A Miss Arizona című film egy évszámmal kezdődik: 1920. Az év tavaszán iktatták be Horthy Miklós kormányzót. A következő képsorokban a híresen humánus korszak kedves különítményesei agyonverik, majd egy autóból az utca kövére vetik Stein ékszerészt, miután a gyémántokat hiába keresték, nem találták nála. Stein özvegye lesz később Rozsnyai Sándorné, azaz Miss Arizona, az amerikai államról elnevezett, ikonikus mulató anyja. Miss Arizona címmel ment Rozsnyaiék első olaszországi revüje is 1924-ben Torinóban.
Az 1932. december 16-án megnyílt pesti intézményről Örkény István így emlékezett meg:
Az Arizona volt a szórakozás nagyüzeme több száz alkalmazottal, még a pincéje, a gépháza is látványosság. Minden forgott, mozgott, emelkedett. A páholyok liftek voltak, elektromos legyezőkkel, asztali telefonnal, amivel a másik asztalt föl lehetett hívni. A táncparkett forgott, a közepe felemelkedett vagy leszállt, a mennyezet bonyolult emelők és csigák rendszerét takarta. S micsoda közönség! Angolok, franciák, németek, olaszok. És a nők…
Ami a táncosnőket illeti, Molnár Gál Péter szerint Rozsnyainé, közkeletű nevén Mici, „felöltöztette, hogy aztán levetkőztesse őket”. A lányok közül Bálint Kató divatrajzoló, Havernyik Márta egyetemi hallgató, Hubényi Rózsi vasgyári könyvelő, Kolcza Zsuzsi gépírónő, Mautner Margit zongoratanárnő, Ridder Emmy angol-, francia- és németnyelv-tanárnő volt, Papp Manci tejboltot vitt a Petőfi Sándor utcában, Nagy Lucy matyó hímzéseket készített. Civil állásában Hubényi 110, Kolcza 70 pengőt keresett. Ugyanakkor a mulatótulajdonos-dalszerző Rozsnyai azt rögzítette nevezetes opuszában, hogy „havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel”. (Egy másikban meg azt: „Szívbajok ellen, kisasszony, szedjen tangót…”)
A Miss Arizonával nem garasoskodtak. (Bár Garas is szerepelt benne.) Úgy hírlett, csak a díszlete 16 millió forintba került, a legdrágább volt a magyar filmgyártás addigi történetében. A Rozsnyai házaspárt pedig világhíres művészek alakították: a feleséget Hanna Schygulla, a férjet Marcello Mastroianni személyesítette meg. Akkora sztárokról volt szó, hogy az 1988. szeptemberi bemutatót megelőző budapesti sajtóbeszélgetés meghívóján félreérthetetlenül feltüntették: „Ne tessék túl sokat kérdezni! Marcello Mastroianni és Hanna Schygulla konferenciáját negyvenöt percre tervezzük.”
A filmrevitelt megelőzte Rátonyi Róbert 1987-ben megjelent könyve, amely 255 oldalon mesélte el a Nagymező utcai mulató történetét, és a Thália Stúdióban – amelyet az egykori Arizona helyiségeiben létesítettek – 1981 decemberében a Miss Arizonával avatták a főváros új játszóterét. A címszereplő Esztergályos Cecília volt, Rozsnyait Rátonyi játszotta. A mozi részben Fedor Ágnes novellája alapján készült. A szerző személyes emlékeket vetett papírra, mert annak idején ő tervezte az Arizona több műsorának jelmezeit. A filmet rendező Sándor Pál azt mondta a mulató históriájáról:
Azért szeretem ezt a történetet, mert kicsit benne van az egész ország története.
Nem is kicsit.
Mici első házasságából született fia, Lajos 1943-ben öngyilkos lett, miután munkaszolgálatra kapott behívót; férjét ugyan Miss Arizona – sok tízezer pengő árán – először még kimenekítette a munkaszolgálatból, ám a német megszállás új helyzetet teremtett, Rozsnyait visszafordíthatatlanul elhurcolták, Oranienburgban meggyilkolták, míg feleségét – Somogyi Lici (Lívia) táncosnő szerint – az Erzsébet hídról a Dunába dobták. Mici nem merült el, bátyja kihúzta a vízből, ám 1945 januárjában végképp a folyóba lőtték, legalábbis ezt feltételezték eltűnése után.
Ennyi minden ritkán fér 114 percbe. A magyar sajtó nem is hallgatta el hiányérzetét. A Kapuban az látott napvilágot:
Itt van a Miss Arizona. Szuperprodukció Mastroiannival és Schygullával. Olyan apparátussal, amely fölött való rendelkezés a legtöbb kelet-európai filmrendezőnek soha életében nem adatik meg. E film létrejötte azonban több tévedés kellemetlen összetalálkozásából született. Tévedés volt félretenni és mellékszerepekben használni a rendező korábbi filmjeinek sikerre vivőit, s helyettük a kontaktust nem találó Marcello Mastroiannit és Hanna Schygullát választani a főszerepekre. S ha már okvetlen e két, biztos pénzt hozó nevet kellett szerződtetni, súlyos tévedés volt elmulasztani számukra a szerepek megírását.
Azért némi dicséret is megbújt a műbírálatban: „Garas Dezső és Eperjes Károly kettőse a fuvaros zsidók szerepében hordozza mindazt, ami a szerző jobb műveiből sugárzik, az emberséget, a humort, a tragédiát. Öt percben.”
S ha már hazai nagyságok: a moziban olyan kiválóságok szerepeltek még, mint Básti Juli, Bujtor István, Hollósi Frigyes, Kulka János, Udvaros Dorottya. A Magyar Nemzet kritikusát egyikük felbukkanása sem hatotta meg: „Ez a film mintha akkor lesett volna be az Arizonába – vélekedett –, amikor leoltották a fényeket, kikapcsolták a masinériát, a szereplők lesminkeltek és átöltöztek, a közönség pedig fáradtan elindult haza.”
Az Új Tükör hasonlóképpen fogalmazott: „A nemzetközi sztárparádét nyújtó Miss Arizona nem csupán pszeudo hollywoodi szuper giccs, hanem egy mélyen érző és érzékenyen gondolkodó magyar filmrendező válaszadási kísérlete korunk kihívásaira; a mesterség teljes vértezetében elszenvedett, becsületes kudarc.”
Nem mutatkozott kíméletesnek a Film, Színház, Muzsika sem.
A sikerhez adva volt sok elem: a mulató csillogó világa, s a mögötte felsejlő, egyre fenyegetőbb társadalmi valóság, és persze az események középpontjában két érdekes, izgalmasan összetett figura, két világsztár, Hanna Schygulla és Marcello Mastroianni megformálásában. Úgy gondoltuk, mindebből, Sándor Pál fantáziájának, ezernyi ötletének és Ragályi Elemér lebegő, költői atmoszférát teremtő operatőri munkájának köszönhetően élvezetes mozidarab születhet csak. Legnagyobb csalódásunkra azonban a Miss Arizona unalmasra, meglepően érdektelenre sikeredett.
A Vasárnapi Hírek szerzője viszont melegen méltatta az alkotást: „Szívesen néztem a filmet. Élveztem Hanna Schygulla és Marcello Mastroianni ez esetben is nagyszerű színészi munkáját, Ragályi Elemér tobzódó fényképezését, a mű egészének magával ragadó hangulatát.”
Húsz évvel ezelőtt már Sándor Pál is eltűnődött: „Nem volt igazán közöm se Schygullához, se Mastroiannihoz. Még akkor sem, ha mind a kettőt a maga módján imádtam. Az egyiket a Fassbinder-, a másikat a Fellini-filmekből.”
Azért az erős túlzás, amiről a korabeli Magyar Hírlap elmélkedett: „A Miss Arizonát jobb volna minél előbb elfelejteni.” Nekem, mint látható, azóta sem sikerült. S nem hinném, hogy magam lennék ezzel.
