1937 telén a Glass testvéreknek jó okuk volt az elégedettségre, és olyan boldogok voltak, amilyennek azelőtt el sem tudták magukat képzelni. Henri és Jacques megnősült: mindketten olyan nőt vettek el, aki szerette őket. Alex befutott mint divattervező. De mindannyiuk közül Sarát lepte meg leginkább a boldogság, hiszen a szanatóriumi kezelésekkel tarkított hosszú évek után nem alaptalanul gondolta, hogy ő már soha nem lesz boldog.
Amikor a 30-as évek elején Sara véglegesen hazatérhetett Párizsba, Alex gyakran elvitte különféle képtárakba, és míg ő maga imádta Monet-t, Cézanne-t és mindenekelőtt Picassót, Sarának jobban tetszett Renoir. Otthon maga is festett renoirosan lágy tekintetű, szelíd mosolyú fiatal nőket gesztenyebarna tincsekkel. Amikor végre elég jól volt ahhoz, hogy munkába álljon, rajzkészséget és festői érzéket igénylő pályát választott, mert csak ebben a két tehetségében bízott meg. Nem üldözte mániásan a lehetetlent, mint Alex, de nem elégedett meg Jacques csöndes lemondásával és minimalista igényeivel sem, ezért vendéghallgatóként beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára. A Pletzlből indulva mindennap átsétált a Pont Neufön, belépett a főiskola széles kapuján, majd az elegáns, tizenkilencedik századi épületbe, ahonnan a divatos Saint-Germain körútra látott az egyik oldalon és a Louvre-ra a másikon – párizsi hangulat balra, klasszicizmus jobbra. Tanulmányai végeztével úgy döntött, hogy Alexet és Jacques-ot követve a ruhaiparban helyezkedik el, de nem lesz sem divattervező, sem pedig szabónő a Pletzlben, hanem valami a kettő között. Egy nagybani ruhakereskedő cégnél kapott munkát, és az volt a dolga, hogy textilmintákat tervezzen a tömeggyártás számára. Évtizedekkel később megmutatta néhány tervét a fiainak – a színnel, örvénylő vonalakkal teli, gyakran virág- vagy törökmintás motívumok kápráztató elevenséggel utasították el Sara gyerekkorának szürkésbarna unalmát és a szanatóriumok fertőtlenített, egyenes vonalú fehérségét.
Vannak, akik más országba költöznek, de még harminc év múlva is idegennek érzik magukat benne, és eredeti hazájuk normáit tartják mérvadónak. Mások néhány hét alatt otthonosan berendezkednek az új helyen. Egy-egy helyhez fűződő kapcsolatunk ugyanolyan mély, mint kapcsolatunk egy másik emberhez. Néha az a hely bizonyul a legmegfelelőbbnek, amire korábban rá sem tudtunk nézni, máskor az az utca lesz a legjobb, ahol felnőttünk; egy nyári kalandból is lehet igaz szerelem, de lehet, hogy a szomszéd fiúban találjuk meg az igazit. De akármennyire szereti is az ember a választott hazáját, a származást meglepően nehéz elfelejteni, főleg ha valaki serdülőkora után kerül egy másik országba, mint Sara. Gondolkodás- és beszédmódunk ekkor már rendszerint kialakult. Gyerekkorunk színterei sokszor felnőttkori álmainkban is megjelennek, és amikor egy regényben egy otthonról, iskoláról vagy parkról olvasunk, többnyire az ifjúságunkban megismert otthonok, iskolák vagy parkok közül válogatunk, bármilyen rég láttuk őket utoljára. Lelki szemünk képes újra a múltba repíteni minket. Akárcsak a szüleink. Én három évvel fiatalabb voltam, mint Sara, amikor New Yorkból Londonba költöztünk, és – hozzá hasonlóan – hamarosan otthon éreztem magam. De még mindig amerikai az akcentusom, pedig harminc éve Londonban élek, amit leginkább az magyaráz, hogy a szüleim is amerikai kiejtéssel beszélnek.
Sarának persze nem voltak ilyen nehézségei. Elképzelhető, hogy álmodott Chrzanówval, és olvasás közben fölsejlett előtte a Kostalista utcai lakás, de soha nem beszélt róla. Egyik Glass testvér sem. Nem mutattak rá egy épületre, és nem mondták azt, hogy „nézd, ez a ház a chrzanówi iskolánkra emlékeztet”, nem hasonlítottak párizsi utcákat az aleja Henrykához. Chaya soha nem tanult meg franciául; jellegzetesen lengyel-jiddis beszéde minden szótaggal a származásukra emlékeztette a gyerekeit. Talán mert Sara huszonhat éves koráig vele élt, pergő franciaságát olykor egy-egy odatévedt lengyel vagy jiddis kifejezéssel fűszerezte. Ha fáradt volt, azt mondta: je suis feschluffen, és ha cipelnie kellett valamit, akkor azt, schleppelte. De az identitása teljesen francia volt. Soha nem gondoltam másnak, mint franciának, ezért ámultam el, amikor rájöttem, hogy lengyel is volt – valahogy úgy, mint én (aki szembeszökőbben vagyok keverék) amerikai.
Csakhogy míg nekem mindig boldog emlékeim lesznek gyerekkorom városáról, Sarának nem volt ilyen szerencséje. Rettenetes emlékeket őrzött a szülővárosáról: szegénység, pogromok, apja hosszan elhúzódó haldoklása. Sara mind fizikailag, mind lelkileg elhagyta Chrzanówot. Még ha visszatérhetett volna is, nem volt hová: az otthona eltűnt mögüle, ahogy egy lélekszakadva menekülő rajzfilmfigura lába alatt morzsolódik el a talaj.
Franciaország cserébe jól bánt vele. Húszas évei elején munkába állt, és azt csinálta, amit szeret; imádott bátyjai közelében lakhatott, ráadásul egy olyan városban, amelynek puszta látásától is gyorsabban vert a szíve. Szeretett unokatestvére és gyerekkori játszópajtása, Rose Ornstein feleségül ment egy Herman Brenner nevű orvoshoz, aki Rose bátyjának, Alexnek jó barátja volt. Dr. Brenner nagyon kedvesen bánt Sarával, tanácsokkal segítette végleges felépülését, ő pedig gyakran beugrott hozzájuk, hiszen közel laktak. Sara kedvtelve nézett körül Rose-ék otthonában, arról álmodott, hogy egyszer neki is lesz saját lakása, és elköltözhet az anyjától. És ekkor megismerkedett valakivel.
A nevét elnyelte a múlt, mert Sara soha nem beszélt róla, a testvérei pedig kerülték a témát. De annyit tudni lehet – ezt később Sonia árulta el Sara fiainak –, hogy a fiatalember fogorvosnak tanult, zsidó volt, szocialista, és Sara szerette. Nem sokkal később eljegyezték egymást. A nagymamám szekrényében talált fotóalbumban fel-feltűnik egy sötét hajú, jóképű, elegánsan öltözött fiatalember, aki nagy valószínűséggel ő lehet; az egyik fennmaradt képen együtt láthatók egy pikniken, barátok között, Sara könnyedén belekarol.
Végre elköltözik az anyjától, és megkezdődik az igazi élete. Henri és Jacques azért volt boldog 1937-ben, mert boldog házasságban élt, Alex meg azért, mert imádta a munkáját. Sarára egyszerre várt a szakmai és a személyes boldogság. Elkövetkezett az életében az a csodálatos pont, amikor az ember úgy érzi, most kezdődik minden, és az egész világ fürdeni látszik az örömben. Este aztán, amikor hazaért a munkából, az anyja szólt, hogy Alex náluk vacsorázik, és elhozza néhány kollégáját.
Az előző héten Berlinben Adolf Hitler kétórás beszédben ünnepelte a náci hatalomátvétel negyedik évfordulóját. Jellegzetesen zagyva, őrült gondolatmenetében egy ígéret is elhangzott: „A nemzetiszocialista mozgalom meg fogja akadályozni, hogy a zsidók beférkőzzenek a nemzetekbe, a becsületes világpolgár álarca mögé bújva belülről bomlasszanak, és hatalomra tegyenek szert e nemzetek fölött.” Franciaországban a színleg liberális népfrontkormány keményvonalas álláspontra helyezkedett a menekültkérdésben, hiszen sejteni lehetett, hogy Hitler felemelkedését látva még több zsidó kér majd Franciaországban menedéket, aminek – erre jutottak – beláthatatlan következményei lesznek. „A németországi menekültek demográfiai szempontból sokkal súlyosabb problémákat idéztek elő, mint bármely korábbi menekülthullám, ez óvatosságra kell hogy intsen minket”, áll egy néhány hónappal korábbi külügyminisztériumi feljegyzésben. A francia műkereskedelem – Alex jól tudta ezt – már kiszorította a zsidó művészeket.
Sara nem törte a fejét ilyesmin. Alex annál inkább, miközben fölfelé ment a lépcsőn anyja és húga lakása felé azon a februári estén, 1937-ben. Nyomában egy párral és egy harmincöt éves férfival.
Alex és a másik férfi nagyobb lelkesedéssel, kérkedve mesélte, büszkén, amiért tevékeny szerepük volt a történetben. Soniának fanyarabb véleménye volt az eljárásról. De családi létezésünknek valószínűleg ez az egyetlen olyan története, amelyben teljes az egyetértés. Utólag mindenki egyetértett abban, hogy kik voltak ott, mit mondtak, mit gondoltak, és mi következett ezután. De akkor és ott csak egyvalaki volt, aki értette, mi folyik valójában, és azt is, hogy feltehetően mi lesz a végkifejlet. És ez a valaki egész biztosan nem Sara volt.
A három vendég, Oscar és Rosa Kellerman meg a magas, még Henrinál is magasabb Bill Freiman Amerikából jött. Egyik amerikai sem beszélt franciául, a Glass testvérek pedig nem tudtak angolul, de Bill beszélt jiddisül, így ő lett a tolmács. Körülülték Chaya konyhaasztalát – Alex, Sara, Kellermanék és Bill. Kellermanék, magyarázta Bill, üzleti ügyben jöttek Alexhez Párizsba, ő pedig, amikor Kellermanéknak már nincs szükségük rá, utazásra készül az Alpokba – járt Sara az Alpokban? Sara nem akart a szanatóriumokról beszélni, inkább csak rázta a fejét. Persze Alextől nemigen lehetett szóhoz jutni, ő ugyanis szokása szerint betöltötte a szobát; azt ígérte a vendégeinek, hogy ma este a legjobb kóser kosztot kapják egész Párizsban, majd elmesélte, milyen híresség hordta a héten az általa tervezett kabátot, és milyen divatmagazinban jelentek meg ruhatervei a múlt héten.
Ehelyett zavarba ejtő módon folyton őt, Sarát bámulta, miközben tréfásan sorolta párizsi élményeit. Nagyon örül, mondta, hogy végre rendes zsidó ételt ehet, mert a francia koszt borzalmas, és ezen is viccelődött egy sort. De Sara nem volt oda az efféle viccelődésért. Freiman jóképű volt, de érdesen, durván beszélte a jiddist, mint a munkások, és ezt nem is leplezte. Sara amúgy is jobban szerette az apjához vagy Jacques-hoz hasonló sötét hajú, sötét szemű férfiakat. Ragyogó kék szemével és tömött, hosszú bajszával Bill olyan volt, mint egy cowboy egy hollywoodi filmben. Sara nem szerette a vadnyugati filmeket; a francia színészeket szerette, az olyanokat, mint Maurice Chevalier vagy Charles Boyer; az elegáns, divatos embereket. Ez az amerikai a vicceivel meg a széles mellkasával leginkább John Wayne-re hasonlított.
– Kész a vacsora – jelentette be Chaya, letette az ételt az asztalra, és elfoglalta a helyét.
Mr. Kellerman jó étvággyal evett, látszólag nem zavartatva magát, vagy talán észre sem véve, hogy a felesége egyre szembetűnőbben kacérkodik Bill-lel. Sara szokás szerint csak csipegetett, és amikor Bill megkérdezte tőle, hogy dolgozik-e, Alex válaszolt helyette.
– Már mondtam magának: Sara művész, szépeket fest, és ő maga is olyan szép, hogy az összes híres festő meg akarja festeni – mondta Alex teljesen összezavarva a húgát. Nem elég, hogy valótlanságokat állított, a hangütés is teljesen új volt.
Aztán mielőtt Alex egy újabb divattervezői sikere ecsetelésébe kezdett volna, Bill félbeszakította.
– Maga a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam. Fülig szerelmes vagyok magába – jelentette ki Sarára szegezve a tekintetét.
Csönd lett.
– Jöjjön velem Amerikába a jövő hónapban. Megveszem a jegyét visszafelé, hogy visszajöhessen, ha akar. De jöjjön velem. Becsületes, dolgos ember vagyok, gondoskodni fogok magáról – folytatta Sara felé nyújtva kezét az asztal fölött.
De Sara nem fogta meg a kezét.
– Ez a híres amerikai humor? – kérdezte ideges nevetés kíséretében.
De Bill csak rázta a fejét.
– Komolyan beszélek. Abban a pillanatban, amikor megláttam, beleszerettem magába. Jöjjön velem. Gondoskodom magáról. Ígérem.
Sara segélykérőn nézett Alexre, de hiába, Alex kivételesen hallgatott. Chaya is csak ült, egy szót sem szólt. Mrs. Kellerman semmit sem értett, de támadt egy jó ötlete: olyan képet vágott, mint aki mindjárt felrobban mérgében. Csak Mr. Kellerman evett tovább, rá se hederítve a többiekre. Sara látta, hogy senki sem siet a segítségére, vagyis nem volt más választása, mint kijelenteni, hogy Bill nyilvánvalóan részeg, és ha tovább ostromolja őt, akkor ő kénytelen lesz felszólítani Billt a távozásra. Kínos hangulatban folytatódott a vacsora; Bill félreérthetetlenül bámulta Sarát, és Sara félreérthetetlenül bámult a tányérjába. De ha kibírja ezt a vacsorát, gondolta Sara, legalább nem kell többé látnia Billt. Kész, vége.
Nem volt vége. Alex azon a héten még kétszer elvitte Billt Chayához vacsorázni – de legalább Kellermanék nélkül –, és a jelenet mind a kétszer megismétlődött: Bill szerelmet vallott. Aztán március 2-án hajóra szállt Amerikába, és Sara azt hitte, megszabadult tőle – de alábecsülte Billt. A telefonhívások egy héttel Bill hazaérkezése után kezdődtek. Bill mindennap felhívta a ház közös telefonján, kérlelte, hogy utazzon Amerikába, szerelmet vallott neki, megígérte, hogy jól fog vele bánni. Akkoriban egyetlen telefonhívás az óceán túlsó partjáról sem volt csekélység, egy tucat árából pedig egy gyémántgyűrű is kitelt volna.
– Meg akarsz ölni minket? Utolsó esélyünk ez a házasság! – mondta Alex, miközben Sara egy székbe roskadva zokogott.
Más taktikát is bevetett: keserű szemrehányás helyett mézesmadzagot.
– Bill milliomos, a Park sugárúton lakik, és a divatiparban dolgozik; mi mást kívánhatnál? Jóképű és magas, még Henrinál is magasabb! Évek óta ismerem, nagyszerű fickó! – mosolygott Alex, és megsimogatta Sara szép, fehér kezét. Az egyik férfi Amerikába húzta, a másik Amerikába tolta; Sara lassan felőrlődött kettejük között.
Végül Henritól kért tanácsot. Mit tegyen? Nem akarja elhagyni az otthonát, a vőlegényét, a családját. De ha marad, valóban a családja életével játszik? Henri sóhajtott. Nem kísérte figyelemmel a híreket olyan alaposan, mint Alex, de természetesen tudta, főleg Sonia jóvoltából, hogy mi folyik Európában. Sonia ugyanis mindennap olvasott újságot, ráadásul több nyelven, és évek óta mondogatta, hogy Hitler háborúra készül. Henri kapcsolatban maradt néhány danzigi barátjával, így első kézből tudta, hogy 1933-ban a nácik megszállták a várost, és a zsidóknak menekülniük kellett. Sonia pedig Lengyelország-szerte élő családtagjaitól kapott rendszeresen híreket, például a fasiszta csoportok megerősödéséről. Így amikor megtudta, milyen tervei vannak Alexnek Sarával (Henri az anyjától hallotta néhány nappal korábban), Sonia habozás nélkül kijelentette, hogy Sara menjen csak el Amerikába. Azok számára, akik pogromokat éltek át, és megtapasztalták az üldöztetés rémségeit, nem csupán elvont gondolat volt, hogy hasonló megpróbáltatások várhatnak rájuk.
– Menj el Amerikába – tanácsolta Henri a húgának.
– És innentől fogva nagymamád tudta, hogy el kell mennie – mesélte nekem később maga Sonia.
Sara fölkereste Rose és Herman Brennert, és sírt, de ők is azt mondták, hallgasson Henrira; meglehet, ők, Rose és Herman is kivándorolnak Amerikába. Ki tudja, mi minden jön még, ha a világpolitika iránya nem fordul más irányba?
Alex és Jacques úgy próbálta megóvni a családot, hogy bevonult. Henri a munkájával tette hozzá a magáét. Sara előtt viszont nem állt nyitva más lehetőség, és természetesen nem ő volt az első nő, aki belekényszerül egy házasságba. A női önfeláldozásnak ez a hagyományos formája olyan gyakori volt, hogy föl sem tűnt – sőt elvárták. Környezete szemében éppen az lett volna a rendkívüli, ha Sara nem hajlandó meghozni ezt az áldozatot.
De hogyan magyarázta meg a vőlegényének? Elbúcsúzott, vagy csak eltűnt örökre? Hogy mondod el életed nagy szerelmének, akivel közös jövőt tervezgettél, hogy elhagyod, és hozzámész egy csaknem idegen férfihoz? Sara fotóalbuma ékesszólóan tanúskodik arról, hogy mit érezhetett, amikor el kellett hagynia a szerelmét és Franciaországot. Valamikor később ugyanis végigment rajta, kivett belőle és összetépett bizonyos fényképeket, vagy körömmel szorgalmasan kikaparta azoknak az arcát, akikre nem akart emlékezni (Henri, Sonia, Jacques és Alex képmásait nem bántotta – őket nem kellett elfelejtenie). Valaki fölszedegette több fénykép darabkáit, összeragasztotta, és visszatette őket az albumba. Először azt hittem, Sara lehetett az – miután érzelmi háborgása elült, bűnbánóan restaurálta a képeket. De apám szerint sokkal valószínűbb, hogy nagyapám „járt a nyomában, és olyan gyorsan, amilyen gyorsan Sara pusztított, összeragasztotta a széttépett darabokat”. Nagyapám szépnek tartotta nagymamámat, nem volt szíve veszni hagyni egyetlen képet sem, amelyen a felesége látható volt. Amikor Sarában elcsitult a tehetetlen harag, és látta, hogy a képek visszakerülnek a helyükre, kivette őket az albumból, és eltette a cipősdobozba; ott biztonságban voltak, de nem kellett látnia őket.
Sara 1937. június 3-án Le Havre-ban fölszállt a Manhattan óceánjáróra, és a Bill által neki küldött jeggyel New Yorkba utazott. „Sara Rykfa Glass műszaki rajzoló”, ez állt róla az utaslistán, a nemzetiségi rubrikába pedig azt írta valaki: „lengyel”, ezt azonban áthúzták, és fölé írták, hogy „heb” – héber. Akárcsak Lengyelországban, most is fontosabbnak tartották a zsidóságát, mint azt, hogy melyik országban született. A távolodó hajóból nézte a homályba vesző Franciaországot, az egyetlen földet, ahol boldog volt. Az egyhetes úton bőven végiggondolhatta, mi mindent hagy maga mögött.
Bill a kikötőben várt rá. Szélesen mosolygott, amit Sara nem viszonzott. Beszálltak Bill autójába, és Sara próbálta feldolgozni a sok új látnivalót maga körül – az autókat, a ruhákat, a számára még idegen nyelvű hirdetőtáblákat; tudta, hogy meg kell szoknia az új országot, amelyet nemsokára a hazájának fog tekinteni, mert ezt várják el tőle.
Mint kiderült, csak felületesen ismerte Alexet. A Long Island-i Farmingdale-ben lakott, és egy Texaco benzinkutat üzemeltetett. Minden, amit Alex Billről mondott, szemenszedett hazugság volt, és szertefoszlott az is, amit Sara vázlatosan elképzelt amerikai jövőjéről – hogy majd városban él, és Billt ugyanúgy érdekli a divat, mint őt. Ehelyett a semmi közepén fog lakni valakivel, akihez semmi köze, akinek érdeklődéséről, szenvedélyeiről sejtelme sincs. De már késő volt, nem hátrálhatott meg, mert amikor elfogadta Bill jegyét, és hajóra szállt, megpecsételődött a sorsa. Két héttel New Yorkba érkezése után Sarából Mrs. William Freiman lett.
Hadley Freeman: A Glass család története
Fordította: Lukács Laura
Park Kiadó, 2023
