Aki szereti híres emberek, azon belül is nagy sportolók, hegymászók, felfedezők önéletírásait, esetleg az ezek alapján készült filmeket, azoknak jól ismert az alacsony sorból induló főhős története, aki összeszorított fogakkal, a valós esélyekre folyamatosan rácáfolva, iszonyatos akaraterővel valósítja meg élete álmát. Ezek általában fényévekre vannak a híresember-memoárok másik típusától, a többnyire a showbiznisz világában játszódó önéletírásoktól, amelyekben minden oldalon felbukkan egy-egy híresség, és nem tud nem megjelenni a siker, pénz, csillogás.
Bár híres emberek Karikó Katalin Áttörések című önéletrajzában is előkerülnek a végén, a könyv egyértelműen az első kategóriába tartozik: írója sok-sok nehézséget és akadályt leküzdve, számos csalódás után kapja meg azt az elismerést, amely egy véletlennek köszönhető, hiszen ha nem tör ki három (lassan már négy…) évvel ezelőtt egy új világjárvány, alighanem ma is csak egy szűk kör ismerné a nevét és munkásságát.
A könyv kudarcok és megaláztatások során át vezeti az olvasót, kiemelve, hogy főhőse alig tíz évvel ezelőtt, 58 évesen még úgy hagyta ott a Pennsylvaniai Egyetemet, hogy senki sem marasztalta, sőt még a laboratóriumát is elvették tőle. Talán még azt sem túlzás kijelenteni, hogy nem feltétlenül csinál kedvet a könyv a tudományos szférához, de nem is ez a célja. Egyébként is, a könyv egyik fő mondanivalója az, hogyha valakinek „kedvet kell csinálni” valamihez, az már régen rossz: Karikó Katalin azért lett kutató, mert fiatal korától kezdve ez érdekelte, ezzel akart foglalkozni, és ennek rendelt alá mindent. Akkor is ezt a pályát választotta volna, ha még ennél is több nehézséggel szembesül, mert ez volt az útja.
A ma már Nobel-díjas biokémikus magát átlagos képességűnek írja le, aki mindezt elképesztő szorgalommal, munkabírással és kitartással kompenzálta. Közhely, hogy a tehetség vagy a tudás önmagában kevés, és lehet hosszan sorolni a példákat az edzés után is órákig kapura rugdosó David Beckhamtől a Beach Boys-vezér Brian Wilsonig, akinek a híressé vált mondatot is köszönhetjük:
Nem vagyok zseni, csak rengeteget dolgozom.
Ez lehetne akár Karikó Katalin könyvének címe is, bár ő nem említi a Beach Boyst, egy másik zenekart, pontosabban annak egy számát annál többször is. Ez a Metro együttes Gyémánt és arany című slágere, amely nemcsak a kedvenc dala, de inspirációként is többször visszatér a szövege a könyvben. Ennek köszönhetően az amerikai olvasók is megpróbálhatják kimondani Sztevanovity Zorán nevét, mivel az Áttörések először angolul jelent meg, a magyar kiadás ennek a fordítása – néhány kiegészítéssel.
Ennek köszönhetően többször is lehet olyan érzésünk, hogy a könyv nem elsősorban a magyar olvasóknak szól: nemcsak a Metro együttest kell külön bemutatnia, de kap egy kis magyarázatot a Rákosi-rendszertől kezdve ‘56-on át a kádári puha diktatúráig a magyar történelmi háttér, és talán az elbeszélés módja is érezhetően amerikai mintákat követ (ez nem azt jelenti, hogy a szöveggel bármi probléma volna, csak vannak mondatok, amelyeken érződik, hogy először angolul vetették papírra).
Viszont a könyv Karikó külföldre költözése előtti életét elbeszélő első fele talán még érdekesebb is, mint az amerikai szakasz. Egyebek között azért, mert ugyan sok minden ismerős lehet a mai olvasónak, a gyerekkora bemutatásáról inkább juthatnak eszünkbe Móra Ferenc évtizedekkel korábban született, a szegényparaszti életet bemutató írásai, emlékeztetve rá, mekkora utat tett meg a világ (és benne ez az ország) alig egy-két évtized alatt, Karikó Katalinról nem is beszélve, akinek egy kisújszállási vályogházból indult a sztorija:
Egyetlen szobában lakunk mind a négyen. A házban van ugyan másik szoba és több egyéb helyiség is, de az év nagy részében ezek túl hidegek ahhoz, hogy a tároláson kívül bármi másra használjuk. Ott élünk, ahol meleg van
– festi le a kezdeti évek otthoni viszonyait, ahonnan még a központi fűtéses, vízközműves, hűtővel és mosógéppel felszerelt lakás is hatalmas ugrásnak tűnik, ahol már nézhették a tévében a tudósokhoz hasonlóan állandóan kérdéseket feltevő Columbót (ő a tizenéves Karikó példaképe), hát még egy amerikai egyetem.
Aki azonban azt hinné ez alapján, hogy a könyv panaszok és sirámok gyűjteménye, az nem is tévedhetne nagyobbat. Karikó erre a nullkomfortos gyerekkorra sokkal szívesebben emlékezik vissza, mint jó pár későbbi epizódra, de a szocialista Magyarországot sem csak negatívan emlegeti, sőt. Megkapják a jó pontot a Kádár-rendszer társadalmi mobilitást segítő intézkedései, melyek következtében a fizikai munkások gyerekeinek segítették a tanulását, közéjük tartozott Karikó is a hentes édesapjával és a szövetkezetben dolgozó édesanyjával. Pozitívan beszél a fertőző betegségekkel szembeni hatékony védekezésről a hatvanas-hetvenes években, legyen szó a száj- és körömfájás miatti lezárásokról vagy az oltási programokról:
Senki sem panaszkodott a kormányzat túlkapásai miatt. Ez vírus volt; nem volt politikai programja. Ha nem vigyázunk, elterjed. Ha elterjed, mindannyian szenvedni fogunk.
Bár a Karikóval kapcsolatos, a közéletben élő narratíva szerint kutatóként nem tudott érvényesülni Magyarországon, és ezért kellett Amerikába mennie, a könyv hangvételén ez egyáltalán nem érződik.
A legnagyobb törésnek éppen a kiköltözés tűnik. Míg a Szegedi Biológiai Központban mindene megvolt, szerette a kollégáit, és tökéletes körülmények között folytathatta kísérleteit és kutatásait – ameddig egy gyógyszergyár finanszírozni tudta ezt. Philadelphiában ezzel szemben lepusztult, csótányoktól hemzsegő labor várta, a főnöke egy hisztérikus barom volt, aki még azt sem engedte, hogy munkaidőben tudományos folyóiratokat olvasson. Sőt, még a házuk is rosszabb volt a szegedi lakásuknál.
De ez nem meglepő, mert mire ideérünk a könyvben, már tudjuk, hogy Karikó Katalin számára a munkája az első, aminek bevallottan alárendeli a magánéletét is, és mindent ezen a szűrőn át néz. Az a hatalmas változás, hogy valaki 1985-ben Szegedről Amerikába költözik, szikár tényként szerepel, és kimarad az ilyenkor szokásos rácsodálkozás a szupermarketek kínálatára, az autókra, a rádióban szóló zenékre, a tévécsatornákra, satöbbi. Ami fontos, hogy a labor tiszta legyen, és nyugodt körülmények között folyhasson a munka, a többi másodlagos.
Karikó önéletrajza éppen ezért kifejezetten őszintének tűnik. Nem próbálja utólag sem jó színben feltüntetni magát, és olyan dolgokat is bevall, amiket inkább titkolni szokás: például azt, hogy 22 éves koráig nem randizott egyáltalán senkivel, akkor ismerte meg a későbbi férjét. Nem festi rózsaszínűre a saját anyjával való kapcsolatát sem, akit imádott ugyan, de érezhetően okozott neki néhány, életre szóló komplexust, sőt traumát. Az pedig biztosan kicsapja a biztosítékot sokaknál, hogy Karikó számára az anyaság rendkívül fontos volt ugyan (miért is ne lett volna az?), de már három hónapos korában bölcsődébe adta a lányát, mert egy anya úgy lehetett sikeres kutató, hogy idehaza a nyolcvanas években jó minőségű és megfizethető volt a bölcsődei és az óvodai ellátás.
Hogy egy kutatónak mennyire nem fér bele, hogy évekig otthon üljön gyesen, arra Karikó akkori kollégája, a még nála is munkamániásabb Ludwig János világított rá, aki alig pár héttel a szülés után már azzal nyomasztotta Karikót, hogy ideje lenne visszamennie a laborba:
Vár a munka a laborban. És te itt vagy és szoptatsz.
Mindeközben fontos szereplői a könyvnek a családtagok is: Karikó férje, Francia Béla tényleg az ideális társ, aki azt is gond nélkül elfogadja, ha a felesége munkakörülményei miatt jobb, ha pár hónapig külön városban laknak. Az ellen sincs kifogása, hogy a felesége karrierje az első, és ugyan ez nincs konkrétan leírva a könyvben, de jobban is keres, mint a férje, ami még most, a 21. században is a társadalmunk nem kis része számára felfoghatatlan. Ehhez kapcsolódóan Karikó többször feszegeti a nők és a tudományos karrier kapcsolatát, és nem rejti véka alá, hogy Amerikában is többször bántak vele lekezelően, és nőként érezhetően kevésbé vették komolyan. A korábban emlegetett sportos párhuzam pedig valósággá válik Karikó lánya, Zsuzsa életútjában, hiszen belőle olimpiai bajnok lesz egy olyan sportágban, amely szintén elsősorban az akaraterőről, a gyakorlásról és a munkáról szól: az evezésben.
Nem marad ki a könyvből természetesen a tudomány sem, Karikó igyekszik beavatni az olvasót abba, ami őt foglalkoztatja: oldalakon át tárgyalja, mi a jelentősége az mRNS felfedezésének, miért szentelte ennek a karrierjét és így tovább. Erről ő maga is azt írja, nem biztos abban, hogy mindenki minden részét érteni fogja a tudományos intermezzóknak, de egy ilyen könyvből nem hiányozhat ez sem. Érdekes módon a Karikó elismerését elhozó Covid-járvány és az azt megelőző pár év alig kap néhány oldalt, mintha csak valamiféle függelék lenne a sok évtizednyi kutatói munka után.
Az pedig már a Nobel-díj kihirdetésekor komoly visszhangot kapott, hogy Karikó mennyire fontosnak tartja az iskolai tanárai szerepét a pályája alakulásában (a könyv a tanárainak és mentorainak szóló köszönetnyilvánítással indul). Ezek után nem olyan jó belegondolni abba, milyen sors várhat egy hasonlóan alacsony sorból induló, tehetséges és szorgalmas diákra – ha úgy tetszik, a jövő Karikó Katalinjára – a mai Magyarországon. Ők viszont erőt meríthetnek ebből a könyvből. Mert bár úgy kezdődött ez a cikk, hogy az Áttörések nem feltétlenül csinál kedvet a tudományos pályához, mégis kiváló példát hoz rá, hogy az őszinte érdeklődés és tudásszomj, kiemelkedő szorgalommal párosulva előbb vagy utóbb elnyeri a jutalmát.
Karikó Katalin: Áttörések. Életem és a tudomány, 303 oldal, Helikon kiadó, 2023.
