„Mintát veszünk, mondta, aztán a mocsárbarna pálcikát a zsugorodó húgycsövembe döfte”

A gondozó

A gondozótól mint intézménytől nem vártam földindulást, csak megoldást, a neve meg, mint valami őrültek háza. Nem is gondozó hivatalosan: az Egyetem Bőr- és Nemikórtani és Bőronkológiai Klinikája. Gondozónak hívom magamban, mert rövidebb. A látogatás előtt úgy hittem, elértem a maximumot, ami egyszerre vonatkozik mindenre: az élet különféle területeire, ahol a történések zajlanak. De ezt csak utólag erőltetem bele, a méricskélést, természetesen nem latolgattam maximumot és minimumot egy átlagos, bár természeténél fogva kellemetlen esemény előtt. Mindenesetre 39 éves voltam, és ezzel-azzal, többek között versekkel foglalkoztam – ami amúgy mindegy, de nem teljesen.

Maszkvilág volt odabenn, ám az utcán már hónapok óta visszaállt a rend, ezért a következő történt: amikor beléptem az épületbe, mintha videójátékba csöppentem volna, vagy kísérleti terepre tévedtem volna, ahol bármi, vagy majdnem bármi megtörténhet, legalábbis olyan dolgok, amik maszk nélkül nem történnek meg: de valójában nem gondoltam erre sem. Helyre akartam jönni, régóta húzódott az ügy: bűn volt bennem, fekete folt.

A bejelentkezős hölgy az adataimat kérte, de rám koncentrált, ami erősen igénybe vett: inkább láthatatlan lettem volna és olyan kívánságaim voltak, hogy nélkülem bonyolódjon az ügy, ami kizárólag engem érint. Azt akartam kérdezni, hogy mi a probléma, de azt mondtam, időpontom van kilencre. Érdeklődtem, hogy várható-e csúszás, mire legalább három másodpercet kussolt: reméljük nem, nézett a szemembe.

Pontban kilenckor szólítottak. Tisztában voltam azzal, hogy a bőrgyógyászok java része nőnemű, megnéztem a világhálón, meg azt is tudtam, hogy meg kell majd mutatni a testrészt. De a doktornő miniszoknyát viselt és érthetetlen csizmácskát: július volt, vagyis meleg. Mi ez a pornográf örvénylés körülöttem? Így reagáltam. Mit vétettem én? Na jó, hajlamos vagyok arra, hogy túlzottan is sajnáljam magam, ez igaz. Valaki azt mondhatná: „Mi végre sajnálod magad? Nyár van, csizmás doktornő vesz kezelésbe.” De én mégis sajnáltam magam. Sőt, a perverz örömtől is messze álltam. Azt hiszem, valójában nem éreztem semmit.

A csizmás, maszkos doktornő meghallgatta a panaszaimat. Fél éve tart, mondtam, nem javul. Kentem ezzel meg azzal. Mi van a szexuális kapcsolatokkal, kérdezte a doktornő, aki épp keresztbe vetett lábakkal jegyzetelt. Az elmúlt fél évem, a fél évem, kezdtem, szerelmes voltam, gondoltam, pedig annyira szerelmes voltam. Nagyjából a fél várossal csináltam, mondtam.

Alkalmi kapcsolatai vannak, mormolta a doktornő miniszoknyásan, gépelés közben. Nagyot csapott az utolsó karakterre. Nézzük, mondta, és hátralökte a fehérre zománcozott kórházi széket.

A szoknyás doktornő egyúttal résnyire nyitotta az ajtót, amin szinte azonnal besurrant a hárommásodperces szüneteket tartó asszisztens, vagyis bejött még egy nő: tudta a dolgát és a sarokba indult, aztán hosszú pálcikákat válogatott, végükön kefeszerű nyúlvánnyal. Ne bizonytalankodjon, ösztökélt a doktornő, aztán egy meghatározott helyre mutatott a szobában és rám irányította a műtőlámpát: bokáig tolja le, mondta. Attól féltem összezsugorodott, de szó sem volt róla: hiába a szégyenérzet, a maszkos hülyeség, az dagadni kezdett vörösen és szótlanul. Elnézést, mondtam, nem én szabályozom, mire a pálcikákkal bíbelődő asszisztens a fogai között sziszegett valamit: „ezek állatok”, vagy éppen „dögunalom”, nem tudtam figyelni. Belemártotta a pálcikákat foszöld és mocsárbarna folyadékokba, aztán az egyiket átnyújtotta a doktornőnek.

A csizmás doktornő kesztyűben dolgozott. Két ujja közé csípte a makkot és összepréselte a vörös duzzadást: azt hittem, hogy szörnyethalok. Rengeteg dolog történt egyszerre: védekezőn hátraléptem, minimálisra zsugorodtam és magamban így reagáltam, némi képzavarral, miközben mozgott a szám: az anyádat megbaszod csizmás kurva, miért ilyen embertelenül? Folyás nincs, fordult hátra a doktornő, és megkérdezte az asszisztenst: te érted, amit mond? Az asszisztens megrázta a fejét. Ne szórakozzunk egymással, fordult vissza a doktornő, szedje össze magát! Nagyon érzékeny, mondtam, gyerekkorom óta, ez egy biológiai tény, tetszik érteni? A maszkos doktornő akkor rám villantotta a tekintetét, amit eddig gondosan került és újra megszorította a makkrészt: mintát veszünk, mondta, aztán a mocsárbarna pálcikát a zsugorodó húgycsövembe döfte. Végül nem ájultam el.

Előkerült a foszöld, a gennysárga, a moslékszürke pálcika, a doktornő pedig belém mártotta őket egymás után: ha találkozunk az utcán, megütöm, vigasztaltam magam, megütök egy nőt, de ez a gondolat sem volt több, mint megélhetési bűnözőkben az önsajnálat: ócska lélektani reflexió. Mintha tudtam volna, mintha szűzlányként érkeztem volna a gondozóba és szétbaszott arccal sétálok majd ki innen: hát nem érti, hogy szerelmes vagyok, doktornő, jegyeztem meg, nekem egészséges faszra van szükségem, semmi másra. Hogy tehette ezt velem? A doktornő erre nem válaszolt semmit, az asszisztens pedig a vállát vonogatta.

*

Még aznap sétálni indultam a Városligetbe. A kő felől tartottam a zöldbe, hogy úgy mondjam, a vár felől a ligetbe, és földobott a kő és a fák, meg egyéb zöld tényezők együttállása, maga a kavarodás, a civilizáció és természet együttese, de hát bizakodó voltam, mert fájt még a sok pálcika, de ráléptem az útra, ami gyógyuláshoz vezet. Egy esküvői fotózáson a tó medrében például beálltam a menyasszony mellé, hirtelen megfontolásból, ebből is éreztem, hogy visszatér az önbizalmam, ilyeneket csakis akkor merek megtenni, ha tudom, ki kivel van, és nem csorbul bennem az arányérzék. A menyasszony nevetett, a vőlegény megértően mutogatott, a fotós tűnt egyedül kurva idegesnek.

Azt hiszem, már megbocsátottam a doktornőnek, amikor a Liget bisztróban rendeltem egy korsó csapolt sört: a padon kortyoltam a rendelést, a fűre hintett asztalok közönségét mustráltam. Tűzött a nap, csúszkált a fejemen a napszemüveg. Izzadtam, mint a ló. Kiszúrtam egy asztalt kettő lánnyal, az egyik szőke volt, a másik barna, és hagytam, hogy megihlessenek. Engedtem, hogy átjárjon a sör meg a nap. Egészséges leszek, újra lesz egy hamisítatlan, életteli, szerethető faszom, rózsaszín makkal, mint a kismalac orra. Viszlát, vörös viszketés, megszabadulunk egymástól. Először elképzeltem, hogy mit fogok írni, aztán meg is írtam. Kísérleteztem kicsit, a gyomromban éreztem, hogy a szerkesztőm büszke lesz rám: talán összehozunk egy újabb kötetet. Szemmel tartottam a lányokat. Primitív versre vágytam. Dühből írtam, nagy nyugalommal.

Íme az utolsó vers. A ligetben ülök egy

padon: sört kortyolgatok. Néz egy csaj. Ha

néznek, nem is tudom. Napszemüvegben

van. A barátnőjével ül. Odamegyek hozzá,

vagy nem? Odamegyek hozzá. Közben rád

gondolok.

Sziasztok, mondom, írtam rólatok egy

verset. Ez nem is vers, mondják, se rím, se

semmi: csak tőmondatok. Próbaképpen,

mondom, írtam ezt a verset, és jöttem ide.

Ez nem vers, mondják. Akkor mi, kérdezem.

Sínen vagyunk, bár nem vagyok gyakorlott

ebben az egészben. Miben, kérdezik. Az

ismerkedésben. Ez nem ismerkedés,

mondják, ez terrorizmus. Hasonlóan érzem:

átment rajtam a busz. Lehet, hogy írok még

egy verset, amiből nem hagylak ki.

Lassan lemegy a nap. Kutyák rohannak a

zöldben. A levegőben apró állatok röpülnek.

A földön semmi érdekes nem történik. A tűz

és a víz meg konkrétan sehol.

Ahogy befejeztem a verset és lejátszottam magamban, ami nem történt meg, megittam az utolsó kortyot és elindultam a lányok felé, miközben rendeltem még egy korsó sört. A nőnemű lények semlegesnek tűntek, de legalább nem kezdtek el kiabálni, hogy segítség. Sőt.

– Tudtam, hogy te vagy az – mondta a barna lány, aztán a szőkéhez fordult. – A mai eset, akiről meséltem.

A szőke hangosan felnevetett. A csizmás, barna doktornő ezúttal sportcipőt viselt, térde fölött véget érő A-vonalú szoknyával. Csinos, szemtelen arca volt és kevesebbnek tűnt harmincnál.

– Miről ismertél fel? – tegeztem vissza.

– A kopasz, kerek fejedről – mondta továbbra is semlegesen, mint egy antropológus.

– Miért viseltél csizmát a gondozóban? – Leültem mindenféle beleegyezés nélkül, de akkor már fejembe szállt a sör. A sportcipős doktornő beleivott az italába, egy mentás koktélba.

– A légkondi – mondta, aztán hozzáfűzte. – Csizmában magabiztosabbnak érzem magam. Sok a bunkó, betegfaszú állat. Nehéz velük.

Gyorsan meghívtam őket egy italra, de a szőke visszautasított. Szerintem félt tőlem. Végül felolvastam a verset és hozzátettem, hogy a szeretőmnek írtam, Nettinek. A szőke ezt követően lelépett, amit kicsit sem bántam.

– Nem tűnik szerelmes versnek – mondta a néha csizmát, néha sportcipőt viselő doktornő.

– Kísérletezem – mondtam. – A versekkel magamhoz akarom láncolni, de úgy érzem, egyre csak távolodik. Netti szerelmes a barátjába, miközben mindenkivel lefekszik, csak velem nem. Napi egy verset írok neki, hogy lássa, kivel van dolga. Közben a szerkesztőmet is le akarom nyűgözni, ami sokkal nehezebb. Rafinált, okos nő. Átlát rajtam.

– A nők alapvetően leszarják a verseket – mondta erre a szoknyás bőrgyógyász.

Jót beszélgettünk, sokkal jobbat, mint a gondozóban. A doktornő megivott három koktélt, egyszer csak a penészes farkam felé nyúlt.

– Hogy van? – kérdezte.

Tudtam, hogy ez költői kérdés, mégis hogy lett volna? Ezek a penészes lét hátrányai. Aztán eljött a pillanat és a szoknyás doktornőnek is mennie kellett. Reméltem, hogy találkozunk még, de nem így történt.

A kontroll során, hetekkel később másik doktornő vitte a műszakot: vadonatúj doktornő, aki csöppet sem emlékeztetett a csizmás doktornőre. Kedves, korrekt teremtmény volt, és kontroll lévén elő sem kellett vennem a vörös testrészt, amiért hálát adtam az Úristennek. A vadonatúj, kedves doktornő fölírt egy erős antibiotikumot, a vizsgálatok azonosították a kórokozót: sima ügy, nyugtatott. Kettesben voltunk és apró hazugságokkal támogatva a történetet, kifejtettem, hogy tartós kapcsolat hajnalán élek: vége a promiszkuitásnak, próbáltam lenyűgözni a doktornőt idegen kifejezésekkel, aki, miután a maszk alatt elmosolyodott manipulációs tevékenységemen, újra megnyugtatott: ez csak egy baktérium, semmi más.

Aztán rákérdeztem a csizmás doktornőre. Hol van, mit csinál, érdeklődtem. Eszembe jutott, hogy tudnom kell: mit szeretnek a nők, ha nem a verseket. Érdekes kérdés, reagált akkor a kedves doktornő, magam sem tudom, és mintha összehúzta volna a szemöldökét. Koncentráljunk a baktériumra, javasolta, és láttam, hogy a beszélgetés véget ért.

A néha sportcipős, néha csizmás doktornőt végül a Facebookon értem utol, az ambuláns kezelőlapon szereplő orvosi név alapján, de nem mertem elindítani a jelölést. Bizony így találtam rá, ami nem volt nehéz, mivel „w”, „ő” és „ű” hangok záporoztak a vezetéknevében, de arra jutottam, hogy nem szervesült még a kapcsolatunk: így nem nyomtam meg a barátnak jelöl gombot.

Újabb kettő hét ment el. A harmadik, egyben utolsó doktornő filigrán jelenség volt, az eddigi szakértőknél is fiatalabb lehetett. Energikus, tizennyolc éves hangulatot árasztott. Tétova panaszaimat vizsgálattal zárta le: a lámpához, kérem. Egyedül dolgozott, kulcsra zárta az ajtót, talán a pálcikás asszisztens miatt, akire immár nem volt szükség. A neonfényben álltam, zöld csempetükör szikrázott a falakon, alsónadrágom kétoldalról szorította a bokámat, odakinn a körúti villamosok zúgtak száz éve, és meggyötört húsom a filigrán doktornő kezébe került, aki tudományos hevülettel vizsgálta hosszú percekig. A szemembe nézett, szarkalábak nevettek a szemöldökcsontja mellett: Ön egészséges, mondta, működőképes a dolog.

Majdnem lezárult a történet, volt ebben happy end bőven, de ahogy az ajtóban álltam és a filigrán doktornő rám szólt, hogy zárva, fordítsam el a kulcsot, nyissam ki az ajtót és szabad ember vagyok… szóval akkor mégis csak megfordultam: mi a helyzet a csizmás doktornővel, kérdeztem, aki a pálcikás tortúrának vetett alá? Mivel voltunk már olyan viszonyban, a filigrán doktornő fölnevetett a pálcikák hallatán, amit a tízperces vizsgálat alatt többször említettem, pálcika így, pálcika úgy, borzalom, rettenet. Nászúton van a doktornő, mondta a szimpatikus, fiatal szakértő. Ezt követően magam is fölszálltam a százéves villamosra, aztán, mivel Netti üzenetben jelezte, hogy névnapja van, szöveges jegyzetet nyitottam, és írtam egy primitív, halhatatlan verset.

Kecöli K. Gergő: Könnyű álmok utcája

Kalligram, 2022