Jesse Armstrongnak a brexit és Trump megválasztása volt ugyanaz, ami Kurt Vonnegutnak Drezda bombázása. Az amerikai író hadifogolyként volt tanúja az utóbbinak, és aztán a hatására évtizedekkel később megírta főművét, Az ötös számú vágóhidat. Vonnegut visszatekintve a rá jellemző fekete humorral azt nyilatkozta, senki sem jött ki jól abból a bombázásból az egész világon, kivéve őt. Armstrong most felidézte ez a nyilatkozatot, amikor megírta a széles körben ünnepelt sorozata, az Utódlás születésének történetét. Eszerint a sorozat fő motorja a brexitet előkészítő jobboldali brit heccsajtó illetve a Trump győzelmében főszerepet vállaló, a konzervativizmus határait folyamatosan jobbra toló amerikai média voltak, pontosabban a működésük feletti felháborodás.
Tudhatjuk, hogy az Utódlás eredetileg egy áldokumentumfilm lett volna a világ leghatalmasabb médiakonglomerátumát irányító Rupert Murdochról (az ő birodalmát erősíti a brit The Sun bulvárlap és az amerikai Fox News hírtelevízió is), ám ez a projekt végül megfeneklett, Armstrong pedig inkább egy fiktív médiavállalatot irányító családról szóló fikciós sorozat tervén kezdett dolgozni. A Royokat nemcsak Murdochról mintázta, hanem jó pár médiamogul életéből és családjából merített (például a CBS- és Viacom-vezér Sumner Redstone és a Mirror-csoportot megszerző Robert Maxwell), valamint rengeteg forrást elolvasott, hogy jobban megértse az általa ábrázolni kívánt világot.
Így születtek meg az Utódlás főbb karakterei, Armstrong azonban idővel már elszakadt a modellektől, a szereplők önálló életre keltek, és megszületett a Roy család, csupa fiktív karakterrel, akik azonban egytől egyig nagyon is valósnak, sőt, emberinek tűntek. Az HBO-nak tetszett az ötlet, jöhetett a pilot, melynek a forgatása 2016. november 9-én kezdődött – egy nappal azután, hogy elnökké választották Donald Trumpot.
Még mindig azon tűnődöm, hogy vajon az Utódlás ugyanígy működött volna-e az egymást követő, őrült hírek és a szenzáció nélkül, amelyet Trump kaotikus elnöksége biztosított
– írja Armstrong, magyarázatot keresve a sorozat váratlan sikerére.
És nehéz nem egyetérteni ezzel, hiszen az Utódlás világa fiktív ugyan (bár néha hivatkoznak valódi politikusokra is benne, például Orbán Viktorra), mégsem lehet elszakítani a mi valóságunktól: az itt ábrázolt világot akár még sötétnek és kilátástalannak is mondhatnánk, hiszen nincs egyetlen pozitív karakter sem, akit ne a hatalomvágy, a pénz és az önzés mozgatna, miközben számos példát láthatunk arra is, hogyan adják fel emberek akár a saját elveiket is, ha üzleti érdekekről van szó. Szerepel a sorozatban egy fasiszta elnökjelölt, aki bátran ott lehetne a valóságban is a republikánus aspiránsok között, és az utolsó évad egyik rendkívül feszült epizódjában pedig megidézik az elmúlt két amerikai választás traumatikus emlékeit is. Ez a sorozat tehát nem jöhetett volna létre 2013-ban.
Mégis jókora túlzás Trumpnak, a brexitnek vagy további közéleti eseményeknek tulajdonítani az Utódlás sikerét, már csak azért is, mert ez nem egy politikai sorozat. Bár Jesse Armstrong dolgozott már korábban szatirikus politikai filmekben és sorozatokban (The Thick of It, Az alelnök, Egy kis gubanc), és sokat merített is belőlük, a politika jelen esetben inkább csak egy háttér a sorozatban kibontakozó emberi és családi drámához. Hasonló ehhez az üzleti közeg (hiszen a történet alapból egy médiavállalat sorsát követi), illetve a szupergazdagok világának hiteles bemutatása is: mindkettőre nagy hangsúlyt fektettek az alkotók, és nagyban segítenek is abban, hogy hihetőnek tűnjön minden, amit a képernyőn látunk (ez utóbbi az HBO költségvetésének is köszönhető). Külön „gazdagság-szakértő” dolgozott például a sorozatban, akinek az volt a feladata, hogy kigyomlálja a forgatókönyvből azokat az elemeket, amelyek csak az írók képzelete szerint léteznek a gazdagok világában. (Az egyik író, Georgia Pritchett mondott is néhány példát: a szupergazdagok általában nem hordanak kabátot, hiszen ajtótól ajtóig viszi őket a limuzin illetve a magángép; nem hajolnak le a helikopter propellere miatt, hiszen már volt alkalmuk hozzászokni, hogy a propeller nem viszi le a fejüket; és még akkor sem beszélnek az ételről, ha ők maguk rendeznek vendégséget, hiszen azt se nagyon tudják, hol van a házukban a konyha.)
Hogyan lett céges legenda a kilencvenes években Karl, amikor csodát tett a kábel-üzletággal? Milyen lenne Connor és Willa diplomata házaspárként Közép-Európában? Hogyan építette fel a GoJót Matsson, ez az Elon Musk/Daniel Ek hibrid, antiszociális, skandináv tech-bro? Bármelyiküket néznénk tovább, még akkor is, ha nem tűnik fel Kendall, Roman, Shiv vagy Tom többé.
Itt kell megemlíteni azt is, hogy ugyan az Utódlás indulásakor híján volt a húzóneveknek (még ha fel is tűntek benne elismert karakterszínészek, mint James Cromwell vagy Holly Hunter), de a főszereplők egytől egyig a legkeresettebbek közé verekedték magukat a sorozatban nyújtott teljesítményüknek köszönhetően. Nehéz elképzelni, hogy Jeremy Strong, Kieran Culkin, Sarah Snook vagy Matthew Macfadyen innentől kezdve ne válogathasson a főszerepek között, és leginkább egymásnak lesznek a vetélytársai a különféle díjakért folyó versenyben is.
Hasonlókat már a harmadik évadról írott kritikánkban is mondtunk, de a negyedik még magasabbra emelte a téteket, még több volt a dráma és a feszültség, ám a forgatókönyv, az alkotók és a színészek egyaránt fel tudtak nőni a feladathoz. Ahogy az összes nagy, elismert presztízssorozat, úgy az Utódlás is megengedhette magának azt, hogy felrúgja a szabályokat. Az, hogy a negyedik évad harmadánál váratlanul kinyírta a főgonoszt, Jesse Armstrong merészet húzott, noha annyira azért mégsem, hogyha azt nézzük, hogy a sorozat címe Utódlás. Ehhez képest a finálé kifejezetten konzervatívra sikeredett: nem hagyta kétségek között a nézőt, mint a Maffiózók lezárása, még csak azt sem mondhatjuk, hogy nagyon váratlan lett a befejezés, Armstrong mégis végigrángatta a nézőt egy kimerítő érzelmi hullámvasúton. Az egyes epizódok szerkezete egyébként is hasonló volt, hiszen általában kínált valamiféle reményt a nézőnek, hogy a szereplők jobbik énje kerekedik felül, noha pontosan tudhattuk, hogy ez nem az a sorozat, amiben beteljesülnek a remények – mégis újra és újra el akartuk hinni, hogy végre nem így lesz.
Bár a sorozat csúcsának a kritika egyértelműen azt a bizonyos harmadik epizódot tartja az évadból (bővebben itt írtunk róla), azért az sem lehet vita tárgya, hogy az Utódlás akkor volt igazán elemében, amikor a szereplők udvariasan, mosolyogva szemétkedtek egymással. Lehet, hogy a párbeszédek helyenként túl frappánsak és szellemesek voltak ahhoz, hogy teljes mértékben hihetők legyenek, de egyrészt rendkívül természetesen adták elő azokat – lásd Kendall állandó dadogását vagy Roman „őőő…nemtom…asszem” jellegű töltelékekkel bőven megszórt monológjait –, másrészt annyira viccesek voltak, hogy az ember kénytelen volt azzal foglalkozni.
Armstrong és a sorozat főként brit forgatókönyvírói már a fentebb említett filmekben és sorozatokban tökélyre fejlesztették ezt a fajta tűzijáték-párbeszédet, ahol másodpercenként robban egy poénbomba, de ezt most bravúrosan sikerült átültetni az amerikai 1 százalék közegébe is. Nagyrészt ennek is köszönhető, hogy
Mindezt azonban egyáltalán nem szájbarágósan tette, hanem a műfaj előnyeit kihasználva pont a szappanopera-szerűségében is rejlett a sikere. Kellett néhány epizód, mire az ember istenigazából megismerte ezeket a karaktereket, és ehhez nem is kellett az arcunkba tolni, hogy ők mennyire istentelenül GAZDAGOK, hanem tök természetesen viselték ezt. Egyelőre a sorozatformátum mintha jobban is kedvezne annak a trendnek, amely az utóbbi négy-öt évben lett hangsúlyos a film- és a sorozatiparban, azaz a kapitalizmus létrehozta egyenlőtlenségek nyílt kritikájának. Míg az ilyen filmek a legtöbbször képtelenek voltak nem didaktikusan ábrázolni ezt a gazdag-szegény ellentétet, A menütől A szomorúság háromszögén át az Élősködőkig, addig a sorozatok sokkal könnyedebben tudták ábrázolni a társadalmi különbségeket – nemcsak az Utódlás, de a Fehér Lótusz vagy akár a Milliárdok nyomában (Billions) is megemlíthető –, függetlenül attól, hogy az utóbbit már egy-két éve illett volna lezárni. Ráadásul Armstrong érintett egy sereg, aktuálisan „forró” témát, a bántalmazó szülőktől kezdve a #metoo-ig, melyeket hasonlóan könnyedén kezelt, és sosem tolt az arcunkba. Ráadásul azt is jól érezték az alkotók, hogy mi az a magasnak tűnő labda, amit egyáltalán nem kell lecsapni (Covid).
Kezdetben Jesse Armstrong úgy jellemezte az Utódlást, mint a Születésnap című dán film és a Dallas keverékét, és ugyan sok sebből vérzik ez a leírás az összes hasonló párhuzammal együtt, a sorozat tényleg képes volt arra a ritka bravúrra, hogy tökéletesen megrajzolt karaktereket mozgatott úgy, hogy ezt még további évekig képesek lettünk volna nézni. Armstrong most itt, a negyedik évadnál vetett véget a kalandnak, és ugyan hiányozni fognak a szereplők, alighanem neki van igaza. Az Utódlás a legjobbkor ért véget, és ugyan jókora űrt hagy majd maga után, remélhetőleg kellő bizonyíték a népes rajongótábor ahhoz, hogy egy sikersorozathoz nem feltétlenül kellenek szuperhősök infantilis álarcokban, sem sárkányokkal harcoló egyéb fantázialények, hanem bőven elég bemutatni a valóság egy szeletét, a lehető leghétköznapibbnak tűnő természetességgel. Igaz, az sem mellékes, ha mindez egyszerre tragikus és fergetegesen vicces is közben.
Utódlás (Succession), 4. évad, 10 rész, 2023. HBO Max, 24.hu: 10/10
