Bár távolról sem David Starsky és Kenneth Hutchinson voltak az első tévés nyomozópáros Amerikában, mégis ma már a Starsky és Hutch jelenti az emblematikus tévés krimit, mely egyszerre izgalmas és szórakoztató: nem olyan nyers, mint a New York-i utca világa volt a Kojakben, de nem is olyan elvont, mint a Columbo, ugyanakkor a nyomozók szerethetőbbek voltak, mint a San Francisco utcáin párosa. Ha a hetvenes évek legendás krimisorozataira gondolunk, akkor ezek az egymást folyton ugrató, laza nyomozók jelennek meg elsőre előttünk, illetve a gyorsan előkerülő pisztolyok és a csikorgó autógumik, no meg a sorozat harmadik főszereplője, a piros-fehér Ford Gran Torino.
Éjszakai nyomozók nappal
Ahogy az lenni szokott, a Starsky és Hutch sem úgy indult, hogy az örökkévalóságot célozták volna meg az alkotói. Sőt, a sorozat egészen másnak indult, mint ami végül is lett belőle: a tévés producer, Aaron Spelling (vele már a Charlie angyalai révén találkozhattunk a cikksorozatban) azzal az ötlettel kereste meg a sorozatíró William Blinnt, hogy egy újságcikk bemutatott két New York-i nyomozót, akik kizárólag éjszaka dolgoznak, sajátos módszerekkel, és ennek alapján megkezdték az éjszakai detektívpárosról szóló sorozat kidolgozását. Ezzel azonban egy nagy probléma volt: komoly anyagi kihívás elé állította volna az alkotókat, hogy a kor technikai lehetőségeivel kizárólag sötétben felvett jelenetekből állítsanak össze egy teljes sorozatot.
Végül az ABC tévécsatorna egyik fejese felvetette, mi lenne, ha elhagynák az éjszakai koncepciót, és helyette csak a két nyomozóról szólna a sorozat? Így hát átírták a pilot epizódot, melyben nagyobb hangsúlyt kapott a két nyomozó egyénisége és a kettejük viszonya, Blinn pedig szándékosan könnyedebbre vette a hangnemet, mint a korábbi krimijeiben:
Starsky és Hutch tisztában voltak azzal, hogy egy olyan rendszer részei, amit gyarló emberi lények alkotnak, és ők maguk sem hibátlanok, ezért inkább csak nevettek az egészen, és nem vették magukat olyan véresen komolyan, mint a legtöbb zsarusorozat akkoriban
– emlékezett vissza évtizedekkel később.
A fiktív kaliforniai városban működő két nyomozó nagyon különbözött egymástól: Starsky ösztönös, vagány és forrófejű volt, szemben a higgadt, racionális, logikusan gondolkodó Hutch-csal, de pont ezért jól ki is egészítették egymást. Ezeknek azonban már semmi közük nem volt a két éjszakai, New York-i nyomozóhoz, Lou Telanóhoz és John Sepe-hez, noha később a sorozat előkészítése során a producerek, színészek és mások is jelentős időt töltöttek Telano és Sepe társaságában, hogy tanulmányozzák, amint a rendhagyó rendőri munkájukat végezték. A nyomozók később be is perelték Spelling produkciós cégét, amiért semmit nem kaptak azért, hogy inspirálták az ABC sikersorozatát, végül peren kívül fejenként 10 ezer dollárban egyeztek meg.
Alku az ördöggel
A főszereplők közül David Soul volt az egyértelmű választás, hiszen Blinn már dolgozott vele a Here Come The Brides című western-vígjátéksorozatban: a brit-amerikai színész eredetileg Starskyt szerette volna, mert unalmasnak találta Hutchot, de végül azt a szerepet Paul Michael Glaser kapta, akit egyedül a Hegedűs a háztetőn filmváltozatából ismerhetett a közönség, és ő maga lepődött meg a legjobban, amikor a pilotból sorozat lett. A sorozat 1975 szeptemberében indult az ABC-n, de Blinn-nek már nem volt köze hozzá, mivel különböztek az elképzelései Spellingétől és partnerétől, Leonard Goldbergétől. Blinn karakterközpontúbb sorozatot szeretett volna ahelyett, hogy a jó fiúk üldözik a rosszakat; jobban megmutatva a szereplők emberi oldalát, kevesebb autós üldözéssel és akcióval, ezért három hónap után kiszállt, mert túl sablonosnak találta a Starsky és Hutchot.
Ebben egyetértett vele a két főszereplő is, akik Blinn szerint folyamatosan harcoltak azért, hogy jobb forgatókönyveket kapjanak. Különösen Glaser volt elégedetlen, főleg, mivel neki azzal is meg kellett küzdenie, hogy jóformán ismeretlen színészből hirtelen szupersztár lett:
Péntek esténként összejöttünk a haverjaimmal New Yorkban, és italra váltottuk a munkanélküli segélyünket. Mindig azt mondtuk: »Soha nem megyek Hollywoodba. Egy-egy meló kedvéért lehet, de nem fogok ott élni.« [Az én fejemben] színész voltam. Művész voltam! De aztán jött a Starsky. Rájöttem, hogy lényegében alkut kötöttem az ördöggel, és ezzel meg kellett küzdenem
– mondta Glaser idén egy interjúban.
A színész két évad után ki is akart szállni a sorozatból, de túl jól ment ahhoz, hogy elengedjék, végül sikerült maradásra bírni némi fizetésemeléssel és azzal, hogy nagyobb beleszólást kapott a kreatív folyamatokba.
Addigra a Starsky és Hutch már Amerika egyik legnépszerűbb új sorozata lett, mely a harmadik évadra (többek között Glaser nyomására) jelentősen visszavett az erőszakból, és inkább a személyes szálakra helyeződött a hangsúly. Eleinte ez sem befolyásolta a sorozat népszerűségét, de a negyedik évadra már észrevehető volt, hogy a közönség egy része elpártolt Starskyéktól, miközben Glaser nyilvánosan is hangoztatott elégedetlenkedése és az egyre drágább produkció hatására végül 1979-ben lezárult a sorozat, melynek népszerűségét és jelentőségét különféle okokkal indokolják.
Túl a barátságon
Ki szokták emelni, hogy Aaron Spelling sorozatait folyamatosan átszőtték a kor társadalmi forrongásai: a Mod Squad három főhőse lázadó, problémás hippiből lett álruhás ügynök, a Charlie angyalai a nőket tolta a frontvonalba, Starsky és Hutch pedig menő cuccokban öltözködő, fiatal és szingli férfiak voltak, akik nagyban különböztek az addig ismert, középkorú zsarufiguráktól: egy feltűnő Gran Torinót vezettek járőrkocsi helyett, hozzájuk hasonló, egyedülálló, szexi nőkkel lógtak együtt, és a főműsoridős sorozatoktól idegen figurákkal – narkósok, stricik, prostituáltak – találkoztak nap mint nap.
A szereplőgárda ráadásul jóval sokszínűbb volt a megszokottnál, sőt: a Starsky és Hutch volt az egyik első olyan, főműsoridős dráma, amelyben pozitív és fontos fekete karakterek voltak a főszereplők között: Dobey százados (Bernie Hamilton) és főleg a merészen öltözködő, menő fekete szlenget használó informátor Huggy Bear (Antonio Fargas) hozzájárultak a sorozat népszerűségéhez, utóbbi olyannyira, hogy még egy saját spinoff-sorozatot is terveztek neki, de az végül elmaradt.
Mindenekelőtt azonban Starsky és Hutch barátsága volt az, amely magára vonta a figyelmet: nemcsak azért, mert addig a zsarukat maximum kollégákként mutatták a tévésorozatok, hanem, mert kezdettől fogva játszott a sorozat azzal, hogy esetleg több is van kettejük között, mint barátság. Az iparágon belül gyakran meleg karakterekként hivatkoztak rájuk, és egy korábbi cikkben mi is ismertettük ezeket a pletykákat, melyeket az alkotók hol cáfoltak, hol kicsit erősítettek. De a Television Academy nevű oldal ismertetője is ezt emeli ki a sorozatról:
Sok olyan gesztus van köztük, amit csak flörtölésnek lehet nevezni – bókok, kölcsönös csodálat, lopott kacsintások, oldalpillantások, összemosolygások. Folyamatosan megérintik egymást, vagy évődnek egymással, vagy pedig különböző álruhákba bújva »álcázzák« magukat.
Ezzel mellesleg a sorozat adott egy nagy lökést a „buddy cop” műfajnak is, azaz az eltérő egyéniségű, de egymást jól kiegészítő zsaruk kettősének, melyek aztán a nyolcvanas években valósággal letarolták a mozikat (48 óra, A Beverly Hills-i zsaru, Halálos fegyver stb.).
És akkor ott volt még a Gran Torino, amely csak véletlenül került a sorozatba, hiszen Blinn egy zöld Chevrolet Camarót szeretett volna, ám a gyártócégnek a General Motorsszal volt szerződése, ezért meg kellett elégedniük egy Forddal. A többi pedig már történelem, hiszen bármennyire is utálta Glaser, a csodaszép Gran Torino a popkultúra egyik leghíresebb autója lett, és nagyban hozzájárult a sorozat vonzerejéhez, mely egy teljesen ismeretlen, izgalmas világot hozott el esténként a képernyőkre:
A Starsky & Hutch sok jó dologgal ismertetett meg – a nyugati parti Amerikával, autókkal, hihetetlenül szép lányokkal, bőrdzsekivel, farmerrel. Sőt, magukkal a hetvenes évekkel is, ahová a mi a falunk addig még nem érkezett meg
– írja visszaemlékezésében a Guardian újságírója, Sam Wollaston.
Emberi detektívek vagy szánalmas revolverhősök?
De ha egy angol faluban ilyen erőteljes hatása lehetett a sorozatnak, vajon milyen volt a vasfüggöny túloldalán? Hiszen sok más országhoz hasonlóan a Starsky és Hutch eljutott a magyar nézőkhöz is, miután 1982 februárjában sugározni kezdték. Igaz, a többi zsarusorozathoz hasonlóan Starskyéknak sem a kedd esti sorozatsáv jutott, hanem rendszertelen időpontokban láthatták a nézők, egészen 1987-ig. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy nálunk is hatalmas népszerűséget érjen el: amikor épp mérték a nézettséget, azt a hetet megnyerte a Starsky és Hutch, és pár év alatt hozzánk is átszivárgott, hogy amikor bármilyen témájú újságcikkben „Az Amerikai Tévés Krimire” kerestek példát (általában negatív kontextusban), rendre ez volt az.
A kritikusok többsége egy-egy odaszúrásnál többet nem is szánt a sorozatra:
Mindig előre örülök, ha a műsorban Starsky és Hutchot sugároznak, mert ez biztos 50 perces tévémentességet jelent számomra, s ez idő alatt olvashatok
– írta Barabás Tamás az Esti Hírlapban, míg Lőcsei Gabriella a Derrickkel vont egy nem túl hízelgő párhuzamot:
Még a krimik szerelmese is észrevehette azonban, hogy Derrick (legalábbis ami hozzánk eljut), az elegáns, kezd kifáradni. Akárcsak tengerentúli kollégája, az elegánsnak sem öltözéke, sem viselkedése révén nemigen nevezhető Starsky
– írta 1985 szeptemberében a Magyar Nemzetben, de itt nem állt meg:
Starskyék is sorra-rendre elbliccelik a tettenérést, a leleplezést, a bűn megakadályozását is. Igaz, nem tétován, nem is toporogva. De agresszív ostobasággal, goromba sutasággal. Lehet, hogy az ő figurájuk mégis a valósághűbb és nem a jószívű Derrick papáé? Akármint is van, példaképnek, igazságbajnoknak a lelkesült nézők előtt meglehetősen veszélyes mindkét amerikai fickó.
És persze, mint a cikksorozat korábbi részeiben is, itt is megjelentek azok, akik a klasszikus krimi elemeit kérték számon a rendőrségi akciósorozatokon:
Maigret, Columbo hadnagy, az Angyal, Petrocelli még igyekszik valamicskével, többet adni a puszta esetnél, s nem hamisítja meg durván a valóságot, retrográd eszmeisége nem bántó. Kojak, Derrick, Starsky és Hutch és a többiek – szánalmas revolverhősök
– írta Homoródi József a Dolgozók Lapjában, miután „a leggyatrábbnak” nevezte a sorozatot.
Említsük meg azért, hogy nem minden kritikus nézte le Starskyékat, sőt, Köröspataki Kiss Sándor kifejezetten lelkesen írt róluk az Új Tükörben:
Mi különbözteti meg őket a sztereotip, egy-két külső tulajdonsággal (nyalókaszopogatás, kopott ballonkabát, úri modor, veséző tekintet) jellemzett detektívektől? Az, hogy elsősorban emberek és nem detektívek. Nem komoran, gyomorbajos képpel üldözik a bűnt. Munkájuk közben szüntelenül belelátunk a magánéletükbe, az egyéniségükbe.
– írta, sőt, még azt is kiemelte, hogy végre nem lekezelően bánnak a nőkkel, és végül így vonta meg a mérleget:
Régóta bosszantott már, hogy többnyire kedvetlen, öregedő férfiak kergetnek elvetemült fiatalokat. Nem rossz, hogy ez a lappangó nemzedéki ellentét Starskyékkal talán feledésbe merül.
A sorozat ma már kultikusnak számít, amiben kétségtelenül segített, hogy 2004-ben készült egy Starsky és Hutch előzményfilm, melyben Ben Stiller és Owen Wilson alakítják a fiatal nyomozópárost. Már a főszereplőkből is látszódhat, hogy Todd Phillips filmje inkább paródia volt, és nem is kapott hasonló fogadtatást, noha egy jelenetben Soul és Glaser is felbukkannak.
Ők mindketten sikeres karriert futottak be (David Soul énekesként is sikeres volt a hetvenes években, különösen Nagy-Britanniában), de egyértelműen pályájuk csúcspontja volt a Starsky és Hutch. Soul azóta Angliában telepedett le, Glasert pedig magánéleti tragédiák sújtották: felesége, Elizabeth szüléskor HIV-fertőzést kapott egy vérátömlesztés során, és csak négy évvel később tudta meg, hogy megfertőződött a vírussal, amikor mind ő, mind első gyereke, Ariel megbetegedtek. Ők később bele is haltak a betegségbe, ám második gyerekük, Jake szerencsére egészséges maradt.
A két színész a mai napig jó barátságot ápol, és vélhetően már Glaser sem bánja, hogy annak idején alkut kötött az ördöggel.
A cikksorozat korábbi részei itt olvashatók. A cikksorozathoz az Arcanum Digitális Tudománytár nyújtott segítséget.
