteni növendékek kaptak: a harcművészetektől, a táncon és éneklésen át mindenféle előadó-művészetet elsajátítottak, általában napi 14–16 óra kemény tanulással és edzéssel, miközben nyájas nevelőik jól irányzott pofonokkal igyekeztek a helyes úton tartani a kisiskolás korú gyerekeket. Jackie tíz évet húzott le itt. Bár olvasni nemigen tanult meg, az előadó-művészetek terén a legtehetségesebb tanulók közé tartozott, így bekerült a Hét Kicsi Szerencse nevű társulatba, és kiskorától kezdve fel-feltűnt filmekben – egyébként művésznevek egész sora alatt. A Jackie nevet végül akkor kapta, amikor kiment a szüleihez Ausztráliába, és senki nem tudta kimondani az igazi nevét.
„Nem a következő Bruce Lee akartam lenni, hanem az első Jackie Chan”
Alig tizenhét éves volt, mikor először dolgozhatott Bruce Lee mellett: kaszkadőrként szerepelt a Tomboló ökölben, egy évvel később pedig A sárkány közbelépben, ahol Lee meg is jegyezte magának, mert egy alkalommal olyan erősen vágta arcon egy bottal, hogy Jackie elvágódott, s még a sokat látott kaszkadőrök is felszisszentek. A forgatás hátralevő részében aztán Lee bűntudatosan kérdezgette, jól van-e. Bruce Lee korai halála aztán a 70-es évek elején egybeesett a harcművészeti filmek iránti érdeklődés hatalmas hullámával, és nem mellesleg Jackie első főszerepével, a Kung-fu kölyök című filmmel is. Akkoriban mindenki a következő Bruce Lee akart lenni, logikus volt hát, hogy a következő filmjeiben a magyarul igen vicces nevű Ló Vaj hongkongi rendező is igyekezett rábírni Jackie-t, hogy Lee-hasonmásként játsszon.
Emlékszem, az első alkalommal, hogy saját plakátom volt, nem is látszott rajta a nevem. Hatalmas betűkkel az szerepelt rajta, »a második Bruce Lee«, alatta icipiciben írták, hogy Jackie Chan.
A rendező azt akarta, hogy Jackie kemény, komor és tiszteletet parancsoló hős legyen. A Tomboló ököl folytatásaként készülő Szuperöklű fúria viszont jó nagy bukás lett.
„Én egyszerűen nem ilyen karakter voltam, és a közönség sem hitte el, hogy ilyen vagyok. Túl fiatal voltam hozzá, túl alacsony, egyszerűen nem én voltam. Úgyhogy elgondolkodtam, hogyan legyek más, mint Bruce Lee. És rájöttem, hogy csak önmagamat kell adnom. Amíg a Lee-hasonmások komolykodtak, én megmutattam, hogy az embernek bizony fáj a keze egy ütés után” – emlékszik vissza Jackie.
Először az 1978-as A kobra című filmbe csempészett némi humort, a nagy áttörést viszont az azóta klasszikusnak számító Részeges karatemester című film hozta, itt fejlesztette ki sajátos, komikus harcművészeti stílusát.
„A fájdalmat elfelejti az ember”
A hetvenes évektől kezdve aztán egymást érték az akciófilmes szerepek, mára állítólag sehol nem kap már biztosítást Ázsiában, mert a kaszkadőr csapatával bemutatott mutatványok és a rengeteg sérülés miatt rég feketelistára került. A színésznek szinte nincs már olyan testrésze, ami egy ponton ne sérült volna meg. A legsúlyosabb balesete kétségkívül az 1987-es Istenek fegyverzete forgatásán érte, mikor egy Indiana Jones-szerű kincsvadászt alakítva
„Hány bordádat törted már el, Jackie?” – kérdezi egy interjúban Jonathan Ross műsorvezető.
„Túl sokat. A régi időkben nem törődtünk olyan apróságokkal, mint az életünk, vagy az emberi jogok. Csak csináltuk.”
A 80-as években aztán barátja és menedzsere, Willie Chan unszolására Hollywooddal is megpróbálkozott, bár nem igazán fűlt hozzá a foga: egyrészt teljesen elégedett volt az Ázsia-szerte felépített karrierrel, másrészt nemigen tudott még angolul. Az első próbálkozások nem is jöttek be, de legalább a Burt Reynoldsszal forgatott Ágyúgolyó futam után Jackie is rászokott, hogy megossza a filmjei végén a kivágott jeleneteket és elrontott mutatványokat.
Az alábbi videóban például tíz olyan eset szerepel, amikor majdnem az életét adta egy vagány akciójelentért:
Azért nem kell nagyon aggódni Jackie-ért, a folyamatos sérülések láthatóan nem viselték meg, interjúiban rendszerint lelkesen mesél a legvadabb szituációkról és sérülésekről is. „A fájdalmat elfelejti az ember. Ha folyton a fájdalomra gondolsz, nagyon sok mindentől félni fogsz”– vallja.
Olyan jól sikerült az akcióvígjáték műfaj megalapozása, hogy Jackie Chan tulajdonképpen a 80-as évek óta ontja magából a filmeket: előbb Japánt és az ázsiai piacot hódította meg olyan filmekkel, mint Az ifjú mester vagy a Rendőrsztori-sorozat, aztán a fent már emlegetett Balhé Bronxban című alkotással végül sikerült az amerikai filmipart is bevennie. Összesen több mint kétszáz filmen dolgozott, nem csak színészként: 2012-ben azzal döntött világrekordot, hogy a Műkincs hajsza című filmjében több mint tizenöt minőségben tűnt fel. Ennél a filmnél író, rendező, főszereplő, producer, executive producer, operatőr, művészeti rendező, stábvezető menedzser, kaszkadőr-koordinátor, kellékes, fővilágosító, kaszkadőr, zeneszerző, énekes és catering koordinátor is volt. Azért persze a legtöbb kaszkadőrjelenetet bemutató élő színész Guinness-rekord is az övé.
Jöhetnek a romkomok és musicalek!
Jackie Chan kitörölhetetlen nyomot hagyott a filmtörténetben, az egész világ megismerte az arcát – és a nevével fémjelezett filmek jellegzetes stílusát.
„Kaphatnék végre egyszer valami olyasmit, mint a La La Land? Valami mást… Senki nem akar ilyen romantikus, tengerparton sétálós, énekelgetős-csókolózós szerepeket adni nekem. Mindig csak az akció meg az ugrálás” – viccelődött nemrég egy interjúban. Azért lelkesen próbálkozik mindenfélével: 2007-ben például egymás után dolgozott a Leszámolás Tokióban című karcos jakuzadrámán, majd a Dreamworks-féle Kung Fu Panda animációs filmen.
Szülőhazájában nem ilyen egysíkú a Jackie Chan-jelenség, a színész Kínában a filmes világból kiszakadva is sokoldalú hírességként ismert. Nem véletlenül vágyódik például La La Land szerepekre, Ázsiában popsztárként is sikeres: a 80-as évek óta több mint húsz albumot adott ki, kantoni, mandarin, japán, thai és angol nyelven is énekel – több filmjében már a nyugati közönség is találkozhatott a hangjával, a stáblisták alatt ugyanis rendszerint saját zenéit szólaltatja meg.
A Mulan kínai verziójában ő adta Shang hangját, az alábbi videóban az Erős légy! kínai változatát énekli:
Régóta vállal szerepet a kínai kommunista párt népszerűsítésében is, 2021-ben arról beszélt, hogy szívesen belépne a pártba, korábban pedig elég nagy felháborodást keltett, mikor azt fejtegette, hogy a kínaiak irányításra szorulnak. „Nem vagyok benne biztos, hogy olyan jó dolog a szabadság” – mondta akkor.
De nemcsak a politikában, hanem az élet szinte minden területén találkozni Jackie Channel:
- van produkciós cége,
- mozihálózata,
- divatmárkája,
- valamint étterem, kávézó és edzőterem franchise-a.
A bevételeinek legnagyobb részét jótékonyságra fordítja; iskolákat épít, ösztöndíjprogramokat működtet, szegénységben élő gyerekek oktatását segíti.
Mostanra, úgy tűnik, már nem is az akcióhős szerepből való kitörés foglalkoztatja leginkább, hanem, hogy mi következik a filmezés után.
„A filmkészítés elég hasznos tud lenni. Én kínaiként mindent megtettem, kulturális nagykövetként felelősségem van. (…) A filmek híressé tettek, bejártam a világot, és ez felnyitotta a szemem: a világ hatalmas hely, én pedig nagyon pici vagyok. Nemsokára hetven leszek, és még vagy tíz film áll előttem. Szerencsésnek mondhatom magam. (…) De én ismerem magamat, valójában egy teljesen átlagos ember vagyok. Most valami hétköznapibbat fogok csinálni: segítek másoknak. Nem fogok visszanézni, azon leszek, hogy több embert érjek el, többeket tegyek boldoggá, többeknek segítsek. Ezt tanultam magamról.”
