Mit tudunk Caravaggióról? Tudjuk, hogy a 17. század első éveiben Róma legünnepeltebb festői közé tartozott, vásznait látva felváltva lelkesedtek és hüledeztek egyházi főméltóságok, gazdag nemesek és rivális művészek. Tudjuk, hogy tudatosan szakított a késő reneszánsz és a manierista festészet ábrázolási konvencióival: elsősorban testeket festett, és csak másodsorban bibliai jeleneteket. Amit ábrázolt, valóságosnak tűnt, ezzel hozta érzéki közelségbe, tette zsigeri tapasztalattá a bibliai motívumokat.
Mit nem tudunk róla? Nem tudjuk, pontosan hogyan halt meg, és milyen vesszőfutással teltek utolsó évei, 1606 és 1610 között, miután gyilkosságért menekülnie kellett Rómából. Itt kapcsolódik be Caravaggio történetébe Michele Placido rendező, aki míves kiállítású életrajzi filmmel emlékezik meg a festőről. A Caravaggio árnyéka bevezet egy kitalált alakot, a vatikáni nyomozót, akinek jelentést kell készítenie a művész múltjáról, viselt dolgairól, és javaslatot kell tennie: megkaphatja-e a pápai kegyelmet és visszatérhet Rómába, vagy nem. A nyomozás apropóján pillantunk vissza Caravaggio életének fontosabb fejezeteire, átugorva a milánói fiatalkort, elsősorban a legsikeresebb és legbalhésabb római évekre koncentrálva.
Ha már sorra vesszük, mit tudunk és mit nem tudunk Caravaggióval kapcsolatban, abban sem vagyunk biztosak, mi indokolja egy új Caravaggio-film elkészítését. Derek Jarman 1986-os Caravaggiója olyan időtálló remekmű, amely mellett sápadtnak látszik szinte minden életrajzi film, nemhogy egy másik ugyanarról az alanyról. Jarman filmjét viszont mindennek nevezhetjük, csak éppen szokványos életrajzi darabnak nem: abban sokkal inkább két felforgató zseni találkozásáról van szó, téren és időn keresztül, meg a művészeti hagyományhoz fűződő viszony újrafogalmazásáról, a művészi szabadság hagyományáról. Vagyis csupa olyan absztrakt dologról, ami mellett mégiscsak elfér egy konzervatívabb megközelítésű filmváltozat.
Konzervatív megközelítésről csak filmnyelvi szempontból, és nem a témaválasztásban beszélhetünk. Placido ugyanis kifejezetten Caravaggio alvilági ismeretségeinek és utcalányokhoz fűződő kapcsolatainak bemutatására koncentrál. A festő életében sorra bukkannak fel a jobb sorsra érdemes utcalányok, akik hosszabb-rövidebb ideig lenyűgözik őt.
Placido állítása szerint Caravaggio művészete és utcai élete nem párhuzamosan léteztek, hanem oda-vissza formálták egymást: a művész az utca zsigeri valóságát festette, és a művészete miatt ölték meg. Naturalista stílusával magára haragította az akadémista festőket és azokat a főpapokat, akik megbocsáthatatlannak tartották, hogy Caravaggio kurvákról modellezi Szűz Máriát és koldusokról Szent Pétert. A történet szerint Ranuccio Tommasoni, a Róma-szerte hírhedt kötekedő is az egyházi felháborodáson felbuzdulva provokálta Caravaggiót, aki végül leszúrta őt. A festőnek ezután kellett Nápolyba, majd Máltára és Szicíliába menekülnie (Jarman filmjében a két férfit szerelmi kapcsolat fűzte egymáshoz).
Placido és operatőre, Michele D’Attanasio kedvüket lelik benne, hogy a film kedvéért beállítják Caravaggio néhány híres festményét, és általában véve is abba a mélyvörös és barna árnyalatokra építő, sötéten ragyogó képiségbe burkolják életrajzi történetüket, amely a nagy művész védjegyévé vált. Mindez nagyon is tetszetős, viszont enyhén modoros, jelentős részben azért, mert ezt a látványvilágot – hozzá pedig a fáklyával megvilágított bordélyokat és a nehéz levegőjű főúri hálószobákat – már sablonná koptatták az olyan sorozatok, mint a Róma vagy a Trónok harca.
Így voltaképpen őszinte gesztus, hogy a Caravaggio árnyékában a névtelenek, a kisemberek próbálják megfejteni a mester titkát. A rendezőnek nem okoz gondot olajozottan felépíteni az időben előre-hátra bátran kalandozó történetet. A magyar nézők nagy része még mindig a Polip Cattani felügyelőjeként emlékezhet Placidóra, holott több mint harminc éve rendez is. Leghíresebb saját filmje a hetvenes évek római alvilágát feltérképező, grandiózus Bűnügyi regény. Abban és a többi rendezésében is műfaji keretekhez és megbízható formákhoz tartja magát. Rendezői alkata miatt a Caravaggio árnyéka alapvetően illusztratív jellegű marad, és a sok meztelenkedés meg bujálkodás ellenére szellemében sokkal közelebb áll a Caravaggióra féltékeny, akadémikus művészekhez, mint alanyához.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Caravaggio árnyéka rossz film lenne. Középpontjában Olaszország egyik legnépszerűbb színésze, a Silvio és a többiekből meg a John Wick-sorozatból ismert Riccardo Scamarcio sokarcú és odaadó, kulcspillanatokban pedig váratlanul humoros alakítása áll. Scamarcio körül az európai mozi olyan bástyái tűnnek fel, mint a nagy munkabírású, tavaly öt filmben megfordult Louis Garrel és a mindenben hiteles Isabelle Huppert. Ők asszisztálnak ehhez a kellemes történelmi művészportréhoz, amely végeredményben mégiscsak a művészi újítás, a maradandó teljesítmény mibenlétét kutatja. A Caravaggio árnyéka nem különösebben izgalmas, de alapkérdései soha nem lesznek unalmasak.
Caravaggio árnyéka (L’ombra di Caravaggio), 2022, 120 perc. 24.hu: 6/10.
