Az Anne Frank bújtatója (kritikánk itt) ugyan a második világháború idején játszódik, és annak ismert témáival, a holokauszttal, a civil ellenállással foglalkozik, mégis nagyon erősen reflektál a jelenre. Mi volt az első gondolata, amikor megkeresték a projekttel?
Ukrajnában voltam, és épp azelőtt fejeztem be egy nyolc évig tartó munkát egy tévésorozaton (nyilvánvalóan a Ray Donovanre utal – a szerk.), így nem volt valami nagy kedvem újra színészkedni. Alig vártam, hogy végre tarthassak egy kis szünetet, a gyerekeimmel lógjak, és így tovább, amikor az ügynököm felhívott, és azt mondta, van valamije számomra a Frank családról. Azonnal nemet mondtam. Zsidó vagyok, rengetegen keresnek meg holokauszt témájú forgatókönyvekkel, amelyek engem nem különösebben érdekelnek, mert legtöbbször az a narratíva uralkodik bennük, hogy mi, zsidók, birkákként mentünk a vágóhídra, és mert az átlagos holokausztfilmeknek jellemzően van egy erőszakos érzelgőssége. De aztán az ügynököm azt mondta, hogy benne van az a lány, Bel Powley, akit nem sokkal azelőtt láttam egy rendkívüli filmben egy fiatal nőről, akinek viszonya van az anyja pasijával (A tinilány naplója – a szerk.). Bel kibaszottul rendkívüli volt abban a filmben, és arra jutottam, hogy vele dolgozni: az már érdekelhet.
Tényleg a sorozatbeli partnere miatt adta meg az esélyt a projektnek?
Igen, a forgatókönyv csak ezután jött. Elolvastam, és kiderült, hogy ez nem Anne Frank, hanem Miep Gies története, akiről hallottam már korábban is. Kiderült az is, hogy egy fiatal pár kontextusában íródott, akiknek a kapcsolata nagyon átélhető és szexi – ez volt számomra az igazi húzóereje ennek az egyébként szerintem szuper okos történetnek. Mert Ukrajnában pontosan ugyanilyen fiatalokat láttam, olyan fiatalokat, akik ötszörös erőbedobással küzdöttek a túlélésért ezekben a városokban. Szóval a forgatókönyv összekapcsolt valamivel, ami nagyon ismerős volt. Frankék csak mellékszereplők voltak a periférián, ami tökéletes volt, és számomra még valóságosabbá tette a történetet. A nácik is periférián voltak, ami szintén jó volt. És nagyon friss, kortárs gondolatnak tartottam, hogy itt van ez a holland nő, aki nemcsak, hogy nem zsidó, de nem is rokona ezeknek az embereknek, akikért az életét kockáztatja. És azt is gondolom, hogy óriási adósságunk van ő felé. Miep Gies nélkül nem is létezne Anne Frank naplója, nem tudnánk, hogy Anne létezett, és bár tudom, hogy Miep nem szerette, ha hősnek nevezik, mert a valóság az, hogy nem tudta megmenteni őket, hogy Anne és családja meghalt – de valószínűleg egy hős pontosan így gondolkodik. És tény, hogy nekünk nem lenne birtokunkban ez a szöveg, ha ő nem létezett volna. Azt, hogy valaki igent mond valaki másnak egy ilyen feladatra, ezt egy olyan fontos történetnek éreztem, amit most kell elmesélnünk.
Otto Frank szerepében egy apát játszik, aki próbál kontrollálni egy kontrollálhatatlan helyzetet. Hogyan interpretálta ezt a karaktert, honnan indult?
Először is Ottóról nagyon sok felvétel érhető el, ezeket meg is néztem, és rengeteg könyvet olvastam. Egyébként kimondottan utálok létező embereket játszani, túl nagy a felelősség az illető családjával szemben, vagy ha még életeben van, akkor felé, és mindenki más felé is, akik ismerték és látták valahogy az adott embert. Így azt szoktam keresni, hogy mi az a narratíva az adott karakterrel kapcsolatosan, ami megindítja a képzeletemet, ami izgalomba hoz – ezek lehetnek egészen furcsa dolgok is. Ottóról olvasva az hozott így izgalomba, hogy mennyire büszke volt a németségére. Nagyon öntudatos és büszke németnek tűnt, és ez egy érdekes helyzet volt számomra, mert már kisgyerekként is, amikor először hallottam a holokausztról, az a kérdés merült fel bennem: ha azt mondják, hogy zsidó vagy, akkor neked tényleg zsidónak kell lenned? Nem tudnád csak azt mondani: „tudod mit, nem vagyok zsidó, nem ölhetsz meg”? Kisgyerekként így gondolkodtam a holokausztról, és Otto Frank esetében is abból az érzelemből indultam ki, miért kell nekem annak lennem, aminek mondanak? Amikor rájöttem, hogy Otto mennyire szeret német lenni, az nagyon emlékeztetett erre a gyerekkori érzésre. Így ehhez nagyon ragaszkodtam. És még valami: fontos volt nekem, hogy Otto beszéde ne hangozzék zsidónak.
Miért?
Mert sokszor előfordul, hogy a színészek az ilyen szerepekben belecsúsznak egyfajta jiddises német dialektusba, és nagyon fontos volt számomra, hogy ez velem ne történjen meg. Mert Otto Frank tényleg nagyon német volt, és minden joga megvolt hozzá, hogy az legyen. Persze ott volt az is, hogy nagyon szerette a lányait – de hát mindannyian szeretjük a lányainkat, a németségét ennél sokkal érdekesebbnek találtam, ezt akartam megvizsgálni. Otto Frank nem volt vallásos ember, és nem is tartotta magát igazán zsidónak, és nagyon izgalmas volt számomra az a felháborodás, hogy ő azt élte meg, hogy nem lehet német. És volt benne valami nagyon erős kontrolláltság is. Egy bizonyos típusú ember akart lenni, úgy öltözött, olyan ápoltan jelent meg, mint egy bizonyos fajta ember, és miközben tekintélyszemélyként akart feltűnni Mieppel szemben, aki az alkalmazottja volt, ráadásul jóval fiatalabb is volt nála, mégis, a lány rendre megtalálta a módját, hogy helyre tegye – amit meg titokban szerintem Otto is élvezett. Emellett pedig szeretetteljes kapcsolat alakult ki közöttük, és nemcsak azért, mert a Frank család Mieptől függött, hanem azért is, mert Miep képes volt kihozni a könnyed oldalát ennek az első látásra csöppet sem könnyed embernek.
Nem kell nagyon keresnünk a sorozat és a jelen közötti párhuzamokat, erről beszéltünk is az interjú elején. De ezek közül melyek voltak azok, amelyeket személyesen a legfontosabbnak tartott?
Amint mondtam, Ukrajnában voltam, amikor megkaptam a forgatókönyvet. Azt hiszem, a legjobban az ragadott meg benne, hogy mennyire személyes és kortárs, mennyire egyértelműen érthető volt belőle, hogy ez ugyanaz az eseménysor, mint ami most is történik. Például mennyire érthetővé teszi azt, hogy amikor egy országot megszállnak, az mit szakít meg: nemcsak életeket vesz el és épületeket rombol le, hanem megszakít kapcsolatokat, megszakít szerelmeket, belezavar a közös étkezésekbe, belezavar az élet alapvető elemeibe. Ezt könnyebb elképzelni, mint azt, hogy egy rakéta csapódik a házba, amelyben élünk – bár ez is egyre elképzelhetőbb ma már. Az, hogy ez a történet egy fiatal pár közös felnőtté válása köré épül, annyira egyértelművé teszi, hogy mi történik most Ukrajnában, illetve a világ számos más pontján is, ahol ezek a tekintélyelvű rezsimek felbukkannak. Tudja, perifériásan sokkal pontosabban látjuk a dolgokat, mint közvetlenül szemtől szemben. Mindannyian tudunk kapcsolódni egy elromlott szerelemhez vagy az élet többi hétköznapi vonatkozásához. És az, hogy a nácik, a zsidók és Frankék ehhez képest a háttért szolgáltatják, nagyon hasonlít arra, ahogy Ukrajnában a harcok hátterében emberek – főleg egyedül boldogulni próbáló nők a gyerekeikkel meg az otthonuk két műanyag szatyornyi maradékával – egyszerűen csak élelemért és fedélért küzdenek. Ki gondolta volna, hogy a mi életünkben újra ilyen helyzeteket fogunk látni, és lám, ez történik.
Bár Otto a sorozat nagy részét a titkos rejtekhelyen tölti a családjával, mégis a legfontosabb partnere a sorozatban Miep, ő és Otto kapcsolata a sorozat egyik főszála. Hogyan látja ezt a karaktert?
Ami számomra nagyon érdekes vele és a férjével, Jannal kapcsolatban, hogy nem nagyon látunk ilyen karaktereket a háborús filmekben. A háborús hősök legtöbbször – és semmiképp sem akarom megbántani Danielt, de – olyanok, mint Daniel Craig, kemények, harciasak. Miközben a valóság az, hogy nagyon sokszor nők végezték el ezeket a feladatokat, rengetegen voltak nők a partizánok között, és rengetegen voltak olyan csendes, intellektuális férfiak is, mint Jan karaktere. Nem beszélve arról, hogy mennyire kortárs gondolat beemelni egy olyan karaktert ebbe a történetbe, mint Cas, aki melegként eleve küzd azzal, hogyan fog helyet találni ebben a világban, és akkor még a nácik is megérkeznek.
Mit gondol, hogyan változtathatja meg ez a sorozat azt, ahogy a Frank családra nézünk?
Nézze, elég sötét helyzetben vagyok mostanában. Nemrég fejeztem be egy nyolc éven át tartó sorozatot, aztán jött Ukrajna, családtagokat veszítettem el – nehéz, sötét időszak ez nekem. Ebben a történetben viszont igazi optimizmust találtam, éspedig azért, mert nem a Frank családról szól, hanem a közösségről, amelyben léteztek, és amelynek köszönhetően túléltek. Emlékeztetett arra, hogy annak idején is létezett egy közösségi szellemiség, amelyben emberek azt mondták a náciknak, hogy na, ezt már nem. Hogy elég holland ember mondta azt, hogy nem, basszátok meg, nem tesszük meg, amit kértek. És ma is ugyanez van: iszonyatos dolgok történnek a világban nap mint nap, mégis találni ilyen embereket minden országban, akik azt mondják, hogy nem, nem tesszük meg, amit vársz, és bocs, de te sem teheted meg. Fenyegethetsz minket atomfegyverekkel, de nem vagyunk gyávák, és húzz a fenébe. És optimizmusra hangol engem, hogy ma is létezik még elég olyan ember a világon, mint Miep, Jan és Cas, ami jó érzéssel tölt el ebben a mai, globális társadalomban.
