Mikor Kölcsey Ferenc kétszáz éve a szatmárcsekei magányában pontot tett a Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból című verse végére, majd odakanyarította a dátumot is – 1823. január 22. – nem sejtethette, hogy kétszáz évvel később ezen a napon pontban délután 5 órakor nagyon sokan éneklik majd a megzenésített költeményt tisztelegve ezzel előtte, a magyarság és mindenekelőtt a magyar kultúra előtt. A nemzeti ének mindenkinek mást jelent: átszellemült éneklést vigyázzban állva, nehezen énekelhető szép sorokat, búskomor dallamokat, az újév indulását, a magyar válogatott biztatását, az összetartozás érzését magában hordó ünnepélyes pillanatokat. A lényeg viszont ugyanaz: immár két évszázada ezzel kéri az Istent a magyar, hogy végre hozzon rá víg esztendőt.
Dr. Szilágyi Márton irodalomtörténész, az ELTE 18–19. századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszékének vezetője segített eligazodni a Himnusz szövevényes keletkezéstörténetében, de arról is mesélt, miként betonozódott be a költemény a köztudatba, a kisdiákok memóriájába, a szilveszteri hagyományokba, és miért viszonyulnak máshogy a magyarok a himnuszukhoz, mint más nemzetek a sajátjukhoz. Mindenekelőtt azonban azt látja fontosnak, hogy tisztázzuk a fogalmakat a himnuszok útvesztőjében: annak ellenére, hogy írásban ma már Himnuszként hivatkozunk Kölcsey művére, a verscím Hymnus, míg a költemény műfaja himnusz.
Mi volt a himnusz a Himnusz előtt?
Jogosan merülhet fel a kérdés, hogy Kölcsey előtt mit énekeltek a magyarok, ha nemzeti összetartozásukat akarták hangsúlyozni. Az olyan énekek, mint a katolikusok számára a Boldogasszony Anyánk, a reformátusoknál a Tebenned bíztunk eleitől fogva vagy az evangélikusoknál az Erős vár a mi Istenünk a maihoz nagyon hasonló funkciót töltöttek be, ahogy később a Rákóczi-nóta is. Az előbbiek esetében a vallási háttér nem meglepő, hiszen alapvetően szakrális műfajról van szó, amely kifejezetten templomi használatra készült. Ezzel szemben más a helyzet a 18. században keletkező Rákóczi-nótával, amely már nem vallási, hanem nemzeti alapon kovácsolt közösséget. Ebből is látszik, hogy a magyarságnak nincsen egyetlen ősi magyar himnusza, mindez azonban nem hazai sajátosság.
„Élet és halál, Isten nevének említése, a hazájához hű politikai vezér…, olyan mozzanatok ezek, amelyek a későbbi európai himnuszokban is visszatérnek. Ám az említett példák csak később váltak igazán himnuszokká” – írja Voigt Vilmos A modern himnuszok című, 1995-ben megjelent tanulmányában a himnuszok keletkezéséről. Az első modern európai himnusz a briteké volt, ennek mintájára kezdte a többi európai nép is megalkotni, kialakítani saját népénekét. Az ilyen új típusú himnuszok térnyerésének korában a magyarok ott álltak himnusztalanul, pontosabban volt nekik hivatalos himnuszuk, csak épp az osztrák Gotterhalte volt az.
A nemzeti ének megszületése nyilvánvalóan nem úgy működött, hogy egy ismert költő tollat ragadott, egy szintén neves zeneszerző megzenésítette, majd másnaptól már azt játszották mindenhol. Addig, hogy miként lesz egy nemzetnek saját himnusza, több út is vezethetett.
- A korábbi királyhimnusz – amely jellemzően egy adott uralkodóhoz íródott – átveszi a nemzeti himnusz funkcióját. Ilyen az angol himnusz, amelyben épp az aktuális uralkodótól függően a királyt vagy a királynőt óvja az Isten. De ilyen a már említett Gotterhalte is: a különböző időpontokban keletkezett verzióiban hol feltüntették az aktuális uralkodó keresztnevét, hol elhagyták, de a dallam megmaradt. A szöveg tehát nem volt szent és sérthetetlen.
- Dallam és szöveg egyszerre születik, ennek a leglátványosabb példája a francia Marseillaise. Ezekben az esetekben általában sem a szöveg, sem a zene nem kifejezetten értékes művészeti szempontból, mégis hihetetlen energiákat képes felszabadítani a nagyon gyakran indulójellegű himnusz.
- Egészen kivételes és ritka jelenség a magyar himnusz keletkezése: egy önmagában is értékes és elemzésre érdemes szépirodalmi alkotáshoz írnak zenét, ráadásul Kölcsey klasszikus költői teljesítményét a magyar zenetörténet egyik legnagyobb alakja, Erkel Ferenc zenésíti meg úgy, hogy nem is ismerik egymást, nem működtek együtt.
Kölcsey sosem szánta himnusznak, és nem is tudta, hogy az lett belőle
Az 1820-as években Kölcsey szatmárcsekei birtokán visszavonulva dolgozott, Nyáry Krisztián Általad nyert szép hazát című könyve szerint meglehetősen búskomor hangulatban – a mélabús Himnuszt olvasva nem is olyan meglepő ez. A legenda szerint Balassi Bálint egyik istenverse ihlette arra, hogy népi imádságot írjon, amelyet a ma már a magyar kultúra napjaként számon tartott napon, január 22-én tisztázott le 1823-ban. Kölcsey maga nem érezte azonban dermesztő erejű világsikernek a költeményt, így a vers éveken keresztül a fiókban maradt. Bár konkrét céljairól a verssel nincsen hivatalos álláspont, Szilágyi szerint maga az író sem gondolta soha, hogy verséből a magyarok jelképe lesz:
Kölcseynek nem volt semmiféle közösségi vagy hivatalos felhatalmazása arra, hogy himnuszt írjon. Számára ez a vers az életművének és személyes alkotói problémáinak kifejeződése volt. Épp ezért nem gondolta, hogy bármiben is sürgeti az idő
– véli az irodalomtörténész utalva arra, hogy Kölcsey hosszú évekre suvasztotta be a fiókba a Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaiból címet viselő költeményt. 1828-ban abban az Aurora című almanachban jelent meg rövidített, megjegyezhetőbb címmel, amelyről korábban a költő nem nyilatkozott éppen túl fényesen. Négy évvel később, 1832-ben már első saját kötetében is publikálta a verset, amely azonban nem került azonnal a korszakalkotó remekművek közé, sőt, a költőnek előbb meg kellett halnia ahhoz, hogy szélesebb körben is felfedezzék a Himnuszt. Kölcsey 1838-ban bekövetkezett halálát követően megnőtt az érdeklődés a művei iránt, ekkor került az addigiaknál láthatóbb fókuszba a költemény, de az igazi áttörést ez sem hozta meg.
Kölcsey már évek óta halott volt, amikor a reformkorban, a nemzeti öntudatra ébredés időszakában egyre nagyobb teret kapott az az elképzelés, hogy hazafias verseket zenésítsenek meg. Szintén egyre égetőbb volt az igény arra, hogy a már említett nemzetközi minta hatására a magyaroknak is legyen egy olyan magyar nyelvű és zenéjű, nemzetkovácsoló, himnikus alkotása, amelyet énekelni lehet a társadalmi összejöveteleken. E vállalkozás egyik kulcsfigurája Bartay Endre, a Nemzeti Színház akkori igazgatója volt, aki előbb a Szózat, majd a Himnusz megzenésítésére is pályázatot írt ki.
Az előbbi kiválasztásában döntő zsűri elnökének a színház akkori karmesterét, Erkel Ferencet kérték fel. Zsűrielnöki megválasztása fontos szerepet játszott abban, miért nem ő zenésítette meg a Szózatot, később a Himnuszt viszont igen. Szilágyi ismertette, hogy Erkel zsűritagként az összeférhetetlenség miatt nem indulhatott a Szózat megzenésítésére írt pályázaton, így hallható az ma is Egressy Béni komponálásában. Egy évvel később azonban Bartay változtatott az elbírálás menetén, amikor a Himnusz megzenésítése volt az új pályázat tárgya azzal a nem titkolt céllal, hogy Erkel is indulhasson. Az, hogy épp a Himnuszra esett a választása, jól mutatja, hogy a közgondolkodásban már akkor is összetartozott a két vers annak ellenére, hogy különböző időszakokban keletkeztek. Az új döntési módszer szerint egy napra mindenki számára ingyen megnyitották a Nemzeti Színház nézőterét, ahol lejátszották az anonim módon beérkező pályaműveket, és a győztest a nézők tapsa alapján választották ki. A legnagyobb tapsvihart Erkel változata kapta, aki a legenda szerint mindössze egy óra alatt komponálta meg a Himnusz zenéjének első változatát, amelyen később csak kisebb módosításokat eszközölt. És bár a tapsvihar a Nemzeti Színházban Kölcseynek kedvezett, az első reflexiók azt mondták a már megzenésített versről, hogy ez templomi zene, emiatt sosem lesz népszerű, senki sem fogja énekelni.
De volt egy másik himnusz is, amely teljesen más módon keletkezett, mint Kölcseyé. 1844-ben a Kisfaludy Társaság megbízásából Vörösmarty Mihály írta meg saját Hymnusát, amelynek Kölcsey művével ellentéten kifejezetten az volt a célja, hogy a nemzetet összekovácsoló, közösségi dal legyen. A vállaláshoz azonban az is hozzátartozik, hogy Vörösmarty először nem akart rábólintani a feladatra, mivel kifogásolta, hogy pénzért rendelik meg tőle a magyarok nemzeti énekét. A Móra Akadémia egyik tanulmánykötetében megjelenő értekezés arra világít rá, hogy Vörösmartyt végül rossz anyagi helyzete ösztönözhette arra, hogy elvállalja a megrendelést. Később emiatt a Pesti Divatlapban kritizálták is a költeményt és szerzőjét mondván, hogy egy nemzeti éneknek magától kell megszületnie, semmiképp sem fizetett megrendelés útján. Vörösmarty a Hymnusért harminc aranyat kapott, és ha anyagi helyzetén segített is, végül mégsem ez maradt meg a köztudatban. Nem kellett azonban búsulnia neki sem, hiszen a Szózat nagyon hasonló funkciót töltött be már akkor is, mint a Himnusz.
Kölcsey versének is évek, sőt, évtizedek kellettek, hogy bebetonozódjon a köztudatba: a Himnuszt a negyvenes években nagyon változatos helyszíneken, közegekben játszották, énekelték: színházakban, ünnepségeken, de elhangzott színházi darabokban is a cselekmény részeként. Ezek közül talán a legfontosabb dátum 1848. március 15., amikor a Nemzeti Színházban is felcsendült, igaz, a forradalmi törekvések közt még nem szerepelt az egységes nemzeti himnusz.
A későbbiekben vette föl közösségi funkcióját. Nehéz megmondani, hogy mitől és hogyan tölti be egy szöveg ezt a szerepét. Hajlamos vagyok ebben egy nagyon szép szimbólumot látni, ha az ember belegondol, miféle összefogásnak az eredménye a nemzeti himnuszunk: van egy klasszikus költőnk, van egy klasszikus zeneszerzőnk, a költő református, a zeneszerző meg katolikus. Ebből a szempontból van egyfajta egyeztető jelleg benne
– mondja Szilágyi.
Abban, hogy a Himnusz pozíciója megszilárdult, és egy hosszú folyamat eredményeként mindenkihez eljutott, nagy szerepet játszottak az olyan történelmi fordulópontok, amikor az addigiaknál jobban felértékelődött a nemzeti összetartozás, ezáltal az ezt szimbolizáló ének is. Ilyen volt többek közt az 1867-es kiegyezés is, amelyet követően mindenki által ismert hagyománnyá vált a Himnusz éneklése a társadalmi összejöveteleken, sőt, onnantól kezdve az iskolákban is énekeltették a gyerekekkel. A hivatalos himnusz azonban még ekkor is a Gotterhalte volt, amely 1918-ban hangzott el utoljára ebben a formában Magyarországon. Az világháború után megcsonkított, de független magyar államban már Kölcsey és Erkel művét énekelték himnuszként, ám hihetetlen módon
Szilágyi hozzáteszi azonban, hogy a magyar Alaptörvényben a mai napig tévesen szerepel az ezt érintő rész: a „Magyarország himnusza Kölcsey Ferenc Himnusz című költeménye Erkel Ferenc zenéjével” nem teljesen helyes meghatározás, mivel csak a költemény első versszakát énekeljük, ez számít hivatalos himnusznak.
Búskomor és pesszimista, de Rákosi nem emiatt akarta lecserélni
A Himnusz időről időre megkapja azt a kritikát, hogy túlságosan mélabús és pesszimista, szemben azokkal a himnuszokkal, amelyek indulószerűek, életigenlőek és kifejezetten pozitívak. Arra meglehetősen kicsi az esély, hogy ezzel az indokkal vidám dallamokra cseréljék a kétszáz éves éneket, teljesen más megfontolásból azonban már felmerült a csere lehetősége.
Nem példa nélküli, hogy egy ország lecserélje a himnuszát, az okokat pedig hol máshol, mint a politikában kell keresni. Így járt érthető okokból a német himnusz is, amelynek első versszaka ma már komoly botrányokat idézhet elő, de a szocializmus alatt is bevett szokás volt a himnuszok újrakozmetikázása. Magyarország is kis híján erre a pályára lépett, ám két hazafias művésznek sikerült ezt megakadályoznia annak ellenére, hogy Rákosi Mátyás nagyon szeretett volna új himnuszt. Elképzelése szerint Illyés Gyula szövegéhez Kodály Zoltán komponált volna új dalt, azonban mindketten visszautasították a felkérést. A legenda szerint, mikor Rákosi – valójában inkább Révai József akkori kultuszminiszter – kérdezte meg Kodályt, miért nem ír egy új himnuszt, a zeneszerző gyorsan és frappánsan zárta rövidre a témát: „meg van az már írva”. Kodály érvei meggyőzhették az akkori vezetést, végül köztes megoldással maradt a dallam, énekelni viszont nem énekelték a szocializmusban a Himnuszt.
A Himnusz magasztos hangulatához az is hozzátartozik, hogy alapvetően egyházi, templomi zenéhez hasonlít – ahogyan azt annak idején a kritikák is firtatták, ám Szilágyi szerint ez egy alkalommal például kifejezetten jól jött: amikor a Ceausescu-féle Romániában a magyar himnusz eléneklése retorziókat vont maga után, úgy kerülték ezt ki, hogy betették a Himnusz szövegét az egyházi énekeskönyvbe, így egyházi énekként elénekelhették. Mind zeneileg, mind szövegileg tökéletesen beleillett a református énekeskönyvek világába.
Ha komolyabb változtatásokat nem is hajtottak végre rajta, azért tempósabbá lehetett tenni a Himnuszt, ahogyan tette azt a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB) 2013-ban, amikor egy másfél perces, gyorsabb változatot írattak belőle a közösségi éneklésre is alkalmas B-dúr hangnemben a sporteseményekre. A MOB közleménye szerint további különlegessége „a zeneszerző által a kotta külön sorában jelzett, ám korábbi hangzó anyagokban még sosem hallott »Harangs(z)ó«; ez egyértelmű utalás a 2013-ban éppen 560 esztendeje történt fényes nándorfehérvári diadalra, amellyel egyidejűleg III. Callixtus pápa Európa-szerte elrendelte a déli harangszót.”
Azok számára, akik továbbra is túlzottan melankolikusnak vélik a Himnuszt, érdemes más szempontból megvizsgálniuk a költeményt. Milbacher Róbert magyar irodalomtörténész a Felébredt nemzet ebben az énekben magára lelt – A Hymnus „nemzetiesítésének” folyamatáról címmel írt tanulmányában arra a következtetésre jut, hogy bizonyos szempontból a Himnusz a „végtelen derűlátás szövege”. Olyan érvekkel támasztja ezt alá, miszerint az áldás és a büntetés párhuzamosan jelenik meg a versben, amely „olyan állapotot diagnosztizál, amely már túl van a bűnök-büntetések idején, és a megérdemelt kegyelem beköszöntének ígéretét hordozza.” Szilágyi hasonlóan látja, hozzátéve, hogy egy teológiai képtelenség is felbukkan a Himnuszban, hiszen nem lehet előre megbűnhődni azokért a bűnökért, amelyeket még el sem követtünk:
Az egészben ott van a Teremtő és a teremtettek szoros kapcsolata. És ott van valamiféleképpen a gondviselés lehetősége is, hogy a sok csapás ellenére van értelme az egésznek, hisz mégiscsak van kihez fordulni. A szöveg voltaképpen azt állítja, hogy létezik egy abszolútum, amelyik nálunk nagyobb, intézi a sorsunkat, amelyik megszólítható. Ebből a szempontból egyáltalán nem pesszimista szövegről van szó, sőt, ez Kölcsey szemléletének lényegéhez is hozzátartozik.
Senki sem énekel úgy himnuszt, mint a magyarok
Szilágyi azt a meglepő észrevételt is megosztotta, miszerint saját tapasztalatai szerint egészen máshogy kezeli a magyar közösség a himnuszát, ahogy az a többi népnél megfigyelhető. Az például, hogy a magyarok elképzelhetetlennek tartják az új évbe való átlépést a himnusz nélkül egyfajta hungarikum, más nemzeteknél nem hangsúlyos és kötelező eleme a szilveszternek. Míg a magyarok számára a himnuszéneklés meglehetősen szigorú hagyományok szerint zajlik – sokan jellemzően még a hétköznapi helyzetekben is vigyázzba állnak, ha meghallják a jellegzetes dallamot –, addig sok népnél nincs szertartásjellege a nemzeti éneklésnek. Nem feltétlenül éneklik, sőt, gyakran a szövegét sem tudják, amely a magyarok számára elképzelhetetlen, hiszen az iskolai magyar órák kitörölhetetlen része a feleltetés a Himnusz teljes szövegéből. Szilágyi ezzel kapcsolatban egy személyes élményt is megosztott a németekről:
Egy német történész ismerősömtől – nem akármilyen műveltségű személyről van szó, történészről, aki tudományos fokozattal rendelkezik – hosszú évekkel ezelőtt a fiam azt kérte, hogy írja le neki a német himnusz szövegét tanulás céljából. Meg kellett néznie, mert nem tudta fejből. Ez is eltérő viszonyt jelez a Himnusz szövegével, hiszen nálunk ezt illik, sőt, kell is tudni.
