Kultúra

Még a dögös zenék sem mentik meg az érzelgősségtől A galaxis őrzői 3-at

Marvel Studios / Walt Disney Studios / Collection ChristopheL / AFP
Marvel Studios / Walt Disney Studios / Collection ChristopheL / AFP
Űrlordék lazasága új távlatokat nyitott a Marvel moziuniverzumában, de a fanyar humor helyét egy szűk évtized alatt átvette az üzemi giccs. Kritika.

Ez menő volt, ugye?

A fenti kérdés több szereplőtől is elhangzik A galaxis őrzői harmadik részében, általában azt követően, hogy valami rizikós, felelőtlen, megkérdőjelezhető vagy akár kifejezetten ostoba akcióba bonyolódnak. Másodikra már egyértelműen úgy hat a dolog, mintha nem pusztán az univerzumot rutinszerűen megmentő hőseink áhítanák a pozitív visszajelzést, de őket szócsőként használva maguk az alkotók is próbálnák kényszeresen bizonygatni a menőségüket. Az ilyen önigazoló kérdésekre muszáj őszintén válaszolni, így rögtön az elején summázzuk is: nem, kedves Marvel, egyáltalán nem menő ez a harmadik rész. Sőt, kifejezetten lehangoló látni a folyamat betetőzését, ahogy a franchise egykori menősége végleg átadja a helyét a nagy, fröccsöntött érzelmeknek, az abszurd humort pedig kiszorítja az üzemi giccs a cselekményből.

Marvel Studios / Walt Disney Studios / Collection ChristopheL / AFP

Már csak azért is tanulságos történet ez, mert A galaxis őrzői 2014-ben tényleg a lazaság friss fuvallataként érkezett a Marvel egyre bővülő és komolyodó – sok esetben inkább komolykodó – moziuniverzumába. A tétek persze ott is nevetségesen nagyok voltak, hiszen komplett civilizációk, a galaxis vagy akár a világegyetem sorsa függött egy maroknyi tolvajból, fejvadászból, zsoldosból és szerencselovagból összeverődött banda tetteitől, de mindezt megnyerő könnyedséggel, kreativitással és öniróniával prezentálták. A fő dramaturgiai szervező elv nem a szokásos hőseposz-narratíva, hanem a zenei playlist logikája volt: ennek köszönhetően a sztori éppolyan könnyedén tudott váltogatni a hangulatok között, ahogy egy válogatáskazettán követik egymást a totál különböző dalok, az akciójelenetek pedig a CGI-túltengés ellenére kaptak egyfajta táncos ritmust és megkoreografáltságot.

Ez az üdítő lazaság már a második részre is kezdett feloldódni a lelkizésben, de ott még Egónak, a Kurt Russell által megszemélyesített mitikus bolygóapának megvolt a bizarr bája, ami vitt némi eredetiséget a pszichológiai közhelyparádéba és az elkoptatott Marvel-panelekbe. A harmadik részre azonban az arányok teljesen felborultak. A meredek tweetjei miatt 2018-ban kirúgott, majd pár évvel később visszavett író-rendezőnek, James Gunn-nak a jelek szerint meggyőződésévé vált, hogy fajsúlyos drámát kell kerekítenie a történetből, amelyben többek között egy beszélő mosómedve és egy sétáló fa vív galaktikus csatákat. Ebbe persze az is belejátszhatott, hogy időközben a teljes Marvel univerzum is sokkal komorabbá vált, a Bosszúállók: Végtelen háborúban Thanos először feláldozta fogadott lányát, egyben Peter „Űrlord” Quill (Chris Pratt) szerelmét, a szépséges Gamorát, majd pedig egy csettintéssel eltüntette az élőlények felét (egy részük azóta feltámadt, sőt, még Gamora is újjászületett valami nehezen követhető fordulat révén, ám nem emlékszik sem Quillre, sem az őrzőkkel közös kalandjaira).

Aki esetleg már nem emlékszik minderre, annak sem kell újranéznie az összes előzményt, a film első harmadában ugyanis többször is kapunk Marvel-ügyi gyorstalpalót, hogy képbe legyünk helyezve. Ha mindent nem is tudnánk visszamondani, azt könnyen megértjük, hogy van miért búslakodniuk a szereplőknek. Ezt bizonyítják is rögtön a nyitójelenetben, amelyet Gunn stílusosan a 90-es évek popzenéjének elidegenedés- és nyomorultság-himnuszára, a Radiohead Creep című dalára komponált – ügyes hosszú beállításokkal. Mindenki depis, frusztrált vagy legalább szomorkás, míg egy kívülről jött támadás újra célt nem ad a csapatnak: az Adonisz-testű, aranybőrű, szupererős, ám csekély értelmű betolakodóval való dulakodásban Mordály súlyosan megsérül, és persze kiderül, hogy csak a galaxis messzi-messzi pontján lehet őt meggyógyítani. Így Quill és búvalbélelt csapata összeszedi magát és új kalandra indul, hogy megszerezzék az ehhez szükséges dolgokat, közben persze új főgonoszunkkal, az Evolúció Mesterével is meggyűlik a bajuk.

Marvel Studios / Walt Disney Studios / Collection ChristopheL / AFP Evolúció Mesterének szerepében Chukwudi Iwuji.

Az már önmagában vészjósló forgatókönyvírói döntésnek tűnik, hogy a fanyar humort leginkább képviselő karakter a játékidő jelentős részét kómában tölti, de ennél sokkal rosszabb, hogy Mordály poénjait egy szívhez szóló eredettörténetre cserélik. A mentőakcióval párhuzamosan ugyanis érzelmes flashbackek elevenítik fel, hogyan telt szegény kis mosómedve gyerekkora, és miért lett belőle olyan morcos felnőtt. Ez a szál könnyedséget, humort és popslágereket nyomokban sem tartalmaz, cuki szőrös kisállatok szenvedését és tömény giccset viszont annál inkább. Helyenként olyan, mintha egy félresikerült Pixar-filmet néznénk, amelyből hiányzik az eredendő báj, és szokásukkal ellentétben fatálisan rosszul keverték ki a dráma-vígjáték arányokat. Ehhez viszonyítva még a tavaly bemutatott, szemérmetlenül érzelgős karácsonyi különkiadás is egy visszafogott, szikár remekműnek tűnik.

Közben a kalandosabb cselekményszál itt-ott megidézi az első rész vagányságát, különösen egy-egy elborult helyszín koncepciójában villan fel Gunn fékevesztett kreativitása: ott van például az eugenikában utazó Orgocorp vállalat székháza, amelynek falai szerves anyagból lettek növesztve. A film legszellemesebb ütközeteire tehát egy élő hússzövetből álló irodaépületben kerül sor. A háttérben munkáló gyász és traumatizáltság viszont újra gyorsan rátelepszik a bolondosságra, ami abban mutatkozik meg, hogy a szereplők sokszor nem beszólogatnak egymásnak, inkább önsegítő könyvekre jellemző közhelyeket puffogtatnak. Persze a beszólásokkal sem mindig vagyunk beljebb, mert a világmentés közben folytatott pitiáner szócsaták is sokkal haloványabbak és erőltetettebbek, mint a korábbi részekben (a folyton csipkelődő Drax-Mantis párosnak van még egy-két jobb pillanata a filmben).

A helyzetet talán még menthetné egy igazán karizmatikus főgonosz, a Mordályt és sok más élőlényt megteremtő Evolúció Mestere azonban csak egy nem túl emlékezetes leágazása az őrült tudós archetípusának, aki annyira ráfeszül a világ tökéletesítésére, hogy menet közben teljesen benácul. A Shakespeare-előadásokon edződött Chukwudi Iwuji  tisztességgel küzd, hogy izgalmassá tegye a figurát, de a kísérlet éppolyan sikertelen, mint az Evolúció Mesterének ördögi machinációi a filmben.

A galaxis őrzői tehát annak a görcsös erőlködésnek esik áldozatul, hogy egy nagy, drámai fináléval zárják le a trilógiát, miközben fél szívvel azért szeretnék megőrizni a fő vonzerejét adó lazaságot is. A történet, a párbeszédek és az akciók is sokkal gyengébbek a korábbi filmekhez képest, az pedig már csak a hab a tortán, hogy a visszatérő Sylvester Stallone cameója is tökéletesen fantáziátlan. A nehézkesség miatt a már említett playlist-dramaturgia is csődöt mond, így sokkal látványosabbá válnak a film bántó egyenetlenségei. Hiába jók a dalok, az agyzsibbasztó szentimentalizmusból még egy dögös gitárriff sem tud visszarántani. Bármennyire vágyik Gunn és a Marvel a méltó búcsúra, ezekből a szereplőkből nem lehet valódi tragikus karaktereket faragni, cserébe el lehet venni a játékos sármjukat, ami meg is történik. A kezdeti varázs végleg elveszett, és annyival már nem lehet visszahozni, hogy végül ismét egy bolondos táncjelenettel próbáljuk feloldani a nagy komolyságot.

A galaxis őrzői 3. rész, 2023, 159 perc, Marvel Studios, 24.hu: 4/10

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik