A Bridgerton család jött, látott, győzött – és alighanem újra és újra győzni fog a következő sok évben is, hiszen Julia Quinn mind a nyolc Bridgerton-gyermekről írt egy külön regényt, a Netflix pedig bolond lenne nem sorozattá adaptálni mindet, minthogy ez a platform egyik legértékesebb tartalma. Ami épp a napokban fejlődött még az eddiginél is szélesebb-gazdagabb univerzummá, ugyanis az alaptörténet két évadja után megérkezett a Sarolta királyné, amely egyszerre előzménytörténet, spinoff és afféle két és feledik Bridgerton-évad is. Shonda Rhimes, aki A Bridgerton családot „csak” producerként jegyzi – ami fontos szerep ugyan, de a szigorúan vett kreatív alkotócsapattól egy lépéssel távolabbi – erre a projektre a produceri szerep megtartása mellett visszaült a vezetőülésbe. Pontosabban az írószobába, ahol aztán összezsonglőrködte ezt a tripla történetet, megtartva ugyanazt a meseszerű, játékos, szórakoztató eszképizmust, amiért úgy szerettük az anyasorozatot, emellett emberi mélységgel és a jelenben is rezonáló témákkal tovább emelte a Bridgerton-univerzum színvonalát. Tette mindezt azzal a bátor, bocsánatot kérni nem hajlandó önazonossággal, amivel annak idején A Grace klinikával beírta a nevét a tévétörténetbe.
Nem véletlen a többes szám: címe ellenére a Sarolta királyné messze nem kizárólag a címszereplőről mesél. A történet két idősíkon és három fő szálon játszódik: a legfontosabb, a Bridgertonhoz képest a múltban játszódó szál nyilván az ifjú Sarolta és György király szerelmének első időszakáról szól, egy ezzel egy időben játszódó második történet főhőse a fiatal Lady Danbury, a harmadik pedig a Bridgerton-féle jelenben történik, a sorozat második évadjának vége, Anthony Bridgerton oly emlékezetes feleségkeresése után. A lényeg, persze, az ifjúkori történet: Saroltát (India Amarteifio) tizenhét évesen ismeretlenül eljegyzik az angol királlyal, elrángatják hazájából, és bár a frigy létrejön, a király a kezdeti kedvesség és azonnali vonzalom után rideg távolságtartással, mindenki más pedig titkolózva és hűvösen viszonyul az ifjú királynéhoz. Sarolta gyakorlatilag a teljes történeten keresztül az utat keresi férjéhez titkokon, fájdalmakon, örömökön, döbbeneten, és – mivel mégis csak egy Bridgerton-sorozatról beszélünk – tekintélyes mennyiségű szenvedélyes szexen át, udvari és politikai intrikákkal nehezített pályán.
Ugyanezen az idősíkon fut az ifjú Lady Danbury története, összefonódva az ifjú királynééval, no meg a Rhimestól megszokott társadalmi kommentárral rasszizmus és integráció témában. Az esküvő napján ugyanis Augusta anyakirályné (a Trónok harca Catelyn Starkja után végre a kosztümös szerepek élményszerűbb, pompásabb oldalát is megtapasztaló Michelle Fairley jeges, árnyalt alakításában), hogy az afrikai gyökerekkel rendelkező Sarolta származását legitimálja az úri osztály szemében, főúri rangra emel néhány jómódú fekete családot, köztük a kellemetlen, öreg Danbury urat és fiatal, boldogtalan feleségét. A Nagy Kísérlet néven futó társadalmi projekt ugyanakkor labilis lábakon áll, a címhez se birtok, se vagyon, se valódi befogadás nem jár, és azt sem tudni, hogy a címek öröklődnek-e. A frissen ladyvé és lorddá tettek ugyanakkor nyilván nem szeretnék elveszíteni se státuszukat, se az azzal együtt járó esélyt arra, hogy egyszer majd valódi befogadássá váljon a most még csak névleges társadalmi változás. Az ifjú Agatha Danbury (Arsema Thomas) válik sorstársai képviselőjévé, alakuló barátsága a királynéval segítheti a célját, ugyanakkor ott a dilemma, hogy hogy érje el mindezt úgy, hogy közben a barátságot se zsákmányolja ki… és akkor még a szívügyekről nem is esett szó.
Ahogy látható, az ifjúkori idősík is ad épp elég néznivalót, és mégis, a Sarolta királynét az teszi teljessé, ahogy Rhimes a „jelenbeli” szálat használja. Ennek középpontjában a Bridgerton három matróna-karaktere áll, elsősorban nyilván az itt már idősödő Sarolta (Golda Rosheuvel). Őt főként gyermekeinek házasodási-utódnemzési nehézségei foglalják le, amit nem könnyít meg, hogy Lady Whistledown pletykalapja előszeretettel köszörüli nyelvét azon, hogy az úri társaság tagjainak összeboronálásában oly sikeres királyné saját otthonában nem képes ilyen sikerekre. Fontos küldetés, persze, mégis csak a birodalom sorsa a tét, de csupán a királyi porontyok ügye önmagában elég unalmas lenne, ha Rhimes nem lenne nőtársai életére oly érzékeny forgatókönyvíró. Ő azonban megragadta a lehetőséget, és csak ezen a szálon három legyet ütött egy csapásra. Egyrészt ügyes marketinghúzásként a három matrónával a fő sorozathoz kapcsolta a spinoffot. Másrészt az ott megkedvelt Lady Danbury (Adjoa Andoh) és főleg a Bridgerton-gyerekek anyja, Violet Bridgerton (Ruth Gemmel) történetén keresztül elmondott egyet s mást az érett nők magányáról, láthatatlanságáról, maguk elől is sokszor eltagadott vágyairól. Harmadrészt pedig az érett Saroltán keresztül az érett-időskori szerelemről is szót ejtett, valamint emlékeztetett, hogy a legidealistább, legjobb szándékú, legvagányabb fiatal nő felett sem múlnak el az élet kihívásai nyomtalanul: a fiatal Sarolta felnőve megkeményedett, és hatalmas lelki kapacitásai sem voltak elegek arra, hogy férje mellett még gyerekeit is képes legyen gyengéd szeretetben tartani. Az egész sorozat nagyon rendben van, de a jelenbeli szál egészen bravúros.
De van még más bravúr is: kezdjük például mindjárt azzal a ténnyel, hogy a Sarolta királyné annak ellenére tud érdekfeszítő maradni, hogy az eredeti sorozatból a néző pontosan tudja a választ jó néhány kérdésre. Tudjuk, hogy mi a király baja, tudjuk, hogy nem sikerül meggyógyítani, ugyanakkor számos megjegyzés mellett a királyi pár seregnyi gyereke is jól sejteti, hogy elmebaj ide vagy oda, azért időről időre voltak jó pillanataik. Mi több, tudjuk azt is, hogy Lady Danbury fáradozásait és A Nagy Kísérletet siker koronázta. Magyarán minden dilemmáról, ami a sorozat eseményeinek tétet adott, már az első képkocka előtt is tudta a néző, hogy hova futnak majd ki – és mégis, a hogyan-miként tud elég izgalmas lenni mind a királyi pár, mind a gyakorlatilag egy felnövés-történeten végigmenő Lady Danbury esetében. A királynőt árnyékké követő udvaronc, Brimsley is személyiséget és sztorit kap – éspedig épp olyan szívet tépőt, amilyen a Bridgerton világának minden románca, különösen szép húzás, hogy a sorozat ezen a szálon sem érzi kényszerítve magát arra, hogy minden egyes választ megadjon.
Ezt a balladai homályt szépen használja a sorozat a király mentális leépülése kapcsán is, ezzel elérve, hogy tematizálja, de ne zsákmányolja ki a mentális betegség témát: nincs tabusítás, látjuk az elmebaj iszonyatát, át is érezzük – Corey Mylchreest romantikus hősként és az elméje csapdájában vergődő betegként is kiváló – nemcsak a beteg kínját, de a hozzátartozók rémületét is. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy nem került a sorozatba egy Nagy Nyilvános Összeomlás jelenet, amelyben a király ország-világ előtt lelepleződik. Pontosan tudjuk, hogy ez egy ponton valamikor megtörtént, hiszen a Bridgerton világában már nyílt titok, hogy a király mentálisan alkalmatlan feladatai ellátására – ám elegáns, érzékeny alkotói döntés, hogy nem tapicskoltunk e lelepleződés borzalmában. Pedig a kosztümös történetek imádják az őrület-témát – ugyanakkor olyat talán még nem is láttunk, amikor az őrület nem horror-eszköz, hanem együttérzésre méltó, fájdalmas realitás, ami mélységet és tétet ad a romantikus történetekben happy endként funkcionáló házassági fogadalom „jóban-rosszban, egészségben-betegségben” passzusának. A legjobbat azonban a végére hagytam: a sorozat György elmebaját nem diagnosztizálni akarja, vagy sopánkodni azon, hogy annak idején ezekkel a tünetekkel még nem tudott mit kezdeni a tudomány – ehelyett párhuzamot von a jelennel. Hiszen A nagy százalékban a földtől, a természettől és a munkája gyümölcsétől elidegenedett jelenben ez alighanem rengeteg nézőben képes mélyen rezonálni. Ez – és nem a mai popslágerek klasszikus átiratai – az, ami ezt a történetet igazán kortárssá teszi.
A Sarolta királyné – Egy Bridgerton-történet (Queen Charlotte: A Bridgerton Story) a Netflixen nézhető hat részben, magyar szinkronnal is. 24.hu: 9/10
