Írónak lenni korántsem mindig veszélytelen foglalkozás. Kiviláglik ez az olyan hírhedt esetekből is, mint az évtizedek óta a fatva árnyékában élő Salman Rushdié, akit 2022-ben megkéselt egy fanatikus merénylő, illetve Roberto Savianóé, akinek a nápolyi maffia elől kell bujkálnia, amióta megírta leleplező erejű dokuregényét, a Gomorrát. A mai napig állami védelem alatt élő Saviano szenvedélyesen vallja, hogy az igazság olyan fegyver, ami még a kalasnyikovnál és a drogból befolyó dollármilliárdoknál is hatalmasabb. Radikális gondolat, akár megmosolyogtató idealizmusnak is tartható, de tény, hogy a kimondott, leírt szavaknak erejük van, amivel a hatalom birtokosai nagyon is tisztában vannak – maguk is próbálnak politikai nehézfegyverzetet építeni belőlük.
A szókimondás kockázatairól bőven tud mesélni – és mesél is – a nigériai Wole Soyinka, aki 1986-ban az első fekete-afrikai íróként kapta meg az irodalmi Nobel-díjat, és pályája során kétszer is bebörtönözték politikai aktivizmusáért, emellett hosszú éveket töltött száműzetésben. Angliai egyetemeket is megjárt, pályakezdő drámaíróként ugyan maga is felemelte szavát a brit gyarmati uralom ellen, ám Nigéria függetlenségének 1960-as kikiáltása után sem lett kevésbé kritikus a hatalmi visszaélésekkel szemben, amivel befolyásos ellenségeket szerzett. Már a felszabadulás ünnepére bemutatott szatirikus drámája (Dance of the Forests) is az új politikai elit korruptságán élcelődött, leszámolva a káros illúzióval, hogy a függetlenség elnyerésével automatikusan beköszönt a béke és a szabadság aranykora.
Soyinkát 1965-ben tartóztatták le először, miután Nyugat-Nigéria vezetőjének szónoklata helyett inkább egy másik felvételt, egy választási csalásokról szóló vádbeszédet játszott le a rádióban. A megfélemlítés nem riasztotta el a karakán véleménynyilvánítástól, a következő években hasztalanul próbálta letéríteni a katonai diktatúra és polgárháború felé rohanó Nigériát az erőszak útjáról. 1967-ben újra letartóztatták, 22 hónapos bebörtönzésének nagy részét ráadásul – kínzással felérő – magánzárkában töltötte. Soyinka visszatekintve úgy értékelte ezt az időszakot, mint egy szándékos kísérletet az elméje elpusztítására, hiszen nemcsak az emberi kapcsolatokat, de az olvasás és írás lehetőségét is teljesen megtagadták tőle. Ennek ellenére a fogságban sem állt le az írással:
A hatalommal való viszonya később sem szelídült meg, kérlelhetetlenül kritizálta a nigériai és más afrikai kormányokat, amelyek újra és újra visszacsúsztak az önkényuralomba.
Csak 1999-ben, a polgári kormányzat visszaállítása után térhetett haza, de összességében évtizedeket töltött kényszerű vagy önkéntes száműzetésben. Szerzőként, színházi emberként és tanárként – oktatott a Harvardon, Oxfordban és Cambridge-ben is – mindvégig termékeny maradt, aminek az eredménye számtalan színházi előadást és több tucat kötet. Ezek nagyobb része színmű, de írt verseket, regényeket, esszéket és memoárokat is. A ‘80-as években magyarul is megjelent második regénye (A fékevesztettség évada), illetve gyerekkoráról szóló memoárja (Aké), amelyet sokan a hatalmas életmű legerősebb darabjának tartanak. Tavaly pedig az Európa kiadta Soyinka legújabb regényét, amely éppolyan maróan ironikus, ahogy az a címéből sejthető: Krónikák a föld legboldogabb népének országából.
Az ötlet onnan jött, hogy Nigériát korábban több elégedettségi felmérés is a világ legboldogabb országának hozta ki, amit Soyinka először csakis valami beteges, ördögi fricskaként tudott értelmezni. Aztán rájött, hogy ezt elvileg komoly, tudományos igényű felmérésnek szánták, de így sem tudta összeegyeztetni azzal a Nigériával, amit ő ismert. Frusztrációjának gyümölcse végül egy gyilkos humorú szatíra lett, amelyben a politikai és vallási elit már nem egyszerűen korrupt, de tagjai titkos társaságokba verődve kereskednek emberi testrészekkel, hogy legyen mit használni a vallási rituálékhoz. Soyinka elmondta: azért akarta, hogy a nigériai függetlenség hatvanadik évfordulójára jelenjen meg a könyv, mert ez az ő ajándéka a nemzet számára. „Mindenkinek szánom, a kormányzóknak és a kormányzottaknak, a kizsákmányolóknak és kizsákmányoltaknak.”
A szabadság: minden
Ebből is látszik, hogy a félig Kaliforniában, félig ismét Nigériában élő Soyinkánál nem válik el élesen egymástól a két szerepkör: a díjakkal és felkérésekkel elhalmozott művész, valamint a kérlelhetetlen és gyakran meghurcolt politikai aktivista. A két küldetés végső soron ugyanabból fakad: az igazság kimondásának vágyából, amely egyben létfontosságú alapja egy közösség önismeretének, így fejlődésének is. A 89 éves Soyinka korához képest kiváló egészségnek örvend, és nemcsak olthatatlan igazságérzetét őrizte meg, de öniróniáját és gyakran fanyar humorát is. Erről személyesen is meggyőződhettünk az Egyesült Arab Emirátusokban, ahol a világ egyik legnagyobb könyves rendezvényén, a novemberben megtartott 42. Sardzsai Nemzetközi Könyvvásáron volt lehetőségünk találkozni az íróval. Azonnal nyilvánvalóvá vált a hatalmas tisztelettel körberajongott Soyinka csendes karizmája, amely könnyedén old fel és olvaszt szerves egységbe látszólagos ellentéteket: halk szavú határozottság, játékos komolyság és rettenthetetlen derű jellemzi.
Egyik első kérdésem az volt hozzá, akadtak-e olyan pontok az életében, amikor úgy érezte, belefáradt az állandó küzdelembe, és a társadalom problémáinak megoldása helyett végre csak a saját dolgával szeretne foglalkozni. Gondolkodás nélkül, ám hamiskás mosoly kíséretében jött a riposzt:
Legalább huszonnégyszer éreztem így csak a mai napon.
Soyinka egyfelől ragaszkodik ahhoz, hogy az írókat nem terheli kitüntetett társadalmi felelősség, egyetlen valódi dolguk az, hogy írjanak, és történeteikkel tágítsák saját közösségük – ezen keresztül pedig az emberiség – látókörét. Arról is beszélt korábban, hogy amikor egy-egy külföldi útja után hazarepül Nigériába, már a gépen ülve belé szokott nyilallni a fájdalmas érzés, hogy mi a francért megy vissza ebbe az istenverte országba. Persze tudja, hogy úgyis mindig visszamegy, akárcsak azt, hogy hiába lenne kényelmesebb csendben maradni, legközelebb is ugyanúgy felemeli a szavát, ha égbekiáltó igazságtalanságot lát.
Ennek ellenére nem keresi a feszültséget. Tisztában van vele, hogy aktivizmusa fényében ez nehezen hihető, de váltig állítja, hogy a lelki békét és a nyugalmat szereti, amit leggyakrabban az erdei sétái során talál meg. Ám ha a háza és az erdő közötti úton valami elfogadhatatlan dolgot lát, akkor úgysem tudja élvezni a békés sétálgatást, amíg nem kezd valamit a látottakkal.
Kíváncsi voltam arra is, hogy az elnyomás, a börtön, az üldöztetés és száműzetés tapasztalatával a háta mögött mit jelent számára a szabadság szó.
Mindent. Nem hiszem, hogy az emberi lények teljesek lehetnének szabadság nélkül. És ez alatt az abszolút szabadságot értem, amit egyedül az a kötelességünk korlátoz, hogy ne sértsük meg mások szabadságát. Ezt leszámítva: a szabadság számomra egyenlő a létezéssel. Ha a választás mindennapi rutinja nem része az életünknek, akkor nem vagyunk többek rabszolgáknál vagy ketrecbe zárt állatoknál
– felelte átható tekintettel, amelyben egyszerre volt felfedezhető egy hosszú, küzdelmes élet minden rezignáltsága és szenvedélye.
Halál a nemzetekre, éljen az emberiség?
A három mexikói újságíróval közösen készített interjúban óhatatlanul előkerült a gázai háború is, mely hiába destabilizálta a Közel-Keletet, és tartotta lázban a világ közvéleményét, alig szüremkedett be az arab világ legnagyobb könyves rendezvényére. A vásár területén volt ugyan egy félreeső stand a palesztinok megsegítésére, de nagyjából ez a humanitárius akció volt az egyetlen jele annak, hogy a térségben öldöklő konfliktus zajlik. Legfeljebb a nemzetközi vendégek és újságírók hozták szóba, a helyiek láthatóan kerülték a témát, és a hangsúlyt sokkal inkább az évtizedek óta megtartott könyvvásár központi üzenetére, az irodalom híd szerepére helyezték. Ez persze illeszkedik az Emirátusok tágabb országimázsába is, mely a geopolitikai konfliktusok élezője helyett a globális turizmus, az üzlet és fejlődés pezsgő táptalajaként igyekszik láttatni önmagát, ahol mindenki megtalálhatja a maga számítását. Mindezt hatalmas erőbedobással és meglehetősen hatékonyan is csinálják, amire jó példa a Dubaj szomszédságában megrendezett sardzsai könyvvásár, és nemcsak a világhírű fellépők miatt – vendégeskedett már itt Zlatan Ibrahimovic, Trevor Noah és Alessandro Baricco is –, de évről évre egy olyan, izgalmas merítést nyújt az arab világ, India, Afrika és a nyugati országok kulturális trendjeiből, amit Európából nézve aligha kapunk meg, de legalábbis egész más fénytörésben.
Soyinka persze nem félt a megosztó kérdésektől sem, kifejtette véleményét a háborúról, de nem foglalt állást egyik fél mellett sem, inkább az univerzális tanulságokat igyekezett levonni. Szerinte ez különösen a régió számára borzasztó fejlemény, ám az egész bolygót is érinti.
Politikai, humanitárius katasztrófa, aminek nem szabadna megtörténnie, és azok is megérzik a hatásait, akik a világ távolabbi vidékein élnek. A nagy kérdés persze az, mi lehetne a megoldás. Ehhez vissza kellene tekerni az óra mutatóit, hogy valamifajta racionális talajra érkezzünk meg, ahol pragmatikus, emberi és intelligens megoldásokról beszélhetünk
– mondta, majd a beszélgetés során többször is hitet tett amellett, hogy a világnézeti viták helyett a pragmatizmust kellene előtérbe helyezni.
Eleve gyanakvó az ideológiákkal szemben, mert ezek szerinte mérhetetlen önelégültséget hordoznak magukban, akárcsak az optimizmus, pesszimizmus kifejezések, amelyek már egyáltalán nem foglalkoztatják. „Inkább pragmatikusan próbálok viszonyulni a környezethez, amiben állandóan gazdasági, politikai és vallási ellentétek között kell meghozni a döntéseinket. Én is meghozom a magam döntéseit. Szóval nem használom ma már sem az optimista, sem a pesszimista szavakat. Az én koromban ennek már nincs értelme, inkább csak elvégzem az előttem álló munkát, aztán elmegyek aludni békés tudattal.”
A pragmatizmuson túl persze ott bujkál Soyinkában némi idealizmus is. Egy korábbi fellépésén például megosztotta egy régi mantráját a hallgatósággal: „Hagyjuk a nemzeteket meghalni, hogy az emberiségnek legyen esélye a túlélésre.” Világbékeszlogennek hibátlan, és persze végeérhetetlen, asztalcsapkodós viták kezdőmondatának is. Viszont mindenképp meg akartam tudni tőle, hogy frappáns provokációnak szánta-e a kijelentést, vagy tényleg lát akár hajszálnyi esélyt is egy ilyen utópisztikus jövőre a kiújulóban lévő etnikai és vallási háborúk kellős közepén. Egyből leszögezte, hogy az esélye ennek szerinte is nulla, aminek egyszerű okai vannak:
Az emberi lények vonzódnak a hatalomhoz. Ahhoz pedig, hogy hatalmat gyakorolj, területre van szükséged, amit uralhatsz. Terület nélkül valódi hatalom sem létezik. Tehát, amíg meg nem tanuljuk, hogyan vetkőzzük le az uralkodás iránti ösztönös vonzódásunkat, addig az olyan kérdéseket sem vizsgálhatjuk meg pártatlanul, hogy mi az értelme az államnak, mint képződménynek. Kit szolgál? Mit szolgál? Gazdasági érdekeket? Vagy ez tényleg egy létfontosságú szervezet, ami segít egyeztetni az eltérő érdekeket, és ami nélkül nem létezhet emberi együttműködés, jólét? Mindezen érdemes gondolkodni. De amíg az állam mentálisan a hatalomvágyhoz tapad, és a versengés borzasztó következményekkel jár, addig a fenti gondolat – amiben még mindig szenvedélyesen hiszek – még a horizonton sem derenghet fel.
A nemzetek tehát velünk maradnak, és ez sok tekintetben nem is baj. Hiszen a nyelvi, törzsi, vallási, etnikai sokszínűség nemcsak konfliktusok forrása, egyben a kulturális sokszínűség táptalaja is, amire a joruba származású Soyinka is hatalmas értékként tekint. A joruba és más törzsi szokások, hitek, mítoszok fontos alapanyagát képezik a műveinek, és színházi megoldásaiban is visszaköszönnek – ezt a kulturális örökséget ötvözi izgalmasan a nyugati irodalmi hagyományokkal.
Alapvetően angolul ír, ami miatt természetesen többször is kapott kritikát, hogy a gyarmatosítók nyelvén miként lehetne elmondani az igazat. Szerinte viszont épp abban rejlik egy ország, kontinens kulturális ereje, ha tagjai (költői, írói, művészei) minél több nyelven képesek kifejezni önmagukat. Mint említettük, amúgy is a kezdetektől igyekszik szembesíteni a dekolonizáció lázában égő afrikai népeket azzal a kellemetlen belátással, hogy
A mostanában a nacionalizmusnak – és sokszor a sovinizmusnak is – új lendületet adó menekültválság szerinte közös ügy. Kollektív felelősségünk lenne, hogy kezeljük a probléma gyökerét, ebből következően pedig kollektív szégyenünk, hogy nem javul, inkább évről évre romlik a helyzet.
„A menekültválság szégyenfolt a világ becsületén. Az afrikai kontinensen élőkén különösen, tudva, hogy milyen erőforrások állnak rendelkezésre, és azt is, hogy a jelenségnek elsősorban gazdasági mozgatórugói vannak. A menekülthullám az önkiteljesítés és a boldogulás lehetőségének hiányából fakad. Ez hajt olyan sok afrikait, hogy átszelje a sivatagot, majd nekivágjon a Földközi-tengernek, és sokan aztán megfulladnak közülük. Mindemellett ez természetesen nem pusztán afrikai probléma, nézzük csak meg az elmúlt időszakot: az orosz-ukrán háború vagy a most Palesztinában történtek nyomán milyen humanitárius válság zajlik. A migráció globális kihívássá vált, amivel kizárólag globálisan lehet valamit kezdeni. Azon országok felelőssége is hatalmas, amelyeknek kezében vannak az eszközök a morális nyomásgyakorlásra.”
A Nobel-díj súlya
Soyinka természetesen akkor sem hazudtolta meg magát, amikor 1986-ban megkapta az irodalmi Nobel-díjat. A stockholmi ceremónián nem csak irodalmi kérdésekkel foglalkozott, előadása az akkor még bebörtönzött Nelson Mandela melletti kiállás volt, egyben vádbeszéd a dél-afrikai apartheid ellen. Egy ilyen elismerés nyilvánvaló előnyökkel jár (rivaldafény, égbe szökő eladási számok), de azért terheket is helyez egy író vállára. Erről beszélt korábbi interjúnkban a zanzibári születésű Abdulrazak Gurnah is, akit néhány héttel azt követően kérdezhettünk a sardzsai könyvvásáron, hogy kiderült: ő 2021 irodalmi Nobel-díjasa. Soyinka díjazása ráadásul még forradalminak is számított, előtte ugyanis fekete afrikai – illetve a korábbi gyarmati világból származó – író még nem kapta meg a legrangosabb irodalmi kitüntetést. Többször beszélt is az Emirátusokban arról, hogyan élte meg azt az időszakot. A hirtelen jött figyelem nagyon fárasztó, és az elvárások, hogy mindennel kapcsolatban állást kell foglalnod, minden apró ízlésítéletednek óriási súlyt tulajdonítanak.
Szinte olyan volt, mintha egyik pillanatról a másikra bölcs, idősödő államférfivá váltam volna. Ezt nehéznek tartottam elfogadni. Nem én kértem, hogy kapjak Nobel-díjat, semmi közöm nem volt a döntéshez. Mégis valaminek a képviselőjeként kezdtek tekinteni rám, és ettől fenyegetve éreztem az egyéni identitásomat
– mondta Soyinka, aki az interjú során visszautasította azt a kijelentést, miszerint ő „nyitotta ki a kaput a többi afrikai író előtt”.
A díjat nem kontinenseknek adják. Intelligens emberek egy csoportja dönt róla, akik nagyon elkötelezettek a tudományok és a művészetek terjesztése mellett. Rajtuk múlik, hogy egy szűkebb merítésből válogatnak-e, vagy szélesre tárják a látókörüket. Ha megteszik az utóbbit, akkor bizonyára észreveszik, hogy létezik irodalom a szűken vett európai téren kívül is. Szóval nem gondolom, hogy kinyitottam volna a kaput bárki számára is, inkább úgy mondanám: mások kezdték el kitágítani a látókörüket.
A túlzó elvárások persze nemcsak a nyugati újságírók felől érkeztek, hanem a fiatalabb afrikai írók is úgy tekintettek Soyinkára, mint aki részévé vált az elitklubnak, így sokan tőle várták a segítséget és a műhelytitkokat, hogy ők is kijuthassanak a nemzetközi színtérre. Soyinka kénytelen volt újra és újra csalódást okozni, és a lehető legegyszerűbben közölni a tényt: „Nem én osztom a Nobel-díjat. Ha valami problémád van a döntésekkel, menj Svédországba!”
De azért van tanácsa az írónak készülő fiatalok számára, mégpedig az, hogy ne hagyják eltántorítani magukat a kudarcoktól:
Őrizzétek meg az elutasító leveleket. Vegyétek elő őket gyakran és nézegessétek, mert ezek a csatában szerzett sebeitek, amikből az energiát meríthetitek ahhoz, hogy eltökéltek maradjatok, és tovább küzdjetek.
Soyinka azt is felidézte, nem álmodozott arról, hogy híres író lesz, csak belesodródott ebbe a pályafutásba. Már gyerekként falta a történeteket, könyveket és sosem volt elégedett azzal, ahogy a felnőttek mesélték el azokat. Égett a vágytól, hogy mindent újrameséljen, csak izgalmasabb módon. Egy-egy történetet hallgatva, olvasva mindig elképzelte, hogyan tudná izgalmasabban elmondani. Karrierje tehát bizonyos értelemben mégiscsak sorsszerű volt: „Nem az volt a célom, hogy író legyek, de már gyerekkoromtól kezdve az volt a kedvenc foglalatosságom, hogy megváltoztassam a narratívát.”
Hello, Mr. Freeman!
És hogy mi zavarja még a 90 felé közelítő író lelki békéjét az újra és újra hatalomra törő zsarnokokon, valamint a rá irányuló rivaldafényen kívül? Ez is kiderült, amikor arab kisiskolásokkal ült le beszélgetni, akik persze nemcsak politikai és irodalomelméleti kérdésekkel bombázták, de arra is kíváncsiak voltak, hogy hasonlíthat valaki ennyire Morgan Freemanre.
Soyinka elmesélte, hogy valóban gyakran összetévesztik Kofi Annan volt ENSZ-főtitkárral és Hollywood egyik legnagyobb fekete filmsztárjával is, aki sajnos annyira híres, hogy a világ minden részén felismerik.
Odalépnek hozzám emberek, és azt mondják: Hello, Mr. Freeman! Úgy érzem, Morgan Freeman nyomorúságossá tette az életemet. Néha már kalapot húzok csak azért, hogy ne tévesszenek össze vele
– mondta keserű humorral, majd felidézett egy olyan esetet is, amikor nem akart kiábrándítani egy családot a repülőgépen, ezért belement a szokásos játékba. A történet abszurd csattanóját egy Nobel-díjas drámaíró sem találhatta volna ki jobban: a nagyvonalú gesztusa által sarokba szorított Soyinka ugyanis kénytelen volt Morgan Freeman nevében autogramot adni a csillogó szemű gyerekeknek, akik lehet, hogy a mai napig sem tudják, hogy nem az Oscar-díjas színész aláírását, „csak” egy legendás polgárjogi harcos és világszerte ünnepelt író hamisítványát őrizgetik.
