Mi a magyar népzene szuperereje, mitől tud most is érvényes lenni?
Valahogy úgy képzelem, hogy ott van bennünk minden ősünknek a lenyomata. Ezek az emberek, akik az elődeink voltak, nagyon erősen kapcsolódtak a népzenéhez. Hiszen minden parasztember, aki a földön dolgozott – és ez nagyon nagy százalékát tette ki a magyar társadalomnak – ebben élt. Ha mentek a malomba, énekeltek, ha mentek a földekre, énekeltek, és ez összekötötte az embereket. A bennük megszülető tapasztalatok előbb-utóbb dallá váltak. És ezek a dalok fent maradtak, egyre több ember életébe és szívébe épültek be, és azok lettek a legerősebbek, amik annyira egyetemesek voltak, hogy mindenki tudott hozzájuk kötődni. Szerintem ezért nagyon könnyű most, ebben a korban is kapcsolódni hozzájuk. Még akkor is, ha mostanában nagyon megindult a műdaloknak és az egyének által létrehozott daloknak a forradalma. Szerintem most épp erre lenne szükségünk, hogy kicsit jobban közösségben gondolkozzunk. Nekem a népdalok ezt az érzést jelentik.
A népzenében nagyon fontos a közös alkotó folyamat, az együtt éneklés. Mennyire tud manapság, a YouTube és a Spotify korában közösségi élmény lenni a zene és az alkotás?
Sajnos közel sem annyira, mint régen. Én például egyedül bemegyek a kis stúdiómba és megcsinálom a dalokat. Persze néha találkozom a barátaimmal, és írunk egy-egy dalt közösen, de amúgy nagyon magányos folyamat egy dal feldolgozása, és sokszor nagyon magányos folyamat egy koncerten részt venni is. Nagyon el vagyunk szigetelve saját magunkba, a koncerteken is azt veszem észre, hogy már inkább táncolunk magunkban, mint hogy odafigyelnénk a többiekre, és akár csoportosan megmozdulnánk. Ez nem valami rossz dolog, most egyszerűen ilyen világot élünk, amit kicsit sajnálok.
De én is nagyon el vagyok szigetelődve, valójában én sem élem meg azt az igazán közösségi élményt. Ez csak egy nagyon romantikus elképzelés bennem, hogy milyen lehetett régen, amikor faluban éltek az emberek, és mindenki ismerte a másikat. Persze voltak annak is hátulütői, de tényleg abban a bizonyos itt és mostban éltek, egymással.
Azt mondod, hogy az alkotói folyamat magányos dolog, de hogy néz ki nálad pontosan? Egy interjúban említetted, hogy egy népdaltárat szoktál felcsapni, hogy egy-egy megtetsző dalszöveget aztán továbbgondolj.
Általában egyedül rakom össze a dalokat otthon a stúdióban, és utána ezekből próbálunk meg egy élő produkciót varázsolni. A nagyobb koncertek előtt összegyűlünk a bandával, és elpróbáljuk, mindenki hozzáteszi a maga részét. Tegyük fel, fuvola vagy perka, én abba olyankor nem szólok bele, hogy mit és hogy, mindenki hozza a sajátját és belerakja a közösbe. A népdaltáramat sajnos már nem tudom használni, mióta ötször végig lapoztam, és mindent feldolgoztam belőle, amit szerettem volna. Mostanában online archívumokat szoktam keresni, és régi hangfelvételeket hallgatok. A Harmatot, a dalt, ami most fog kijönni, és amihez a klip és készült, egy 1966-os felvételen találtam meg. Egy csíki néni énekelte fel, egy erdélyi népdalnak a feldolgozása. Szóval mostanában online archívumokban hallgatom a népdalokat tonnaszámra, keresem, hogy mi az, ami annyira még nem ismert, és mégis azt érzem, hogy a szívemhez szól, értékes, muszáj vele törődni és ápolni kell.
Van ebben tudatosság, hogy a nem annyira ismert dalokat keresed? Van valamiféle küldetéstudat benned, hogy minél több emberhez eljuttasd ezeket a dalokat, vagy egyáltalán a magyar népzenét?
Abszolút. Ez tudatos, de néha rágörcsölök, mikor nem találok olyan népdalt, ami igazán a szívemhez szól. Mostanában csak ezzel foglalkozom, és a következő lemezemet is ennek szeretném szentelni: régi magyar népdaloknak, amik nem kaptak még akkora figyelmet, vagy amiket én még nem ismertem. És törekszem minél több elemet megtartani belőlük, most már igyekszem a dallamot is meghagyni, vagy csak kicsit variálni. Valamennyi eltérés az eredetitől mindig lesz, hiszen klasszikus értelemben nem vagyok népénekes.
Ami viszont minden alkalommal új, az az elektronikus zenével való párosítás. Szükség van erre a megújításra ahhoz, hogy sok emberhez eljussanak ezek a dalok, hogy ma népszerű lehessen a zenéd?
Nagyon is! Egy népdal, amit valaki a capella elénekel sokkal nehezebben éri el manapság az ingerküszöbünket. Még akkor is, ha az úgy a leggyönyörűbb, úgy a legautentikusabb és a legigazibb. Egyszerűen mai fejjel nem köti le az embert, és ezáltal nem ér el a szívéig.
Azt gondolom, hogy elektronikával megfűszerezve talán kapu lehet, hogy egyesek akár az eredeti népdalokhoz is elérjenek. A nyers formájukhoz.
Ha csak nyersen énekelnék népdalokat, szerintem nem jutott volna el ennyi emberhez.
Hogy kezdtél neki a producerkedésnek?
Zenei általánosba jártam, illetve zeneiskolát is végeztem, így valójában nagyon egyszerű volt megtanulni ezt a részét a folyamatnak. Ha ért az ember a zenéhez, akkor már csak meg kell tanulni használni a programokat.
Azért itthon még elég kevés a női producer, szokás mondani, hogy ez férfi szakma. Meglepődnek még rajta, hogy te magad készíted a dalaid?
Nem lepődnek meg. Egyre több van már női producerből, vannak kifejezetten női producerképzések. Nagyon sokáig férfi szakma volt, de szerintem a legújabb generációk már nem félnek ezektől a dolgoktól. Egyszerűen nem érdekli őket, hogy 10 évvel ezelőtt hány férfi és hány nő dolgozott egyes szakmákban. Az elején talán kicsit féltem ettől, amikor odamentem a koncertekre, és minden hangtechnikus férfi volt, csak férfiakkal voltam körülvéve, de most már észre sem veszem ezt, na meg egyre több a női zenész és producer.
A zenéidben, klipjeidben is fontos szerepe van a természetnek, és az emlegetett falusi idillnek is meghatározó része a természetközeliség. Hogy és mikor alakult ki benned ez a Z generációra korántsem kifejezetten jellemző városi közegből való elvágyódás?
Hétéves koromig Budapesten laktunk, de mindig a vonzáskörzetben, sose voltam az az igazi városi lány, aki folyton a pörgésre vágyik. Talán először a Covid idején ütött meg igazán, hogy én akkor vagyok boldog, ha sokat vagyok a természetben, sokat vagyok állatokkal és kevesebbet az aszfalt közelében. Azóta ez valahogy egyre erősebb bennem, ebben látom a jövőt: saját kis kertben, állatokban. Ezt építem fel szépen lassan, apránként. Ebben látom a nyugalmamat és a jövőmet is. A Covid idején ébredtem rá arra is, hogy hihetetlen mennyiségben halmozom fel a tárgyaimat, és veszem magamhoz az ételeket ezer-tízezer kilométerek távolságából. Akkor szembesültem azzal, hogy ez nagyon nem jó így. Először persze mutogattam másra, felettem álló hatalmakra, úgy voltam vele, hogy más tehet erről. De valójában csak akkor tudjuk megváltoztatni a körülöttünk lévő világot, ha saját magunkon változtatunk. Azóta igyekszem ezt tenni, visszafogottabban élek, és már nem mutogatok másokra. Azóta szépen békésen locsolgatom a paradicsomaimat, és etetgetem a csirkéimet.
Műveljük kertjeinket! Ezek a saját életedben meghozott döntések megnyugtatnak, vagy van azért benned klímaszorongás, félelem a jövővel kapcsolatban?
Volt, néha most is rám jön. De az a helyzet, hogy ezt már elrontottuk. Meg kell tenni mindent a mostban, és a körülöttünk lévő térben fel kell készülnünk rá, hogy mi lesz akkor, ha már nem lesz ilyen egyszerű a boltból beszerezni az ételeket, vagy, ha már százszoros áron fogjuk tudni azokat magunkhoz venni. Ezért is gondolom azt, hogy megoldás lehet erre az egészre, hogyha közelebb kerülünk a természethez.
Ha igenis odamegyünk a földhöz és elkezdjük túrni, elkezdjük kapálni, és megtanuljuk, hogy mi az igazi munka, és megtanuljuk, hogy mi az igazi étel. Merthogy valójában teljesen elfelejtettük, annyira messze kerültünk tőle, hogy az valami hihetetlen.
Szerintem ez az első lépés. Amióta pedig ezt az első lépést megtettem, nem is félek annyira, hogy majd mi lesz.
El is tudlak képzelni egy tanyán, állatok között, ahogy mondjuk saját kenyeret készítesz.
Szerintem sokkal kevesebb szorongás lenne mindannyiunk lelkében, hogyha ezt az életet élnénk. Annyival egészségesebb és annyival természetesebb élet ez, mert közelebb kerülünk a halálhoz, az élet körforgásához, hogy mi is valójában az élet. Valahogy a digitális világban és a városokban ezt sokkal nehezebb meglátni.
Sok mindent tanultál már az utóbbi években, de több szakot, képzést végül otthagytál. Hogy éled meg ezt a fajta útkeresést, a próbálkozásokat?
Igen, grafikus képzés, ELTE, buddhista egyetem – minden volt. Egyáltalán nem kudarcként élem meg ezeket. Én most ebben megnyugodtam, hogy nekem nincs diplomám, és egy ideig nem is szeretnék. Egésznek és teljesnek érzem magamat, mert valójában most annyira lefoglal a zene. Vágyom a tudásra, de beletörődtem, hogy nem az egyetemen fogom most ezt megkapni.
Ahogy a terveidről beszélsz, abban nem a zenei karrier játssza a főszerepet, inkább mintha a zenének kellene majd helyet szorítani ebben a jövőképben.
Szeretek zenélni, és szeretem ezt megosztani az emberekkel, de nem a zenei téren látom a nyugalmamat és a békességemet. Ott inkább a kihívások és akadályok várnak, hihetetlen sok mindent tanultam magamról, és sok mindennel kellett szembenéznem a zene miatt. Ha ez nem lett volna, akkor nagyon sok akadály sokkal később jött volna be az életembe.
Mit tanultál magadról?
Nagyon sok mindent. Azelőtt például teljesen magabiztos voltam, aztán amint elkezdtem híresebb és népszerűbb lenni, szembe kellett néznem önmagammal. Szembe kellett néznem azzal a lánnyal, aki folyamatosan arra vágyott, hogy a figyelem középpontjában legyen, és amikor ezt megkapta, rá kellett jönnie, hogy úristen, hát ez borzalmas. Azóta például ezen a téren sokat változtam, már nem az az ember vagyok, aki nagyon vágyik a figyelemre, mert nagyon nagy mennyiségben megkaptam, és talán túl sok is volt. Az élet felém dobta, hogy na tessék, ezt akartad, itt van, és azóta ez a részem teljesen kielégült.
Most már úgy tűnik, nagyon tudatosan vállalsz interjúkat, szerepléseket, koncerteket. Figyelsz rá, hogy kényelmes legyen a tempó, legyenek szünetek?
Teljes mértékben. Tavaly csináltam először azt, hogy három hónapig nem volt koncert tavasszal a nyári fesztiválok előtt, idén ezt még hosszabbra terveztem. Télen visszavonulok, csak néhány koncert lesz, de azon kívül semmi: töltődés, stúdiózás, új dalok készítése. Nekem a kettő egyszerre nem játszik – vagy koncertezés, vagy új dalok.
Akkor a pihenőidőszakok is dalszerzéssel, hárfaórával telnek, nincs olyan, hogy picit kikapcsol benned a zene?
Nem tudom, a zenélés valahogy tölt. Mégiscsak ezen a nyelven tudom jólesően kifejezni magam. Azért is szeretek énekelni, mert vannak olyan dolgok amikről beszélni nem lehet. A Harmat című dalt valójában másfél éve írtam, de valahogy nagyon lassan haladtam vele. A „Hozd fel Isten azt a napot” kezdetű erdélyi népdal feldolgozása, ami a gyászról szól, arról, hogy a szeretteink szépen lassan távoznak, és erről olyan keveset beszélünk. És persze megértem, hogy keveset beszélünk róla, én sem beszéltem erről sokat, mikor az életemben aktuális volt, de ebbe a dalba beleraktam az érzéseimet, és a videóklipben is ezeket az érzéseket dolgoztuk fel Bertók Andi rendezővel, Fecske Flóra operatőrrel és a két szereplővel, Magyar Évával és Bezerédi Zoltánnal. A dalban Sikó Alpár működik közre szaxofonon. Élőben először november 10-én a Dürer Kertben lehet majd meghallgatni.
Biztos vagyok benne, hogy a zene gyógyítani tud, és az éneklés nagyon sok mindenben segít. Ha valamit kimondunk, kiüvöltünk a torkunkon, vagy csak kisuttogunk, akkor az valamilyen szinten távozik, és már nem lesz ott bennünk. Szavakban sokkal kevesebbet lehet elmondani, mint egy-egy dallal.
Nem tudtam mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy az emberek egyszerűen csak elmennek mellőlünk. Erről annyira nehéz beszélni, nem is lehet szavakkal kifejezni. De egy dalban valahogy egyszerűbb. Így sem lehet ezt az érzést teljesen megfogni és lefesteni, de talán jobban átérezhető. Ez a dal nekem egy ilyen terápiás folyamat volt.
