A színlapon írottak szerint az előadás a színészek improvizációjára épül. Hogyan képzeljük ezt el?
A próbafolyamatot egy, a Hauptmann-darab első részére rímelő improvizáció előzte meg, ami szeptemberben volt. Rajkai Zoltánnal játsszuk a szülőket, és először kettőnket hívott be Varga Zsófi dramaturg és Tarnóczi Jakab rendező. Tulajdonképpen a szerepeket járták körül velünk. Az volt a kiindulópont, hogy vidéken lakunk, és megkérdezték, miért. Elmondtuk. Megkérdezték, mivel foglalkozunk, válaszoltunk…
Úgy, hogy közben összebeszéltek, vagy mindketten spontán válaszokat adtak?
Nem beszéltünk össze, persze ennek van szabálya: ha a másik mond valamit, akkor annak nem lehet ellentmondani. Ha én kijelentem, hogy biokertészetünk van, akkor Zolinak ezt el kell fogadnia, ebből kell tovább építkeznünk, nem mondhatja azt, hogy informatikus. De ez a lehető természetesebben ment, nem kellett rajta gondolkodnunk. Később Jakabék beszéltek a gyerekünket és a feleségét játszó Lengyel Benjáminnal és Tóth Zsófival, majd Béres Bencével, aztán együtt is beszélgettünk. Mindezek után Jakab odaadta nekünk a bankkártyáját, hogy vásároljunk be a boltban, menjünk föl a férjemmel, Zolival a gyerekek lakásába – amit még nem láttunk –, ahol majd együtt leszünk, készülünk a másnapi keresztelőre, és én közben főzök. Ott az összes szereplő minden megszólalását követték telefonos kamerával, és az egészet videóra rögzítették. Ez a három órán keresztül tartó improvizáció adta a darab első részének alapját. Jakabék eszerint írták meg a szövegeket, amiken tovább dolgoztunk a próbákon.
Ha jól értelmezem, jelentősen eltértek az 1890-ben írott Hauptmann-műtől, az csak az előadásuk vázát adta.
De az nagyon fontos! A szereplők, a család, mint téma, a viszonyrendszer, a történet maradt, csak azáltal, hogy mi játsszuk itt és most a saját szavainkkal, felmerül egy mai család, a fiatal és a középgeneráció összes aktuális problémája. Kialakítottuk a saját magyar történetünket. Felismerhetően megjelenik mindaz, ami bennünket foglalkoztat, ami gondot okoz, amilyen zenéket hallgatunk, a trendek, a divatok.
A rendező a nyílt próbán azt mondta: „életpanoráma, amire rá lehet nézni, el lehet benne merülni”. És – gondolom – mögöttes tartalmat fedezhetünk fel.
Pontosan. Kicsit olyan, mintha egy kortárs Csehov-kísérlet lenne, ahol az emberek mindenféle lényegtelennek tűnő dologról beszélgetnek, és közben alatta halad egy történet. A valódi dráma.
Szeret improvizálni? Jólesett ez a próbafolyamat?
Nagyon-nagyon élveztem az improvizációkat.
Olyan ez a próbafolyamat nekem, mintha az orvos írta volna fel. Izgalmas szembesülés is, mert a szerepbeli anyalét a saját anyalétem erős tükre. Néha azt érzem, hogy borzalom az a nő, akinek a bőrébe bújok, de szerencsére tudok nevetni magamon, van ebben valami felszabadító.
Mindig is érdekelt a dokumentum műfaj – sok olyan előadást csináltam, ahol a valós életből vett, diktafonra mondott szöveget írtunk be a darabba –, és nagyon közel állnak hozzám azok a problémák, amikről ez az előadás szól. Közel érzem magamhoz azt az alakot, akit játszom, van vele mondanivalóm. Szívesen gondolkodom róla, illetve magamról, erről a korról, az életkoromról, a fiatalsághoz való viszonyomról. Elképesztően nagy élmény, hogy egy színpadon vagyok a tanítványaimmal, Lengyel Benjáminnal és Tóth Zsófival. Úgy tudok Benihez viszonyulni, mintha tényleg a fiam lenne, teljesen természetes a közlekedésünk, hiszen ismerjük egymást. Annak is örülök, hogy van az előadásban még két fiatal, Béres Bence, aki Máté Gábor tanítványa volt, és Mentes Júlia, aki Novák Eszter-tanítvány. Jó velük dolgozni.
Jakab világa, ízlése is közel áll hozzám. Mindent értek, amit mond, mindennel egyet is értek, ami nem jellemző, általában küzdelmesebbek a próbaidőszakok. Nagyon jólesik ezen a vállaltan kísérleti előadáson dolgozni. Biztosan nem lesz hibátlan, de ez nem baj, nem is szeretem azt, ami hibátlan. Sokkal jobban érdekel a kutakodás, a valami felé való törekvés, mint az, hogy bevált panelekkel biztosra menjünk. Olyan színházat teremtünk most együtt, amilyet mindig is szerettem volna, de nem tudtam volna így megcsinálni.
Miért nem? Mi hiányzott hozzá?
Például, hogy eszembe jusson az, ami Jakabnak. Mindig az életből merítettem témát, nem gondoltam arra, hogy egy klasszikus mű dramaturgiája mentén is lehetne improvizálni, és abból fölépíteni egy darabot. Nem tudtam helyzetbe hozni azt, ami izgatott. Mindig megakadtam ott, hogy az élő beszélt nyelvből hogyan lesznek jelenetek, és azok hogyan állnak össze előadássá. Le a kalappal Varga Zsófi és Jakab előtt, mert komoly szellemi és gyakorlati teljesítmény, amit véghezvittek. Jakabnak van egy nagyon jó csapata, Devich Botond díszlettervező, Giliga Ilka jelmeztervező, Bencsik Levente és Hunyadi Máté zenész, akik végig ott vannak a próbán. Olyan a hangulat, hogy mindig kíváncsian és örömmel kezdem a napot, mert építő és nagyon izgalmas dologgal foglalkozunk. Egy pillanatig sem érzem azt, hogy dolgozni járok be.
Mi a Magányos emberek alapkonfliktusa és hova fut ki?
A szülő–gyerek kapcsolat eleve sok konfliktust rejt magában. Van egy nyaraló Horányban, ahova a fiatalok kiköltöznek. Féléves a kisbabájuk, akit én, a nagyanyja még alig láttam, és úgy döntök, hogy ott maradok segíteni a gyerekeknek, a férjem pedig a keresztelő után hazamegy Tolnára. A nyaralóban van a fiam barátja is, és még a keresztelő előtti estén váratlanul betoppan az ő egyik barátnője – Mentes Julcsi játssza –, aki olyan, mint a forgószél, nagyon szabad, nagyon mai, és az értékrendje teljesen ellentétes az enyémmel. Olyan ez a lány, mint egy bedobott biliárdgolyó, amitől az összes többi golyó is meglódul. Sokat lehet majd nevetni, de aztán beborul az ég. A beborulásban is lesz nevetséges és szánalmas, mint az életben, ezek az emberek épp olyan pitiánerek, mint adott helyzetben bármelyikünk.
Tarnóczi többször nyilatkozta, hogy a társulat legfiatalabb tagjainak szeretne fajsúlyos színészi feladatokat adni, és velük együtt érvényesen beszélni korosztályuk dilemmáiról. Úgy érzi, ezzel elindulhat a várt fiatalodás a nézőtéren is. Ön is így látja?
A Magányos embereknél is az volt az egyik fontos szempont, hogy fiatalokkal készüljön előadás, a másik pedig az, hogy valamilyen módon folytatása legyen Jakab Isten, haza, család-rendezésének. De nem csak ezek a szempontjai, úgy látom, nagyon tudatosan „végigmegy” a társulaton. Mindenkire kíváncsi. Szerencsésen álltak a csillagok a legutóbbi szerződtetési tárgyaláson, mert az volt a fejemben, hogy Jakabbal szeretnék dolgozni. Nagy öröm volt, hogy az a darab, amit idén csinálok, éppen az ő rendezése.
Nem lehet azt mondani, hogy ne lennének iránymutató előadásaink. Dömötör András Káli holtakja is új utakon jár, Székely Kriszta is friss, üdítő szemléletet visz a darabokba, és a Jakab rendezte Isten, haza, család világa is teljesen új volt számomra. Vágytam erre. Mindig fontos dolgokról beszéltünk-beszélünk, jó rendezéseink, jó színészi alakításaink voltak-vannak, de régóta vártam, hogy formailag megújuljunk. Ahogy minden színház, a Katona is keresi az utat, de nem mi, hanem a fiatalok fogják megmutatni, hogy merre felé kell gondolkodni. Amit Jakab ösztönszerűen behoz a mostani előadásunkba – például a zenei világot –, nekem eszembe se jutna, mert ez nem az én anyanyelvem. Ahhoz, hogy bevonzzuk a fiatalokat a színházba, az ő nyelvükön kell beszélni. Ezt fiatal rendezőink tudják igazán.
A Magányos emberekben az audiovizuális hatások éppen olyan fontosak, mint az elhangzó párbeszédek. Ez felfogható úgy is, hogy a színészi alakításoknak nincs akkora jelentőségük, mint általában. Nem bánja?
Én ezt nem érzem így. Inkább jobb helyzetbe hozza, kiemeli az alakításokat. Jakab totális színházat csinál, ami vizuálisan is nagyon izgalmas. Azt érzem, hogy Botondnak, a díszlettervezőnek is jó kihívás, nekünk, színészeknek pedig vérfrissítés. A nézők U alakban fogják körülülni a színpadot, és olyan lesz az egész, mintha kukkolnának. Egy-egy ponton be is mehetnek a házba, leülhetnek, megfoghatják a tárgyakat. Egyben, szünet nélkül megy le az előadás, de lesznek olyan részek, amikor a nézők kimehetnek, ha akarnak. Mi akkor sem hagyjuk abba, viszont ezek olyan részek, amik a történet szempontjából kihagyhatók, tehát a közönség nem marad le semmiről.
Örülnék, ha boldogok lennének, mert olyan színházat látnak, amilyet még nem; ha ráismernének a mai magyarországi életünkre; ha gondolkodnának arról, merre megy a világ és merre haladunk mi; hogy mit jelent a család, mit akarunk egymástól.
Rengeteget dolgozott az elmúlt tíz évben, játszott, rendezett, tanított. Soha nem észlelte a kiégés jeleit?
2019 nem volt könnyű év. Mindenképp határvonalnak érzem. Ott fordultak át a dolgok, saját életemben és a színházunk életében is. A Covidnál azt éreztem, hogy nincs is annál természetesebb, mint hogy megállt a világ. Jólesett megállni kicsit huszonkét év után. Éreztem, hogy új irányt kell találnom a rendezői és a színészi életemben is. Megkérdeztem magamtól, mi az, ami a munkámban már nem tesz boldoggá, egyáltalán akarom-e még ezt az egészet. Aztán újraindult a színház, visszaléptem a munkába, csináltam jó előadásokat, a Születésnapot és a Vadászatot Budaörsön, mind a kettő nagy élmény volt, tudatosult bennem, hogy csak olyan anyaggal akarok foglalkozni, ami megérint és izgat, nem tudok és nem akarok előadásokat „gyártani”.
Szerencsére tavaly bekerültem a boldogító Moszkva–Peking Transzszimfóniába. Mintha ajándékba kaptam volna, pont az az új inger ért, amire szükségem volt. Életemben először dolgozhattam Novák Eszterrel. Jólesett a bizalma, az, hogy másként gondolt rám, és nekem osztotta a szerepet. Ráadásul nagyon inspirált a fiatalok, a Zsámbéki-osztály jelenléte. Akkor újra azt éreztem, hogy van értelme a színháznak. És nagyon jó, hogy nincs sok előadásom, nem játszom túl sokat.
Tudatosan fogta vissza magát?
A szakma azon területein, amikre van befolyásom, igen. Sok mindenre mondok nemet. Az, hogy heti négy előadás helyett egy-kettőt játszom, így alakult, a sors vagy a Jóisten intézte így. Nekem most az önmagammal való találkozás a legfontosabb. Mindenki hajt, küzd, izzad, tör, sőt, törtet előre. Nincs idő megállni, együtt lenni. Én már nem szeretnék így élni, nincs bennem késztetés, hogy mindenáron elérjek valamit. Azt érzem, hogy ott vagyok, ahol kell, nem kell máshol lennem, és semmi mást nem kell akarnom, csak azt, hogy ne vegyek részt abban a tébolyban, amit magam körül látok.
A tébolyt részben a megélhetésért folytatott küzdelem idézi elő.
Én nem annak gondolom, hanem tülekedésnek az ismertségért, a sikerért, a befolyásért, a birtoklásért. Ha szerényebb megélhetéssel jár is, próbálok csak olyan dolgokat vállalni, amiket értékesnek gondolok, és szinte ingyen is megcsinálnék. Nincs más választásom. Annyira rosszul éreztem már magam, hogy muszáj volt megállnom.
Ha olyan darab rendezésére kérnék fel, ami régi álma, elvállalná?
Most egyetlen porcikám sem kíván olyan feladatot, ahol rajtam van a felelősség, a teher, ahol embereket kell összefogni, irányítani, győzködni. Már attól, hogy beszélünk róla, nyomás nehezedik a mellkasomra. 2019-ben, amikor nemcsak azt éreztem, hogy nem akarok küzdeni, hanem céltalanságot is, nagyon megrémültem. Mindig vágytam valamire, mindig voltak terveim, és egyszer csak nem lebegett előttem semmilyen cél. Ilyen soha nem fordult elő, egyszerűen idegen lettem magamnak. Ez ijesztett meg a legjobban. Nem volt pánikrohamom, de az érzetek, a tünetek olyanok voltak. Nem kaptam levegőt, és csak arra vágytam, hogy hagyjanak békén. Akkor gondoltam azt, hogy ez lehet az életközépi válság, ami nálam keveredett a kiégéssel.
Van a társulatnak pszichológusa, akihez krízishelyzetben fordulhatnak?
Nincs, de ha valaki jelezné hogy szüksége van pszichológusra, akkor a színház biztos segítene ebben. Én mindig bátran kérek és keresek segítséget, ha bajban vagyok. És sokat olvasok az adott témáról…
Említette, hogy a mostani szerepe az anyaságának is tükröt tart. Nagyon fiatalon, szinte gyerekfejjel vált anyává. Mit mutat most a tükör?
A Portugál Masniját a nagymamámnak ajánlottam, ezt a szerepet pedig a fiamnak dedikálom, és iszonyúan kíváncsi vagyok arra, hogy mit szól hozzá. Nagyon jóban vagyunk, közel állunk egymáshoz és őszinte a kapcsolatunk, ami persze nem jelenti azt, hogy ne lennék tele bűntudattal. Igyekszem ezen is dolgozni, mert nincs értelme bűntudattal gyötörni magam, de közben érdekel, intellektuálisan is izgat a viszonyunk föltérképezése, a pszichológiája. A szakadék aközött, hogy milyennek képzelek el egy jó anyát, és ahhoz képest milyen anya vagyok; mit érzek és mit kellene éreznem; mit gondolok, mit szeretnék és mit mondok. A legfájdalmasabb mindig az, ha nincs jól a gyerekem és tehetetlen vagyok. Sokkal rosszabb, mint amikor én nem vagyok jól, mert azzal tudok mit kezdeni.
Sokáig azt hittem, hogy ugyan gondokat, olykor tragédiákat hoz az élet, de egyszer majd minden jó lesz. Megrázó felnőttkori felismerés volt azzal szembesülni, hogy nemhogy nem lesz minden jó, de egyre több a fájdalom, a veszteség, most is úgy érzem, hogy a saját magamon tapasztalt romlás a körülöttem lévő világban is hatványozottan megjelenik. Szorongató időszak ez. Aggódom a szeretteimért, hálás vagyok azért, hogy élünk, hogy együtt lehetünk, és minden nap érzem, hogy ennek bármikor vége lehet.
Mit talált ki magának, hogy ellensúlyozza a nyomasztó gondolatokat? Hogyan oldja a szorongást?
Sokat olvasok, podcasteket hallgatok, videókat nézek. A sztoikusok szerint naponta kell meditálni a halálról. A lényege, azt hiszem, az, hogy megtanuljuk értékelni, amink van, jobban benne tudunk lenni a jelenben, nem megyünk el a visszahozhatatlan, értékes pillanatok mellett azért, mert hajtunk valamit, ami majd talán a jövőben teljesülhet.
Az utóbbi két évben nagyon erős késztetésem volt arra is, hogy kimozduljak a városból. Próbálok a természetben lenni. Szeretem a növényeket, a kertet, van egy kis házunk Zebegényben, ahol boldognak érzem magam. Befelé is figyelek, figyelem a többi embert is, szeretek arról beszélgetni, hogy ki milyen életstratégiát, taktikát választ, például hogyan fűt. Most olvasom Szabó T. Anna Szabadulógyakorlat című novelláskötetét, amiben az egyik szereplő azt mondja, „Én akkor vagyok a leginkább, amikor nem vagyok”. Engem most pont ez a láthatatlan jóllét foglalkoztat. Ami értékes számomra és boldoggá tesz, azt a külső szemlélő nem látja, nem lehet posztolni, nem felmutatható, nem mérhető. Az csak bennem van.
De közben estéről estére az a dolga a színpadon, hogy testi-lelki valójában nagyon is látható legyen, ha úgy tetszik, értéket teremtsen. Nincs ellentmondás ebben a kétféleségben?
Szerintem nincs. A színészet is belső munka: kapok egy szerepet, amivel „elbabrálok”. Szirtes Ági azt szokta mondani, hogy olyanok vagyunk, mint a pékek, ez egy szakma, mesterség. Bemegyünk a színpadra – akkor is, ha épp nincs kedvünk hozzá, mert ezer gondunk van –, és elkezdjük formálgatni az anyagot, hogy aznap is kisüljön belőle valami. Lehet, hogy nem a legfinomabb és legszebb kenyér lesz, de – nekem legalábbis – mindig bizsergető érzés csinálni.
A Hosszúlépés pasaréti sétáit viszi még?
Igen, Modern érzések és jómódú liliputik címmel. Olyan, mint egy önálló est. Szerb Antal, Szabó Magda, Szepes Mária, Örkény István, Déry Tibor és Szabó Lőrinc házait látogatjuk meg. Az irodalmon és az építészeten keresztül tulajdonképpen a XX. századi Magyarország dilemmáival foglalkozom, illetve azzal, hogy ezek az írók, költők emberként és művészként hogyan állták meg a helyüket a történelemben.
Érzi úgy néha, hogy a színpadon, a sétákon kívül is meg kell szólalnia, ki kell állnia valakiért vagy egy ügyért?
Igen, de még nem jöttem rá, hogyan lehet, és nekem mit kellene tennem. Borzalmasnak tartom a fizetett fröcsögőket az egyik oldalon, az önként fröcsögőket a másikon. Tőlem nagyon távol áll ez a fajta agresszió, elriaszt a gyűlöletkeltés. Nem hiszem, hogy csak így lehet eredményt elérni.
Röhrig Géza szerint Mahatma Gandhi tudta a titkot. Rájött, hogy nincs az a keresztény vonatvezető, aki végighajtana a síneken ülő hindukon. Elég, ha összejön és hosszan, kitartóan együtt marad nagyon sok ember; senki nem megy haza. Az erőszak elhagyása a titok. Ezt kellene eltanulni Gandhitól. Mindenkinek ez az érdeke.
Szívemből szólt. Akik után én is mennék, mind szelíd emberek. Fáradhatatlanul teszik a dolgukat, és nem azzal foglalkoznak, hogy mások mit miért és hogyan nem csinálnak jól. Akik a példájukkal érik el, hogy én is jobb ember akarjak lenni.
