Az év filmje – nagy szavak, tudom, talán tartozom is miatta némi magyarázattal. Kezdve mindjárt azzal, hogy az év filmje nem biztos, hogy szükségszerűen az év legjobb filmje is – ezt azért korai lenne kijelenteni így az év felén alig túl, már ha egyáltalán kiválasztható egyetlen legjobb egy ennyire szubjektív témában. Hogy miért tartom a Barbie-t ezzel együtt esélyesnek az év filmje címre? Egyrészt, mert azt már most nyugodtan borítékolhatjuk, hogy egy filmet sem fog nagyobb hype övezni idén, mint a Barbie-t: sem a Marvel, sem a Star Wars-franchise nem dob idén igazi mérföldkövet, az új Avataron már túl vagyunk, egyéb, nagy nevű franchise-filmek jöttek és jönnek ugyan, és a karácsonyi szezonra is várunk pár ígéretes címet, de azt a lázat, amivel a Barbie-t várta a nép, aligha fogja megugrani bármi. Ennek nyomán szinte borítékolható az is, hogy a Barbie ott lesz az idei jegybevételi toplista élvonalában: a filmtől alsó hangon százmilliós nyitóhétvégét várnak az amerikai mozikban, és témájából fakadóan a gigantikus kínai mozis piacon is alighanem brutálisan szerepel majd. Az online rajongásból, az extra vetítéseket beiktatni kényszerült mozik kínálatából és a díszbemutató hangulatából ítélve nem elképzelhetetlen az sem, hogy a film végül nyeri az egész évet is.
A Barbie-ra láthatólag az extázisig rápörgött a világ, és nemcsak a nők, a férfiak is, ha máshogy nem, hát a zseniális Barbenheimer-geg részeként. Kíváncsiak rá a baba rajongói épp úgy, mint az ellendrukkerei – a trailer is kiemeli: ez a film akkor is neked szól, ha imádod Barbie-t és akkor is, ha utálod, ezzel egyébként nem is hazudik –, ráadásul a film nemcsak látatlanban, de megnézése után is összehoz férfit és nőt, drukkert és ellendrukkert. A Barbenheimer-jelenség is ezért születhetett meg: a Barbie az Oppenheimerrel való versengés helyett, amibe bele akarták kényszeríteni, az együttműködésre szavazott, szerencsére utóbbi stábja is meglátta ebben a lehetőséget, az eredményt pedig mindannyian élvezhetjük.
Ha már itt tartunk: ha az év filmje cím nem is jönne össze, az év filmmarketingje cím már egyértelműen a Barbie-é, nem is annyira a büszkén viselt Barbie-esztétikával készült és egyértelműen női célcsoportra célzott klasszikus hirdetések miatt, mint inkább az olyan, szájról szájra terjedést okozó finomságok miatt, mint a Barbenheimer-jelenség vagy az, hogy Margot Robbie a film hivatalos eseményein kisebbfajta divat- és barbitörténeti show-t vonultatott fel. És végül az utolsó, de talán legfontosabb ok, amiért az év filmjének merem nevezni a Barbie-t, az az, hogy a film láttán kiderül: a hype ezúttal nem bizonyult üres lufinak. Ez a film ugyanis zseniális.
Rejtély, hogy ekkora érdeklődés mellett hogy csinálta, de a Warner valahogy megoldotta, hogy a film története ne szivárogjon ki idő előtt. Így aztán nyilván ez a cikk is tartózkodni fog a spoilerektől. Ami elmondható: a történet úgy indul, hogy főszereplő sztereotipikus Barbie (Margot Robbie) tökéletes élete, melyben minden nap a legjobb nap napsütéssel, finomságokkal, csodás ruhákkal és mindig hibátlan külsővel, sikeres, gyönyörű és kedves barátnőkkel és az őket körülrajongó, de azért illedelmes távolban maradó Kenekkel egyszer csak elromlani látszik. A halandóságról szóló gondolatok keverednek Barbie addig örökké derűs fejébe, és, ha ez nem lenne elég ijesztő, az addig örökös tűsarkas pózba merevedett talpa hirtelen elromlik, tudniillik: a sarka leér a földre. (Remélem, érezzük, hogy már a felütésben is mennyi találó fricska van.) Az ilyen furcsaságokkal Barbieland csodabogárjához kell fordulni, Furcsa Barbie-hoz, aki folyton spárgázik, és veszedelmes a frizurája, mint megtudjuk, azért, mert a való világban valaki túl durván játszott vele – itt a néző, aki egykoron maga is durvult egy-két Barbie-jával, az enyhe bűntudat gombócát lenyeli – ebben segít, hogy a fergeteges Kate McKinnon mint Furcsa Barbie szokásához híven itt is őrülten szórakoztató. Mint kiderül, a főhősnek az az egyetlen esélye, hogy megjavítsa a sarkát, ha elmegy a való világba, és megkeresi, ki az, aki vele játszik, és akinek a szomorú gondolatai valahogy átszivárogtak az ő babafejébe.
Igen ám, de az örökké bizonytalan, hivatalosan a pasijának nevezett, de valójában örökké a barátzónában ragadt Ken (Ryan Gosling), aki csak akkor nyugszik meg, ha Barbie ránéz, eltökéli, hogy barátnőjével tart. A bonyodalmat éppen ez okozza: amíg Barbie megtalálja az anyát, Gloriát (America Ferrara), aki makacs rosszkedve ellen előszedte régi babáját, és közben megfertőzte saját egzisztenciális válságával, Ken elcsatangol a való világban, és kicsit túlságosan is megihleti a férfiak ottani helyzete. Így Barbie-nak hamarosan már nemcsak a saját problémájával, de az őt üldöző Mattel-fejesekkel, élükön a CEO-val (Will Ferrel) és a Ken által felforgatott Barbie-világ problémáival is meg kell küzdenie.
Észrevettük, mi történt itt? Az összeszokott Greta Gerwig–Noah Baumbach írópáros húzott egy váratlant, és egy vargabetűt leírva felforgatta a történetet, és elérte, hogy Barbie és a többi Barbie, valamint a való világbeli nők mellett ez a történet Kenről és a többi Kenről, valamint a való világbeli férfiakról is egyaránt szóljon, éspedig mindenkinek az elevenére tapintva. Rávilágítva, hogy a versengés versus kooperáció dilemmában mennyivel előbbre vivő a kooperáció útját választani – amit klasszikusan, ugye, a női értékrend részének tekintünk – (Az előző mondat végén a felkiáltójel egy Gerwig nagyságáról szóló, perceken át tartó, vehemens gesztikulációval terhelt, rajongásteli kirohanást álcáz, amely szétfeszítené e cikk kereteit.) Ha a mélylélektani áthallásokat nem is érzi mindenki, az már sokkal nyilvánvalóbb, hogy Gerwig emellett teker egyet a férfiuralom-nőuralom vitán, nem hirdet győztest, nem fordul véresszájú diadalba – egyszerűen illusztrálja a nagyon fontos, messze nem eleget tárgyalt gondolatot, hogy a patriarchátus nemcsak a nőknek rossz, hanem a férfiaknak is (a miértekről itt egy egész jó összefoglalás angol nyelven), a válasz pedig nem a nőuralom, hanem az együttműködés. Amihez jól jön némi megértés egymás felé, egy kis séta a másik cipőjében, és a kellő helyeken néhány őszinte bocsánatkérés. Gerwig filmje kihangosítja a férfiak panaszát is – akkor is, ha egyébként ízig-vérig női film.
Olyannyira női film egyébként, hogy a film abszolút csúcspontja egy monológ, ami még Gerwig előző nagy bravúrja, a Kisasszonyok nagyon emlékezetes monológjain is túltesz. A történet középpontjában álló Gloria – egy átlagos nő, aki nem lett se űrhajós, se topmodell, csak egy lapos házasságban és pocsék melóban darvadozó nő, aki nem találja a hangot kamasz lányával – mondja el, és a női lét lehetetlen, teljesíthetetlen, megugorhatatlan ellentmondásokkal teli voltáról szól, de olyan támadhatatlanul pontosan, hogy Én speciel tudtam volna rajta éppenséggel bőgni is, vagy dolgokat törni össze, esetleg ordítozni valakivel, mi több, ha rajtam múlna, ez a monológ örök időkig memoriter lenne világszerte, hogy minden egyes gyerek kívülről tudja, mint mi a Himnuszt, a Szózatot, a Nemzeti dalt vagy az átokverte Ómagyar Mária-siralmat, vagy ahogy boldogabb helyeken az Emberi és polgári jogok nyilatkozatát tudják, horribile dictu: ahogy a Miatyánkot tudjuk. De ha idáig esetleg nem is merészkedünk, akkor is nagyon remélem, hogy ezt a monológot valahogy úgy idézzük majd, ahogy a Harcosok klubja szabályait, a „sose szabad fullba nyomni a kretént”, meg a többi klasszikus filmes szállóigéket. Ezzel a monológgal színész-szakokra illik jelentkezni, ez a monológ egy igazi mic drop, pofon, tükör, gyógyír, tanítás, igazságtétel, egy nagy, káromkodás helyett kiadott női sóhaj.
És még mielőtt valaki megijedne, hogy a Barbie a látszat ellenére valami köldöknézős, vérkomoly, filozofálós bölcselkedés lenne, hangsúlyozom, hogy nagyon, nagyon nem az: a Barbie fenomenális szórakozás, amin szinte az első perctől az utolsóig lehet röhögni. A Barbie lelke legmélyén egy szatíra, egy többszörös műfajparódia, időnként szinte akciófilm és annak paródiája, vígjáték és annak paródiája, musical és annak paródiája, felnövéstörténet, anya-lánya sztori, társadalmi kommentár nemi szerepekről, kapitalizmusról, patriarchátusról, fricska minden érintett orrára, és ha még ez sem lenne elég: igazi őrült látványpornó és divatfesztivál is.
A cukorkaszínű optimizmust és a mélységet is hozni képes Margot Robbie-nak és az őt időnként háttérbe szorító Ryan Goslingnak pedig fenomenális jutalomjáték. Emellett a Barbie megugrotta azt a szinte lehetetlen küldetést is, hogy egy, aranytojást tojó tyúkját olyan kemény kézzel őrző cég, mint a Mattel is boldog lehessen a végső produktummal – mert nem kétséges, hogy a film hatására megint megugrik a Barbie babák iránti kereslet, miközben a cég is úgy kap fricskát a filmtől, hogy attól nem sérül a vállalat imidzse –, de a film is film maradt, nem vált egy monstre Mattel-reklámmá.
ami azt is jelenti, hogy a filmet a közönség és a kritika egyaránt kedvelni fogja – és meggyőzi azokat is, akik némi szkepticizmussal tekintenek a filmet övező őrületre, hangulatában, látványában tökéletesen eszképista, üzeneteiben mégis okos és átgondolt. A Barbie-film kibékíti és összehozza a nőket és a férfiakat, és közben mégis megmarad girlpower-csatakiáltásnak és nagy, időnként klisés, de minden ízében szeretni való csajos összeröhögésnek is közös, narancsbőrtől tűsarkúkon át nőgyógyászati vizsgálatokig terjedő nyomorainkon.
A Barbie július 20-tól látható a mozikban. 24.hu: 9/10
