Jó ideje az egyik legfrissebb budapesti kőszínház, ám idén még egyet lépett ebben a munkában előre, arccal-testtel az új felé fordult, és minden avíttat levetve gyakorlatilag teljesen kortárs évadot tartott a Radnóti. Egy Szálinger Balázs-ősbemutató a trianoni döntés hátországának tragikus mindennapjairól, a Kályha Kati, egy Bartis Attila-ősbemutató egy nőkkel átfont férfisorsról, A vége, még a klasszikus Álom luxuskivitelben is egy friss adaptációban került színpadra, ellépve a filmes előképtől – és most, az évad utolsó bemutatója is ezt a munkát folytatta. Hajdu Szabolcs összeült az előadás szereplőivel, és közösen megformáltak egy darabot, ami olyan mai, olyan éles, olyan igazi, mintha besétáltunk volna néhány valóban létező ismerős életébe, hogy túl közelről nézzük meg azt, a tetteiket mozgató ősrégi fájdalmakat, a túl jól bevált, biztonságot adó játszmákat, a mikrotragédiákat, amelyek teletetoválták a szíveiket. Ebből lett a Legközelebbi ember, az évad beszédes, méltó zárásaképp.
Hétköznapi helyzet – ahogy azt Hajdu Szabolcstól megszokhattuk –, a családi nyaralóba néhány fiatal felnőtt érkezik, hogy az évtizedes kupit felszámolják, átválogassák, kidobják, amit ki kell, elosszák, ami marad, hogy az épület tiszta lappal új gazdát találhasson. „Rengeteg érték van itt” – hangzik el újra meg újra, hátha egyszer elhisszük, hogy tényleg újra értéknek látható minden, amit az idők során ebbe a térbe száműztek, ahol nincs úgy útban. Hátha a tárgyi értékek tényleg felfedezhetők, s e felfedezések zseblámpaként világítják majd meg a múltat is, amit képviselnek. Két testvér, Martin és öccse, Krissz, valamint barátnőik, Elvira és Petra érkeznek a melóra – pontosabban csak Martin és a két lány, mert Krissz valahonnan máshonnan jön, autó helyett vonattal, de rossz járatra szállt, így késni fog. Szétszórtsága, mint kiderül, alapműködés, egy beszédes megjegyzés kapcsán az arra érzékeny néző tán elmereng azon is, mi a szűk nadrágok, szaunák és fürdők jelentősége a szétszórtságban megmutatkozó általános szorongással küzdő fiatal férfiak életében – de a téma nem folytatódik, tán el is felejtjük, tán csak egy véletlen, vagy Hajdu így villantja fel: látjátok, emberek, mindenkinek lehetnek titkai, amelyek örökre árnyékban maradnak.
Akárhogy is, amikor Krissz megérkezik a pakolást újabb kávékkal és cigikkel egyre halogató Martin, a főnökösködő, kényszeres Elvira és a teljesen, az életképtelenségig elvarázsolt Petra közé, vendéget is hoz magával: Bobot, a rejtélyes idegent, akit a vonaton ismert meg, és valahogy egyszer csak úgy alakult, hogy jó ötletnek tűnt meghívni őt is az össznépi rámolásra. A rámolásra, amire – ártalmatlan spoiler – soha nem kerül sor, csak téblábol mindenki a túl nagy feladat nyomasztásában, egy-egy dzseki helyet-gazdát cserél, de más érdemleges nem történik. A fókusz észrevétlen máshová kerül, a fizikai rendrakásról inkább a lelki felfordulásra, ami láthatólag még nagyobb, pedig a nyaralóban is oltári a kupi, ráadásul Bob hatására a káosz csak még nagyobbra nő. Furcsa, pedig olyan nyugodt, békés, bölcsességet sugárzó jelenség, jelenléte mégis felkapargatja az évek óta tokosodó status quót. Ő az állóvízbe kőként pottyanó idegen, akinek megjelenése olyan gyűrűket vet a vízen, hogy azokon odaveszhet néhány kisebb csónak.
Ez a toposz köszön vissza egyébként a Katona hasonlóan zseniális Magányos emberek című előadásában is. Milyen érdekes, hogy a kortárs színház két különböző korosztályú nagy gondolkodóját is ez a téma foglalkoztatja – messiásvárás lehet ez a kilátástalan magyar valóságban, vagy micsoda? És ha már itt tartunk: képzeljük el, mi történne azon a színpadon, ahol Hajdu Szabolcsot és a Magányos embereket jegyző Tarnóczi Jakabot, a mai magyar realitás e két nagy ismerőjét összeeresztenénk, atyavilág, létrejönne egy fájóvalóság-szingularitás!
Bob hatására felúszik a felszínre egy rakás lelki hordalék, a legstabilabbnak tűnő kapcsolat is megremeg, hogy aztán visszahulljon a megszokás kissé poshadt, de legalább ismerős akolmelegébe: Sodró Eliza egy személyben formálja meg az összes tipikus magyar kommentelőt valaha, oltástagadástól Ausztriában-sem-kolbászból-van-a-kerítésen és álkeresztény nyáladzáson át a kormányzati és dezinformációs közhelygurigákig. Ezzel Sodró gyakorlatilag egy személyben felelős a darab fájó komikumának jó kétharmadáért – amikor azon röhögünk, hogy milyen kínosak vagyunk mi mind –, de azért is sokat tesz, hogy alja, mélysége is legyen az általa képviselt embertípusnak. Bravúros, mondjuk Sodró Eliza általában az, mit van mit tenni, de méltó társat is kap maga mellé Baki Dániellel, aki úgy hozza az életképtelenségig fokozódott szorongást, ami megszólalni se hagyja, hogy elszorul tőle a szív, alig mond ki valamit, de nehezen kidadogott szavai között a csendek így is simán elmesélik az élethazugság fojtogatását, ami azért mégis biztonságot ad – zsák meg a foltja, ugye.
De a másik párnál is hasonlóan beszédesen csúsznak egymásba a traumakötések, mint kulcs a zárba: a kötődni képtelenség két arca, a függő meg a fóbiás, a másik zsák meg a foltja helyzetben. Martin (Porogi Ádám jó ezekben az érzékeny, félszeg, fellengzősen akarnok karakterekben), az alamuszi agresszor, aki saját traumáit úgy tartja maga előtt, mint bármire feljogosító szegecses pajzsot, és Petra, az elvarázsolt angyalleány (Berényi Nóra Blanka elidegenített, szürreális alakításában), aki úgy lengedez át az életen, hogy soha nem ér le a lába a földre, mi több, időnként visszacsúszik a benne élő kisbabába-kisállatba, hátha egyszer jobban alakul az indulás. Mégis vele történik legalább látszólag valami előrelépés, talán mert fiatalabb a többieknél, még akkor is, ha ez a változás csak egy újabb hurok abban a sormintában, amit ő is pontosan lát, csak nem képes kilépni belőle. Hajdu Szabolcs Bobként pedig csak lassan gurul közöttük faltól falig, mint egy biliárdgolyó, aminek egyetlen szerepe, hogy kizökkentse egyensúlyi helyzetéből a többieket, nem tudjuk, honnan tart hová, vagy legalábbis nehezen hisszük el a meséit, furcsán ambivalens, egyszerre tűnik angyalnak és hazug, manipulatív démonnak. Az öt karakter, mint egy furcsa, zizegő csillagkép, úgy tartozik össze, a vonzás és taszítás feszültsége tartja őket a helyükön.
Ezek a különös karakterek, hiába mozdulnak viszonylag keveset vagy semennyit sem előre, mégis meglepően sokat tanítanak viszonyokról, vívódásokról, a szülő-gyerek kapcsolatok sokféleségéről akár egy családon belül is, öntudatlan ártásról és váratlan kapcsolódásokról. Teszik mindezt úgy, mint egy ügyes védőnő, aki játékosan, viccesen eltereli a gyerek figyelmét a szuriról: többnyire annyira röhög a közönség, észre sem veszi a keserű pirulát, meg hát nevetünk azért is, mert akkor már mégis inkább röhögjünk, mint sírjunk. Hajdu az ilyenekvagyunkság egy újabb tablóját hozta el, egy újabb rettenetesen éles tükröt, ami hol játékos színeket fest a falra, hol kellemetlenül a szemünkbe világít.
A Legközelebbi ember május 2. óta látható a Radnóti Színház műsorán.
