Harmincéves az X-akták, és harmincéves Mark Snow főcímzenéje, amit az is ismer, aki a sorozatot nem nézte. Hallgassuk is meg:
A sejtelmes dallam és a főcím dokumentumfelvételeknek álcázott képei egy olyan valóság létezésére utaltak, amiről valójában fogalmunk sincsen, legfeljebb elképzeléseink lehetnek róla. Szemhatárunk a küzdelmes hétköznapok végéig tart, és kényelemből elfogadjuk, amit a főnökeink, a vezetőink, a kormányaink mondanak arról a helyről, ahol élünk.
Ám a világ ennél több. Félelmetesebb, mert másmilyen, mint amilyennek hittük. 1993-ban (Magyarországon egy évvel később) bemutattak egy sorozatot, ami erről a másik, eltagadott-elhazudott világról ígért történeteket. Csoda-e, hogy az ezredfordulóhoz közeledve, annyi bizonytalanság és csalódás után és közben – itthon még éppen csak ocsúdtunk a rendszerváltásból – olyan sokan váltak az X-akták rajongóivá?
Nem csoda.
Az a csoda, hogy ennek a hajmeresztő ostobaságokkal telezsúfolt, összesen tizenegy évadot és két mozifilmet megért sorozatnak a világképét ma még közelebb érezzük a saját valóságunkhoz, mint harminc éve.
Valóban jóserejű volt a sorozat, amelyben két FBI-ügynök paranormális jelenségek után nyomozott? Miből merített ihletet az X-akták, és miért vésődött be olyan mélyen az emlékezetünkbe? Kiderül-e harminc év múltán, a tévés reneszánsz után és a streaming aranykorában, hogy az X-akták valójában rémesen idétlen sorozat?
Nem állítjuk, hogy az igazság ebben a cikkben van, mert az X-akták megtanította, hol lehet az igazság. De azért megpróbálkozhatunk néhány válaszkísérlettel.
Csibészes mosoly, alufóliasisak
Az X-akták nyitóepizódjában a decens, igyekvő FBI-os újonc, Dana Scully a szövetségi nyomozóiroda egyik különc ügynöke, Fox Mulder társául szegődik. Mulder sincs olyan régóta az FBI-nál, de már egy ideje kollégái nevetségének tárgya. A férfit ugyanis csak az FBI megmagyarázhatatlan esetekről szóló, félretett dossziéi érdeklik. Az X-akták.
Később Mulder bizalmába avatja Scullyt, és azt állítja, traumatikus gyerekkori tapasztalata, hogy húgát elrabolták a földönkívüliek. Amikor paranormális esetek után nyomoz, valójában a testvérét keresi; azt, hogy mi vitte el a húgát, és ki akarja letagadni, hogy ez megtörtént. Scully maga sem tudja, higgyen-e Muldernek, de megkedveli a férfit, sőt idővel egymásba szeretnek (ennek ellenére a következő húsz évben is vezetéknéven szólítják egymást).
A sorozat érzelmi magja Mulder és Scully elmélyülő kapcsolata, a történet által felvetett kérdéseken pedig kettejük eltérő szemlélete miatt gondolkodhatunk el. A kissé merev, fegyelmezett Scully a tudomány embere: nehezére esik elfogadni, hogy léteznek dolgok a tapasztalati valóság határain túl is, és eleinte mindig racionális megoldást keres a hihetetlennek tűnő eseményekre. Amikor a hetedik évadban a szerelmét elrabolják az ufók, neki pedig víziói támadnak a jövőről, már hajlamosabb elfogadni, hogy akad ez-az a tudományosan igazolható dolgokon túl is, de azért a sorozat végéig megmarad földhözragadt karakternek.
Nála alufóliasisakosabb figura aligha akad az amerikai sorozattörténetben, de ironikus humora, punkos pimaszsága, nem utolsó sorban pedig az őt alakító David Duchovny csibészes mosolya miatt Mulder nagyon is szerethető hős. Fokozatosan tárul fel, mennyire tragikus is a karakter. Az őt ért viszontagságok jelentős része még a sorozat mércéjével mérve is egetverő baromság, de Mulder még ezeket a fordulatokat is a rá jellemző, urbánus lazasággal képes kezelni, amiben van valami megnyugtató.
Duchovnyt és a Scullyt játszó Gillian Andersont az X-akták tette sztárrá. Noha a sorozatnak hatalmas és elhivatott rajongótábora lett, a főszereplők soha nem tudták igazán mozis sikerekre váltani tévés népszerűségüket. Duchovny az X-akták indulásának évében Brad Pitt oldalán játszotta a Kalifornia – A halál nem utazik egyedül főszerepét, később pedig ő vitte a hátán az Evolúció című, szolid sikert arató sci-fi vígjátékot. Ennek ellenére a másik legismertebb szerepe a Kaliforgia című sorozat szexfüggő írója, akit hét évadon át formált meg. Ma is feltűnik itt-ott, de említésre méltó szerepei nincsenek, viszont az évek alatt íróként és zenészként is bemutatkozott.
Kettejük közül Anderson vett részt rangosabb produkciókban az X-aktákon kívül is, igaz, elsősorban a tévében (X-akták-beli szerepéért is több díjat kapott, mint férfi szereplőtársa). Legfontosabb, az X-aktákat követő sorozatai a három évadot megért Hajsza (The Fall) és a negyedik évadának bemutatása előtt álló Szexoktatás (Sex Education), de nagy figyelmet kapott az is, amikor Margaret Thatchert alakította A koronában. Új arcát igazán azonban a Szexoktatásban mutathatta meg, mert ritkán találják meg könnyedebb, vígjátéki szerepekkel. Ami nem csoda, tekintve, hogy az X-aktákban tizenegy évadon át kellett a szigorú-merev-rémült-meglepett tengelyre korlátoznia a mimikáját.
A Watergate-botrány és a Cigarettázó Férfi
A két főhős különböző hozzáállása a sorozat műfaji rétegzettségét is mutatja. Scully a saját intellektusában és a nyomozói munkában hisz, mint a krimik detektívhősei, míg Mulder a fantasztikum felől magyarázza az eseményeket, tehát a science fiction és a horror terepén mozog. Az X-akták úgy épül fel, hogy hőseink minden epizódban utánajárnak valamilyen bűnténynek vagy más gyanús esetnek, amiről rendre kiderül, hogy természetfeletti dolgok állnak a hátterében. Eközben épül a nagy történet is, Mulder és családja – amelyhez idővel Scully is csatlakozik – ufókhoz fűződő kapcsolatáról, illetve az Egyesült Államok és a világ ellen szőtt, földönkívüli összeesküvésről.
A sorozat alapkoncepcióját Chris Carter találta ki, aki az X-akták előtt főleg gyerekműsorokon dolgozott a Disney tévés részlegén belül. Az X-akták első számú inspirációs forrásaként a Kolchak: The Night Stalker című hetvenes évekbeli sorozatot nevezte meg, amelyben egy bűnügyi riporter hétről hétre különböző horrorszörnyek (vámpír, farkasember, indián sámán) és modern gonosztevők (Hasfelmetsző Jack, földönkívüliek) után nyomoz Chicago utcáin. Ebből a sorozatból emelte át Carter a „hét szörnye” formátumot, ami az X-akták minden epizódjába hozott valamilyen izgalmas, bizarr újdonságot.
Az X-aktákra rávetül az ötvenes évek kultikus sorozata, az Alkonyzóna árnyéka is. Rod Serling sorozata arról szólt, hogy a hétköznapi világból részről részre átcsúszunk egy kiszámíthatatlan és szürreális, éppen ezért rettenetes tükörvalóságba, amely gyakran az adott epizód főhősének gyarlóságai, erkölcsi megingásai miatt kapott büntetésként jelenik meg. Részben a történetek tanulságai, moralizáló hangneme miatt az Alkonyzóna rendkívül alkalmasnak bizonyult rá, hogy gyerekek százezreit szegezze a képernyő elé. Az akkor kialakult rajongótábornak köszönhetően a nyolcvanas években újra népszerű lett a sorozat: Steven Spielberg és rendezőbarátai antológiafilmet készítettek belőle (Homályzóna – A film), és a paranormális jelenségekről szóló fikciós tartalmak – Stephen King regényeitől a Poltergeiston át a Buffy, a vámpírok réméig – egy új nemzedéket ejtettek rabul.
Ez a részben gyerekközönséget vonzó, a tévében otthonra talált horrortrend éppen úgy formálta az X-aktákat, mint a hetvenes évek hollywoodi paranoiathrillerei. Utóbbiak, például a Magánbeszélgetés, A Parallax-terv és Az elnök emberei arra az akkoriban kialakult közhangulatra építettek, hogy az állami szervek, a politikusok szándékosan átverik vagy tudatlanságban tartják az átlagembereket, míg az Egyesült Államok közvéleményét leginkább foglalkoztató kérdések – a Kennedy-merénylet, a vietnámi háború, az elnökválasztás – a színfalak mögött, átláthatatlan alkuk és homályos összeesküvések nyomán dőlnek el.
Ám nem elég, hogy Carter ügyesen merített korábbi filmekből és sorozatokból. Arra is ráérzett, hogy az ezredfordulóhoz közeledve az átalakuló világrend felett őrködő politikusok iránti bizalmatlanság és az új technológiáktól való félelem egyre mélyülni fog a hétköznapi emberekben. Ennek a paranoid közhangulatnak a hátterét, ősélményét az X-akták szerzője a roswelli, vélelmezett földönkívüli látogatásban találta meg.
Ezen új kor szentföldje az »51-es zóna«, Nevadában, Roswell városa mellett lezárt szupertitkos övezet, mely 1947 júliusában egy valódi ufóbaleset helyszíne lett. Az itt lezuhant ufó és az itt állítólag megtalált és mai napig államtitokként kezelt igazi földönkívüli ember holtteste, miként a betlehemi csillag, akként jövendöl új jövőt az emberiségnek. Az 51-es zóna mint a Golgota, a tér kijelölt konkrét pontján valóságosan megnyilatkozó természetfeletti világ helye, az égiek és földiek között kötendő új szövetség területe
– írta Bóna László a Filmvilágban az X-aktákról.
Ennek az itt hosszabban ki nem fejtendő (mert voltaképpen értelmetlen és önellentmondásokkal teli) konspirációnak a kulcsfigurája a Cigarettázó Férfi, aki már a legelső epizódban feltűnik mint az FBI egyik felsővezetője. Később az is kiderül róla, hogy ő a földönkívüliek első számú összekötő embere itt a Földön, továbbá Mulder apja, illetve Mulder és Scully fia mutáns génkészletének koktélmixere. Maradjunk annyiban, hogy tizenegy évadnyi X-akták után sem értjük, ki a Cigarettázó Férfi, de a sorozat utolsó epizódjában Mulder lelövi. Reméljük, nem tér vissza.
A Gumiember utolsó mosolya
Ahogy az X-akták inspirációs forrásainak összefoglalása, úgy a sorozat hatásának megértése szempontjából is alapvető fontosságú, milyen közönségrétegek fogékonyak az ilyen típusú, paranormális jelenségekről szóló, nyomozós-horrorisztikus sci-fire.
A Gumiember igazi neve Eugene Victor Tooms, és az első évad harmadik részében találkozhattunk vele (Doug Hutchison alakította, aki nyilván emiatt a szerepe miatt később a Halálsoron filmadaptációjában is eljátszhatott egy igazi rohadékot). Tooms valamikor a 20. század elején született, de harmincévenként nyállal összetapasztott szemétből fészket épít magának, és abban téli álomra szenderül. Három évtized múltán felébred, hogy emberi májakat lakmározzon, mert az kell istentelen metabolizmusa működtetéséhez. Ó, és azért hívják magyarul Gumiembernek, mert képes megnyújtani a testét, és a szellőzőn vagy a kéménynyíláson keresztül a kulcsra zárt szobákba is bejutni.
Tooms alakjával a kilencvenes évek fordulójának fantasztikus kontextusban megfogalmazódott sorozatgyilkosai költöztek át a kisképernyőre, így azok a VHS-lejátszóval nem rendelkező kiskamaszok is szembesülhettek a serial killerek evolúciójának aktuális állásával (melyet néhány év múltán már Hannibal Lecterben és Dexterben csúcsosodó domesztikáció követett), akik feje fölött elhúzott a nyolcvanas évek slasher-hulláma vagy nem volt lehetőségük kikölcsönözni a sarki tékából A rejtőzködőt, a Borrowert vagy a Stephen King-féle Gonoszt
– magyarázza Sepsi László író és műfordító a Prizma folyóiratban megjelent elemzésében a Gumiember jelentőségét.
Sepsi kifejti, hogy az X-akták milyen „generációs sokkot” okozhatott azoknak a gyerekeknek, akik szüleik engedékenysége és a mozis befogadásnál egyébként is lazábban ellenőrzött otthoni tévénézés lehetősége miatt a kelleténél hamarabb találkozhattak Carter sorozatával. „Ha a hazai nyolcvanas években született generáció egyes számú kollektív traumája a Walt Disney Bemutatja Kacsamesékjének megszakítása Antall József halála miatt 1993 egy jeges vasárnapján, akkor a következő sokkot kétségkívül az X-akták 1994-es magyarországi sugárzása okozta” – állítja a cikk szerzője, és nemzedéktársainak jelentős része gondolhatja úgy, hogy nem túloz.
Magyarországon az X-akták a mainál jóval kevésbé strukturált és ellenőrzött televíziós piacra érkezett, ami magyarázhatja, hogy miért találkozhattak vele szivacsagyú gyerekek is. Nem véletlen, hogy a Hetek című hetilap szerzője is bizarr hivatkozást tett a sorozatra 1998-ban:
Lapunk tudomására jutott egy eset, melynek egy 11 éves kisfiú volt a »főszereplője«. A tinédzser, az X-akták lelkes nézője és »rabja«, pusztán azért kísérelt meg öngyilkosságot, mert az édesanyja nem engedte megnéznie a filmet. A gyermek egy »kvázi villamosszéket« barkácsolt, hogy áramütéssel vessen véget életének. Az elektródákat a fejére és a mellkasára tekerte, miközben egy papírdarabra ezt írta fel: »Az igazság odaát van.« Szerencséjére túlélte az áramütést.
A magunk részéről nem lepődnénk meg, ha a „lapunk tudomására jutott esetet” az X-akták szellemében és stílusában fogalmazó újságíró találta volna ki.
Ám a sorozat jelentőségét nem csak az efféle, kétes hitelű beszámolók mutatják.
Pontosabban arra, hogy megjósoljon egy olyan világot, amelyben annál is kevésbé bízunk a hatóságokban, mint a sorozat első sugárzása idején. Egy olyan világot, amelyben a párhuzamos valóságok létezését és az „igazság odaát van” elvét nem holdkórosok bizonygatják többé, hanem újságcikkek és tudományos értekezések közhelyévé vált a posztigazság, az alternatív tények meg a véleménybuborékok elemzése. Egy olyan világot, amelyben emberek milliárdjai rettegnek egy ismeretlen forrásból származó tömegvírus kirobbantotta járványtól, és amelyben rengeteg ember gondolja úgy, hogy ezt a vírust az ufók és az amerikai kormány közös erővel szabadították rá a világra – mint a sorozat utolsó évadában.
Az X-akták hatása tehát túlmutat a közvetlen folytatásain – a két mozifilmen és a hosszú kihagyás után, a 2010-es évek közepén készített lezáró évadokon –, ahogy túlmutat a részben általa inspirált, más sorozatokon is, mint amilyen Carter későbbi munkája, a Millennium, vagy a jelenleg is futó Stranger Things.
