Egyik nap van élet. Egy ember például, egészsége ép, nem is idős, betegséget nem ismer. Minden, amint szokott, ahogy mindig is lesz. Napról napra halad, teszi a dolgát. Csak az előtte álló életről álmodik. És ekkor az történik, hogy halál van. Az emberből feltör egy kis sóhaj, összeroskad székében, és az már a halál. A váratlan hirtelenség gondolatnyi időt nem hagy, esélyt sem ad a tudatnak, hogy szót találjon, ami megnyugtatná. Semmi más nem marad számunkra, csak a halál, saját halandóságunk elemi ténye. Hosszú betegség után a halált fogadhatjuk beletörődéssel. Még a baleseti halálért is kárhoztathatjuk a sorsot. De hogy egy ember minden látható ok nélkül meghaljon, hogy egy ember pusztán azért haljon meg, mert ember, ez olyan közel visz minket az élet és halál közti láthatatlan határhoz, hogy már azt sem tudjuk, melyik oldalán állunk. Az élet halál lesz, és utólag úgy tűnik, a halál mindig is uralta az életet. Figyelmeztetés nélküli halál. Mondhatjuk: az élet megáll. És megállhat bármelyik pillanatban.
Apám halálhírét három héttel ezelőtt kaptam. Vasárnap reggel volt, épp a konyhában készítettem reggelit kisfiamnak, Danielnek. Feleségem az emeleten, ágyban, még pár óra alvással kényeztette magát meleg takarók alatt. Vidéki tél: a csend világa, égő fa füstje, fehérség. Gondolataim egyre az előző éjjel írt szövegem körül jártak, már vártam a délutánt, amikor visszatérhetek a munkához. Ekkor csörgött a telefon. Rögtön tudtam, baj van. Senki nem telefonál vasárnap reggel nyolckor, ha a hír várhat. A halaszthatatlan hír pedig csakis rossz hír lehet.
Egyetlen felemelő gondolatot sem voltam képes kicsikarni magamból.
Még be sem pakoltuk bőröndjeinket a New Jersey-be vezető háromórás kocsiúthoz, amikor már pontosan tudtam, írnom kell apámról. Nem volt tervem, nem körvonalazódott, hogy ez pontosan mit is jelent. Arra sem emlékszem, hogy elhatározom magam. Ott volt, bizonyosságként, kötelességként, ami attól a pillanattól foglalkoztatott, amikor elért a hír. Azt gondoltam: apám elment. Ha nem cselekszem azonnal, vele együtt egész élete eltűnik.
Most, mindössze három hét távolából már látszik, különös volt a reakcióm. Mindig azt hittem, hogy a halál majd megdermeszt, lebénít a gyász. Ám amikor bekövetkezett, egyetlen könnyet sem ejtettem, nem éreztem, hogy a világ darabjaira hullana körülöttem. Furcsamód, bár halála hirtelen jött, meglepően felkészülten fogadtam. Más dolog zavart, olyasmi, aminek nincs köze sem a halálhoz, sem ahhoz, ahogy reagáltam:
Nem volt felesége, nem volt családja, senki, aki számított volna rá, senki, akinek az életére hatással lett volna apám hiánya. Okozott talán némi döbbenetet elszórt baráti körében, akiket ugyanúgy felrázott a hirtelen halál gondolata, ahogy barátjuk elvesztése is. Mindezt rövidke gyász követte, azután semmi. A legvégén mintha soha nem is létezett volna.
Már a halála előtt sem volt jelen, a hozzá közel állók régen megtanulták hiányát elfogadni, úgy kezelni, mint lényének alapvető velejáróját. Most, hogy elment, a világ számára nem okozott gondot feldolgozni, hogy örökre távozott. Életének természete készítette fel őket a halálára – elvárt halál volt valamiképp –, ha és amikor felidézték emlékét, inkább csak homályosan, leginkább homályosan.
Hiányzott belőle a szenvedély bármi iránt, legyen az tárgy, egy személy vagy eszme, s mert nem volt olyan helyzet, amelynek nyíltan kitette volna magát, távol maradt az élettől, kerülte, hogy belemerüljön az események sodrába. Evett, munkába járt, voltak barátai, teniszezett:
A kifejezés legmélyebb, lényegi értelmében volt láthatatlan ember. Láthatatlan mások számára, és minden valószínűség szerint önmaga előtt is. Amíg élt, egyre csak kerestem, próbáltam rátalálni az apára, aki ott sem volt, és most, hogy meghalt, azt éreztem, tovább kell folytatnom a kutatást. A halál nem változtatott semmin. Egyetlen különbség volt: kifutottam az időből.
Tizenöt éven át egyedül élt. Állhatatos, átláthatatlan módon, mintha immunis volna a világra. Mintha el sem foglalná a tér egy darabját, pusztán egy ember alakú, áthatolhatatlan tömb volna a térben. A világ lepattant róla, belecsapódva darabjaira szakadt, néha rátapadt, de el sosem ért hozzá. Tizenöt éven át járta kísértetként azt a hatalmas házat, amelyben végül meghalt.
Egy rövid ideig családként éltünk ebben a házban – apám, anyám, a húgom meg én. Miután a szüleim elváltak, mindannyian szétszóródtunk: anyám új életet kezdett, én egyetemre mentem, a húgom egészen addig anyámmal maradt, amíg ő is tovább nem tanult. Csak apám nem költözött el. Talán mert a válóperes egyezségben volt egy záradék, miszerint anyám jogosult az ingatlan egy részére, és annak értékesítése esetén igényt tart az eladási ár felére (így hát apám vonakodott megválni a háztól), talán mert titokban nem volt hajlandó változtatni az életvitelén (ezzel is üzenve a külvilágnak, milyen jól kezeli a válás következményeit), vagy merő passzivitásból, érzelmi levertség okozta bénultságból, nem tudni, mindenesetre ott maradt, élt tovább egyedül egy akkora házban, amiben hatan-heten is ellakhattak volna.
Tekintélyt parancsoló hely volt: ódon, masszív, Tudor stílusú épület, ólmozott ablaküvegekkel, palatetővel, teremméretű szobákkal. Szüleim számára komoly előrelépést jelentett, amikor gyarapodó vagyonuk szimbólumaként megvásárolták.
Annak tükrében, hogy apám egész hátralévő életét ott tölti majd, ironikus, hogy eleinte mennyire ellenezte az odaköltözést. Folyamatosan panaszkodott az árra (visszatérő téma), aztán amikor végül beadta a derekát, nem győzött morgolódni. Azért persze készpénzzel fizetett. Egy összegben. Semmi jelzálog vagy részletfizetés. 1959-et írtunk, jól ment neki az üzlet.
Apámnak mindig a napi rutin volt az első, már kora reggel munkába indult, egész nap keményen dolgozott, és amikor hazaért (azokon a napokon, amikor nem maradt bent későig), szundított egy rövidet vacsora előtt.
Ám Aranyhajjal ellentétben apám nem pattant fel, hogy menekülőre fogja. A félreértést aztán sikerült tisztázni, és mindenki jót derült az egészen. Még ma is felnevetek, ha eszembe jut. Bár igazából szánalmasnak tartom a történteket. Az egy dolog, hogy valaki tévedésből a régi házához vezet, de hogy bent ne tűnjön fel neki, hogy minden megváltozott, az már teljesen más lapra tartozik. Agyunk még kimerült, zavart állapotában is képes a tisztán állati érzékelésre, tudatja a testtel, hogy épp hol van. Már-már eszméletlennek kell lenni ahhoz, hogy ne lásd, vagy legalább ne érezd, hogy a környezeted teljesen megváltozott. „A szokás”, mondja Beckett egyik szereplője, „nagy élettelenítő”. Ha az értelem már a tárgyi valósággal is elveszítette kapcsolatát, ugyan mire lenne képes az érzelmek világában?
Az utolsó tizenöt évben szinte semmin nem változtatott a házban. Nem vett új bútorokat, nem vált meg a régiektől. A falak ugyanolyan színűek maradtak, a fazekak, serpenyők ugyanazok voltak, még anyám ruháit sem dobta ki – bepakolta mindet egy szekrénybe a padláson. Egyszerűen már csak az épület méreteinek köszönhetően sem kellett döntenie a benne lévő dolgokról. Nem arról volt szó, hogy görcsösen a múltba kapaszkodott, és szándékosan igyekezett volna múzeummá alakítani a házat. Éppen ellenkezőleg, láthatóan tisztában sem volt azzal, mit tesz.
Ahogy teltek az esztendők, egyre kevesebb időt töltött otthon. Étkezni szinte minden napszakban éttermekbe ment, úgy szervezte társasági életét, hogy esténként mindig legyen valami elfoglaltsága, leginkább csak aludni járt haza. Egyszer, pár évvel ezelőtt megemlítettem neki, hogy mennyit hoztam össze írásból és fordításokból abban az évben (jövedelemnek alig nevezhető alamizsna volt, de jóval több, mint amennyit valaha kerestem), amin remekül szórakozott, és csak annyit jegyzett meg, hogy étteremre többet költ ennyi idő alatt. A lényeg, hogy az életében lakóhelye nem vált bázissá, egy volt csupán nyughatatlan, eloldódott létezésének számtalan átmeneti megállója közül, a középpont teljes hiánya pedig azt eredményezte, hogy turista maradt a saját életében. Sohasem érezted, hogy meg tudnád mondani, hol van.
Akárhogy is, a ház fontosnak tűnt a szememben, mivel elhanyagolt állapota apám bezárult lelkivilágára rímelt, öntudatlan viselkedésének konkrét képzetei vetültek ki benne. A ház apám életének metaforája lett, belső világának pontos, valósághű leképeződése. Mert bár igyekezett rendben tartani és nagyjából megőrizni eredeti állagát, fokozatosan és elkerülhetetlenül vált a bomlás martalékává. Apám hiába volt rendszerető és tett vissza mindent a helyére, nem vigyázott a holmijára, semmit nem takarított le. Különösen a használaton kívüli szobákban lévő bútorokat lepte be a por a hanyagság árulkodó jeleként. A konyhai tűzhelyre menthetetlenül, vastagon ráégett a mocskos zsír, a konyhaszekrényben évek óta csomagszámra álltak a zsizsikes liszt, lejárt szavatosságú keksz, megkövesedett zacskós cukor, a beszáradt kupakú szörpös üvegek. Ha főzött magának, azon nyomban, lankadatlan szorgalommal mosogatta el a koszos edényeket, azaz inkább csak mosogatószer nélkül leöblítette, így aztán minden egyes csészére és csészealjra, valamennyi tányérra kivétel nélkül ragacsos zsírréteg tapadt. Minden ilyen volt a házban: az örökké behúzott függönyök annyira kikoptak, hogy a legóvatosabb mozdulatra felfeslettek, mindenhol mennyezeti beázástól foltos bútorok, a kazán alig fűtött, a zuhanyzóban nem folyt a víz. Már belépni is lehangoló volt ebbe a rozzant épületbe.
Barátai és családtagjai, érzékelve, hogy lassan az őrület határát súrolja, ahogy az otthonában él, egyre sürgették, adja el, költözzön máshová. Ezeket a próbálkozásokat sikeresen hárította egy-egy odavetett, semleges megjegyzéssel, mondván, „Jól megvagyok itt”, vagy „Ez a hely nekem pont megfelel”. Végül mégis rászánta magát a költözésre. Amikor utoljára beszéltünk telefonon, tíz nappal a halála előtt, elmondta, hogy a házat megvették, és az ügylet véglegesítése három hét múlva, február elsején esedékes. Arra volt kíváncsi, volna-e bármi, amit a házból használni tudnék. Megegyeztünk, hogy az első adandó alkalommal, amikor szabaddá tudom tenni magamat, leutazunk és meglátogatjuk feleségemmel és Daniellel. Meghalt, mielőtt erre esély nyílt volna.
Ráébredtem, hogy semmi nem szörnyűbb annál, mint szembesülni egy halott holmijával. A tárgyak közömbösek: jelentésüket az őket használó élet kiszabta feladatukból nyerik. Amikor ez az élet befejeződik, a tárgyak is megváltoznak, bár ugyanazok maradnak. Jelen is vannak, meg nem is: testet öltött szellemek túlélésre kárhoztatva egy olyan világban, ami többé nem a sajátjuk. Mit lehet kezdeni például egy szekrénnyi ruhával, amelyek csendben várják, hogy felvegye valaki, aki sosem jön már vissza kitárni a bútorajtót? Vagy a fiókokban peremig pakolt alsónadrágok és zoknik közt szétszórtan heverő óvszeres tasakokkal? A fürdőben árválkodó villanyborotvával, aminek pengéi közé beszorulva még ott az utoljára lenyesett arcszőr. Mit gondoljunk a bőrneszesszerbe rejtett tucatnyi hajfestékes tubusról? Csupa olyasmit fednek fel, amit látni, de tudni sem akartál. Elevenedbe vág, egyben rémisztő is. Önmagukban a tárgyaknak nincs jelentésük, ahogyan egy letűnt civilizáció főzőedényeinek sem. Mégis beszélnek hozzánk, nem tárgyakként állnak előttünk, hanem az öntudat, a gondolat maradványaiként. A magány emblémái, azé, amelyben egy ember egyedül eldönti, vajon befesse a haját vagy sem, ezt vagy amazt az inget húzza fel, éljen-e tovább, vagy inkább meghaljon. És mindennek a teljes hiábavalósága attól a pillanattól, hogy beáll a halál.
Ahányszor csak kihúztam egy fiókot vagy bedugtam a fejem egy szekrénybe, betolakodónak éreztem magam, rablónak, aki egy ember elméjének titkos zugait fosztogatja. Azt vártam, apám mikor lép be, hogy elképedve rám bámuljon és kérdőre vonjon, mégis mi a fenét művelek tulajdonképpen. Tisztességtelennek tűnt, hogy még csak nem is tiltakozhat. Semmi jogom nem volt a magánszféráját feldúlni.
Sebtében lefirkantott telefonszám egy névjegy hátán, amin azt olvasni: H. Limeburg – szemeteskonténerek széles választéka. Fotók a szüleim nászútjáról a Niagara-vízesésnél 1946-ból: anyám idegesen feszeng egy bika hátán a humorosnak szánt felvétel kedvéért, de az ilyenek sohasem viccesek.
Egy fiók tele kalapácsokkal, szögekkel, vagy húsz csavarhúzó társaságában. Egy iratszekrény megtömve sztornózott csekkekkel 1953-ból, köztük a hatodik születésnapomra ajándékozott kártyák. Aztán a legalsó fürdőszobai fiók alján eltemetve: monogramos fogkefe, valamikor anyámé volt, de az elmúlt tizenöt évben nem nyúlt hozzá, rá sem nézett senki.
A lista kimeríthetetlen.
Paul Auster: A magány feltalálása
Fordította: Hegyi Pál
21. Század Kiadó, 2022
