Az ötvenes évek végén Onódy Lajos levelet írt Gáspár Sándornak, a Szakszervezetek Országos Tanácsa vezetőjének. Engedélyt kért, hogy átvehesse a rendőrszakszervezet balatoni szállodájának, a Hotel Napsugárnak a működtetését.
Úgy érzem, itt van a dollár a földön, és nem tudom összesöpörni
– írta a SZOT-elnöknek. Az engedélyt megkapta, és Onódy szállodaparkja – ma úgy mondanánk, idegenforgalmi portfóliója – újabb épülettel gyarapodott.
Nézzük Almási Tamás új dokumentumfilmjét Onódyról, és arra jutunk, hogy ezt ismerjük.
Az Onódy, a hatvanas évek császára a Rákosi-diktatúrában egyre feljebb kapaszkodó és a Kádár-rendszer első éveiben példátlan befolyásra szert tett vállalkozóról szól, de a mának is üzen. A komoly beruházások sorsa, a nagy pénzek útja régen is személyes alkuk, ismeretségek, kölcsönös érdekek mentén és magasan az egyszerű emberek feje fölött dőlt el.
Almási filmje mégsem vádirat, hanem egy tehetséges vállalkozó empatikus portréja. Onódy ténylegesen értett ahhoz, amivel foglalkozott: nagy munkabírású, innovatív, szerző-mozgó alkatú üzletember volt. Világlátott figura, aki az állami légitársaság ételbeszállítójaként a kommunista diktatúra legsötétebb éveiben kapott útlevelet és szabadjegyet mindenhová. A film gerince egy eddig ismeretlen, 1992-ben készült televíziós interjú, amelyben az idős, meggyötört, de eleven és nagy svunggal mesélő Onódytól elképesztő történeteket hallunk.
Karrierjének csúcspontja kétségtelenül az 1958-as brüsszeli világkiállításhoz kapcsolódik, ahol őt bízták meg a magyar étterem kialakításával és működtetésével. A tetőteraszos, bárral kiegészített egység annyira népszerű lett, hogy a fáma szerint a belga király is sorba állt a bejutáshoz, és a világkiállítás végére több mint kétszázezer dolláros profitot termelt a Magyar Népköztársaságnak.
Ezerkétszáz kis panzióépületet vásárolt Belgium-szerte, amit lebontatott és vasúton hazaszállított. Siófok és Keszthely között építtette fel őket újra, megalapozva a dél-balatoni szállodasor arculatát, amelyet ma is ismerünk.
Hogyan jutott Onódy ennyire magasra? Almási filmje ezzel keveset foglalkozik, mint ahogy más tekintetben is helyenként vázlatosnak, elkapkodottnak érződik, de talán csak azért, mert alanya túlságosan érdekes, és szívesen megnéznénk róla egy kétszer ilyen hosszú filmet is. Az egyórásnál is rövidebb Onódy, a hatvanas évek császárában egy-két perc jut csak arra, hogy elmondják, Onódy a Ganz fiatal villanyszerelőjeként és műszaki irodistájaként dolgozott, amikor 1941-ben elégette a katonai behívóját. Focista összeköttetései révén tudott kibújni a katonai szolgálat alól – később is a Fradi-indulót szerette húzatni a cigányzenészekkel mindenféle előkelőségek tiszteletére –, majd kapcsolatba került az illegális kommunistákkal. A német megszállás alatt zsidókat mentett, először közvetlen főnökét és családját, majd másokat is (emiatt 1995-ben, egy évvel a halála előtt megkapta a Világ Igaza kitüntetést az izraeli Jad Vasem intézettől).
A háború után előbb cukorka- és csokoládégyárat vezetett, majd rábízták a Büfé Nemzeti Vállalat irányítását. Később ebből nőtte ki magát az Éttermi és Büfé Vállalat, Onódy így már az egész ország éttermeinek, büféinek, üzemi étkezdéinek, menzáinak ellátásáért és működtetéséért felelt. A brüsszeli világkiállítás után pedig voltaképpen az idegenforgalmat is teljes egészében átengedték neki.
Az 1992-es riportra, illetve archív híradó- és dokumentumfelvételekre építő filmbe markáns jelenkori szál szövődik. Almási színészeket hív a forgatásra, hogy eljátsszák Onódy Lajos 1965-ös perét, amelyben sikkasztás, csalás és hűtlen kezelés miatt hat és fél év börtönbüntetésre és 32 ezer forintos pénzbírság megfizetésére ítélték a vállalatvezetőt.
Világos a párhuzam: Onódy pere színház volt a maga idejében, csináljunk hát belőle most is színházat! Kádár János szerepét Bán János alakítja, de jönnek a többiek is: Biszku Béla, Révész Géza vezérezredes meg a bűnbánó Nezvál igazságügy-miniszter, akinek Onódyval közös vadászatai miatt kell önkritikát gyakorolnia. Ezekben a jelenetekben a színészek maguk igyekeznek értelmezni, miről szólhatott a közel hetven évvel ezelőtti Onódy-per. Minél nagyobb átéléssel mondják fel az eredeti periratok szövegét, annál látványosabban leplezik le az eljárás nevetséges, vásári nívótlanságát, miközben a rendező maga is kíváncsian figyel.
Az újrajátszás ötletével markánsabbá válik Almási szerzői közelítésmódja, és a film szerkezete is jobban illik a téma komplexitásához amiatt, hogy hagyományos elbeszélés helyett mozaikokból és különböző nézőpontokból próbáljuk megfejteni az igazságot.
Ugyancsak összeköti ezeket a filmeket rendezőjük kitartó figyelme, a megértés vágya, a történelmi szituációk és egyéni döntéshelyzetek összetett elemzésének igénye.
Az Onódy, a hatvanas évek császárában ez utóbbi ambíció jórészt beváltatlan marad, olyan keveset látunk Onódyból és a családjából – nevelt fia, akinek mélyebb bevonásából sokat tanulhattunk volna, mindössze az epilógusban mond néhány mondatot. A vállalkozó nevére a legtöbben onnan emlékezhetnek, hogy a per idején a korabeli bulvársajtó, feltehetően politikai sugalmazásra, összeboronálta Bara Margit színésznővel, és kínos, ám teljesen légből kapott részleteket osztott meg kettejük kapcsolatáról. A botrány Bara pályáját is derékba törte, ehhez képest a neve talán egyszer, egy odavetett félmondatban hangzik el a filmben. Almási Tamás új filmje emiatt is hagy hiányérzetet, de leginkább azért, mert annyira izgalmas a bemutatott személyiség, annyira színes a felvillantott életút, hogy részletesebb és hosszabb dokumentumfilmet is megért volna.
A történelmi párhuzamok mindenesetre egyértelműek. A börtönviselt Onódy az élete vége felé, még a rendszerváltás előtt egy évvel is kérte újrafelvételét a pártba. Ragaszkodott hozzá, hogy mondják ki, koncepciós per áldozata lett. Aki egyszer bekerül a kiváltságosok klubjába, soha nem bocsátja meg magának, ha kiesik a hatalmasok kegyeiből.
Onódy, a hatvanas évek császára (2023), 58 perc. A filmet a Hír TV mutatja be október 22-én.
