Több mint tíz év telt el az arab tavasz kirobbanása óta, ami eufóriával és nagy reményekkel indult, aztán sokszor keserűségbe, polgárháborúkba, káoszba, terrorizmusba és diktatórikus visszarendeződésekbe torkollott. Hogy látja ennek a felkeléshullámnak az örökségét?
Írtam egy könyvet a témáról, rögtön az események kirobbanása után Arab forradalmak – mediterrán átmenet címen, amelyben leginkább kérdéseket tettem fel. A történelem ugyanis arra tanít minket, hogy a forradalmak ellenirányú mozgást vonnak maguk után. Olyan ez, mint a tenger: a dagályt mindig apály követi, így, ami megállíthatatlannak tűnő módon kiárad, az vissza is húzódik. Persze ez nem teljesen statikus, mindig haladunk valamerre, ezért van, hogy már nem a kőkorszakban élünk. A most gyülekező sűrű viharfelhők miatt nehéz megmondani, mi közeleg a láthatáron. Ha innen, a Sardzsai Nemzetközi Könyvvásárról nézem az arab világot, nagyon optimista vagyok, mert rengeteg gyereket és fiatalt látok a tömegben, akik mind tanulni akarnak, és erre megvan lehetőségük is. Ez viheti előre az emberiséget, nem az, ha annyira félünk az innovációtól, hogy rendre hátrálunk, és mindenáron kapaszkodunk a tradíciókba. Be kell látni, hogy az innováció halad tovább, akár akarjuk, akár nem. A hagyomány számára ez komoly kihívást jelent, de nem kerülheti el, hogy megbirkózzon a modernitással.
2011-ben a diákok tele voltak reménnyel, és jól látták, hogy nincs értelme panaszkodni a kívülről érkező imperializmusra és gyarmatosításra. Tudták, hogy belülről kell megváltoztatniuk a rendszert. Ez volt az egyik érdekes pontja a felkeléseknek, a másik pedig az, hogy a vallásosabb és szekulárisabb beállítottságú diákok egyetértettek abban, hogy változásra van szükség. A legfontosabb jelszavuk a méltóság volt, ami arabul így szól: „karama”. Tehát nem a liberalizmusért vagy a demokráciáért, hanem az emberi méltóság tiszteletben tartásáért küzdöttek.
Ez a szemlélet megmaradt az azóta eltelt vérzivataros évtizedben is?
Még mindig jelen van annak ellenére, hogy – mint említettem – jelenleg az apály vagy a visszalépés időszakát éljük. A politikai rendszerek változnak, azt kell biztosítanunk, hogy az emberek méltóságát tiszteletben tartsa a hatalom. Ebbe beletartozik az is, hogy képesek legyenek tisztességes megélhetést teremteni maguknak. A reformok mellett viszont fontos a tradíció tiszteletben tartása is, a liberalizálásnak csak az a fajtája vezethet sikerre, amely nem akarja felszámolni a hagyományt. Ezen országok viaskodnak a gyarmati múlt örökségével, egy egyre nyugatosodó világban kell válaszokat találniuk. A nyugatosodás pedig olyan értékeket hoz be, amelyek nehezen összeegyeztethetők az ő értékrendjükkel.
A globalizáció folytatásához tehát mindenekelőtt párbeszédre volna szükségünk, meg kell találnunk a közös alapokat. A gőgös kioktatás, és az elvont elvekhez való merev ragaszkodás nem vezet messzire.
Mert mit jelent a mai viszonyok között a demokrácia és a liberalizmus? Megragadtunk olyan szavaknál, amelyek lassan jelentésüket vesztik, és puszta retorikai eszközzé laposodnak. Az arab országok épp ezzel vádolnak minket, nyugatiakat, hogy kettős mércét alkalmazunk, és a valós dialógus helyett retorikai mutatványokkal próbáljuk megőrizni a fölényes helyzetünket. Minden félnek fel kéne oldódnia ebből a görcsös, merev pozícióból, hogy elindulhasson a kölcsönös tiszteleten alapuló párbeszéd.
Lát erre jó példákat?
Ez időt igényel. Az értékeket, amelyek mentén elindultak ezek a forradalmak, a gyerekeikre is átörökítik, így biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb vissza fog térni új formákban. Nekünk azon kellene dolgoznunk, hogy az ukrajnai háború által elmélyített nemzetközi válságot minél hamarabb rendezzük. Különben ismét felhúzunk egy falat Kelet és Nyugat között, aminek semmi értelme. Ráadásul a tét közben minden korábbinál nagyobbra nőtt, hiszen már az élhető természeti környezet forog kockán, ami egyben a jövőnket is jelenti.
Az arab világból nyilván egész más szemszögből tekintenek erre az európai háborúra, mint ahogy mi megéljük azt közelről.
Így van, ezért is kellene az európai országoknak intenzívebb párbeszédet folytatni a térség országaival. És fontos lenne, hogy Európa felvegye a mediterrán mentalitást. Meg kéne értenünk, hogy középre szorultunk, így nekünk kell kiutat találnunk ebből a helyzetből, aminek fő problémája az amerikai és a kínai modell közti feszültség. Elég erősek vagyunk, hogy változtassunk, és köztes utat találjunk, de ehhez az oktatás demokratizálásán, a nyitottságon és a kölcsönös tiszteleten keresztül vezet az út.
A mediterrán térség számos civilizáció bölcsője volt a történelem folyamán. Az Itália és a muszlim világ közötti párbeszédhez elengedhetetlen közös alap nem morzsolódott le a migrációs válsággal és a bevándorlásellenes hangok erősödésével?
Máshogy fogalmaznék. Ha ugyanis a civilizáció szülőhelyeként hivatkozunk a saját földünkre, az úgy hangzik, mintha jobbnak tartanánk magunkat a többieknél. A történelem folyamán mindig is kapcsolatban álltunk más civilizációkkal, különösen az élénk kereskedelemnek köszönhetően. A fel-fellángoló háborúkon túl ez folyton innováció, átalakulás és új tradíciók forrása volt számunkra. Vegyük például a tengeri köztársaságok – Velence, Genova, Pisa – korszakát Itáliában, amikor intenzív üzleti és kulturális csereforgalom zajlott Itália, a Közel-Kelet és Észak-Afrika között. Enélkül nemcsak ezeknek a városállamoknak a gazdagsága, de a reneszánsz és a humanizmus is elképzelhetetlen lett volna.
Csak másodszor járok az Egyesült Arab Emirátusokban, de azt tapasztalom, hogy sokkal jobban ismerik a nyugati kultúrát, mint fordítva. Ebben a műveltségi aszimmetriában zajlik változás?
Nagyon is, és ez a változás az egyetemekről indul. Ötven éve még alig pár európai egyetemen volt arab szak, mára pedig szinte minden nagyobb egyetemen van, és rengeteg diák jelentkezik ezekre. Régebben az arab világban is alig tartottak arab nyelven kurzusokat, most már ez általános lett, ami nagyon fontos. Tehát itt is az oktatás a kulcs: minél többen tanuljanak meg arabul, és terjesszék a tudást az arab kultúráról. Csak így változhatnak a dolgok.
Manapság mi a költő, a művész státusza az arab világban?
Ők az arab kultúra nagykövetei. A festő, a költő, az író, a filmrendező közvetíti emberségüket a világ felé, meghaladva a sztereotípiákat és az idegenséget. Meghatározó élmény lehet ez, különösen a fiatalabb generációknál, akik néznek egy filmet, és rácsodálkoznak, hogy valójában ugyanazok a vágyak, érzések mozgatják őket, mint a szereplőket: a szeretet, a gyűlölet, a mindennapi küzdelmek, a szülőkkel való konfliktusok. Ezért fontos, hogy a fiatalokat nyitottá tegyék a művészetekre, mert ez a kulturális párbeszéd legösztönösebb része.
Egy interneten elérhető előadásában hosszan részletezi, hogy a költészeti újítások és a forradalmak már a gyarmati időszakban is kéz a kézben jártak az arab világban, és a versek nagyon fontosak voltak az arab tavasz idején is.
A tüntető fiatalok énekelték a verseket, ami gyönyörű gesztus, mert szépséggé alakítod a szenvedéseidet. Az első felkelések kirobbantói között volt egy tuniszi rapper is.
Iránban is letartóztattak egy rappert nemrég, mert bírálta a rezsimet.
A költészet mindig új formákban él tovább, a rapperek ismerik a fiatalok nyelvét, bizonyítva, hogy a szavaknak hatalmas ereje van. Minden szív számára létezik egy megfelelő üzenet. Az Egyesült Arab Emirátusokban, ahol vagyunk, minden évben megszervezik a Költői Szív Fesztivált (Poetic Heart Festival), ami pont azon a tudáson alapszik, hogy a költészet egyenesen az emberek szívét célozza meg.
Önt hogyan ragadta magával az arab kultúra?
Szicíliában születtem, ahol egy arab királyság volt a 8. és a 12. század között. Ennek fontos nyomai maradtak fent, amikről sokáig nem vett tudomást a keresztény világ, sőt, igyekezett eltörölni azokat a keresztes háborúk sérelmeitől vezérelve. De Itália egyesítése után elkezdtek kutakodni a gyökerek után, majd a 19. századi értelmiségi, Michele Amari írt egy gyönyörű és fontos könyvet Szicília muszlimjairól. Őt követték más arabisták is, akiknek fiatalon szintén nagy érdeklődéssel olvastam a műveit, és rájöttem, hogy százával voltak arab költők Szicíliában, akikről semmit nem tudunk. Így talált rám ez a lehetetlen küldetés, hogy az olasz emberekkel megismertessem ezt az elfeledett kulturális fekete dobozt, és emlékeztessek mindenkit arra, hogy a kultúránknak nemcsak görög-latin gyökerei vannak, de az arab hagyomány is nagyon fontos szerepet játszik.
Ott van például Dante, aki Bolognában tanított csillagászatot, amiről abban az időben csakis arab forrásokból mélyíthette el a tudását. Nem tudjuk, pontosan honnan szerezte a kéziratokat, de rengeteg fordító működött Palermóban és Spanyolországban is, csak mindezt kitöröltük a kulturális emlékezetünkből az évszázados ellenségeskedések miatt.
Új hidak építésére van szükség, és ebben jó alapot nyújthat az ilyen közös pontok újrafelfedezése, elismerése is. Csak így tudunk szembenézni a jövő kihívásaival.
Ha megkérdeznék ma egy olasz járókelőt Róma utcáin, tudna erről a szicíliai arab királyságról?
Szinte biztos, hogy nem. Nem könnyű áttörni az érdektelenség falát, még nagy út áll előttünk, de vannak azért apró sikerek. Harminc évvel ezelőtt írtam egy könyvet Szicília arab költőiről, és lefordítottam a verseket, hogy az olasz értelmiség is hozzáférjen. De minden költemény mellé odatettük az arab eredetit is, hogy dolgozniuk kelljen vele egy kicsit. Ennek volt némi hatása, többen is írtak utána az arab világról, utaztak arab országokba, és lenyűgözte őket, amit láttak. Persze aztán ez a lendület kifulladt, és mindez elfelejtődött, de én nem adtam fel a küldetést, azóta is töretlenül írom a cikkeimet az arab kultúráról és társadalomról. Épp itt, a sardzsai könyvvásáron futottam össze az egyik leghíresebb olasz íróval, Alessandro Bariccóval, aki elmondta, hogy a fia arabul tanul. Sokat mesélt az apjának, milyen lenyűgöző volt az arab kultúra, és Baricco ennek hatására tegnap kért tőlem egy tízes listát, hogy milyen arab könyveket olvasson el.
Mi is interjúztunk Bariccóval, aki szégyenkezését fejezte ki amiatt, hogy míg neki számos könyve le van fordítva arabra, ő alig ismeri az arab irodalmat. És ha már az aránytalanságoknál tartunk: az Ibériai-félsziget mór korszaka eléggé közismert, de bevallom, ez a szicíliai királyág nekem sem rémlett iskolai tanulmányaimból.
Pedig nagyon fontos volt, mert kulturális kapuként szolgált. Ennek az időszaknak az örökségét tovább vitte II. Frigyes német-római császár és szicíliai király is, aki uralkodóként támogatta a fordításokat, és amint elkészült egy arab szöveg latin fordítása, elküldte a bolognai könyvtárba, ahol hozzáférhetővé vált. És ahogy említettem, Dante Bolognában tanított csillagászatot. Ezek a sokszor feltáratlan összefüggések behálózzák Itália kultúrtörténetét, amiből persze sok szálat még fel kellene fejteni.
Olvastam, hogy élt Kairóban is.
Igen, ott is tanultam, majd Amerikában szereztem a mesterszakos diplomámat.
Akkor, gondolom, sok ismerőse vett részt a 2011-es felkelésekben, és személyes történetek révén is viszonyul a történtekhez.
Persze, és ez nemcsak az arab tavaszra igaz: 1977-ben is Kairóban voltam, amikor épp egy nagy felkelés zajlott ott. Senki nem beszélt róla akkoriban Európában, de a helyszínen a saját szememmel láttam, mi történt, és erős hatást gyakorolt rám. Aztán minden lenyugodott és visszamerevedett, de 2011-ben a 77-es felkelők gyerekei vonultak utcára. Ezért is reménykedem, mert tudom, hogy nekik is felnőnek a gyerekeik, akik továbbviszik majd az értékeket, és ugyanúgy kiállnak az emberi méltóság mellett.
Tehát sokakkal ellentétben ön nem kudarctörténetként tekint az arab tavaszra?
Nem, ez a történelem normális ügymenete. Aki tanulmányozta a francia forradalom történetét, tudja, hogy az is vérengzésbe torkollt, majd Napóleon egyeduralmához vezetett, akit aligha nevezhetünk a demokrácia bajnokának. Egy évszázadba telt, míg beértek és politikai realitássá váltak a forradalom során zászlóra tűzött elvek. Remélem, most nem kell ilyen sokáig várni, de elkerülhetetlenül időbe telik, amíg egy társadalom megújul és adaptálódik a megváltozott viszonyokhoz.
