Nem kell film!
– mondogatta rendszeresen a Vallomások című portréfilm rendezője szerint a forgatás közben Bródy János, mondván, ott vannak a dalai, az bőven elég. Legyen bármilyen meglepő ugyanis, egészen mostanáig nem készült rendes portréfilm Bródy Jánosról. Igaz, a 77. évében járó énekes-dalszerző-szövegíró folyamatosan a színen van, pályáját elkerülték a nagy fordulatok és hullámvölgyek, így maximum egy kerek dátum szolgáltathatott volna apropót egy ilyen összegzéshez, de végül most csendben elkészült a Vallomások, melynek azért adott egy aktualitást, hogy a zenészt idén hétszer is operálták bőrrák miatt, mostanra azért már kigyógyult a betegségből.
Surányi András filmje nem teljességre törekvő, nagyszabású munka, hanem Bródy beszél benne 34 kiválasztott daláról, és ezeken keresztül magáról. Nagyon egyszerű koncepció, mely híján van ugyan a nagy megfejtéseknek, de nem is ez a célja: aki mondjuk azt várná, hogy a film új epizódot ír a nagy érdeklődés előtt zajló Bródy-Szörényi Levente szappanoperában, az nem lesz elégedett, és az sem, aki valami nagyon személyesre vágyna: nem jutunk be Bródy személyes terébe, azt sem látjuk, hogy mondjuk mit reggelizik – egy végtelenül ingerszegény háttér előtt beszél a kamerába, és kész.
A rendezés is végtelenül puritán, szinte csak Bródyt látjuk, vagy beszélni, vagy koncertfelvételekről énekelni, és csak néhány híresség bukkan fel egy rövid cameo erejéig: Tóth Krisztina, Beer Miklós püspök, Fischer Iván, Mészáros Antónia és Cserhalmi György mondanak egy-egy versszakot a Ha én rózsa volnékból. A film szerkezetét a dalok jelentik, és ezekről, vagy az ezek által elindított emlékezésfolyamról beszél Bródy, aki a Nők Lapjának így indokolta a film szükségszerűségét:
Hetvenhetedik évemben vagyok, nincs mit szépíteni ezen, ideje összefoglalni valahogy, amit eddig csináltam. Az életművemet, ahogy mondani szokták… És nemcsak az emlékeim közül kell kiválogatni, ami fontos, hanem a dalok közül is. Ez talán még nehezebb.
Ez a szerkezet a néző számára nem teljesen egyértelmű: egy-egy idézet szabdalja ugyan kisebb darabokra a filmet, ám közben egyszerre több másik dalról is szó esik, mindegyikből látunk-hallunk is egy részletet, és aztán megyünk tovább. Láthatóan kerülni akarták az alkotók a nosztalgiázást is, mert még a legrégebbi felhasznált koncertfelvétel is a kilencvenes években készült. Nem tűnik fel Szörényi, sem a többi neves kolléga, leszámítva egy rövid Mindannyian mások vagyunk koncertrészletet Koncz Zsuzsával, Halász Judittal, Tolcsvay Lászlóval, valamint két, azóta elhunyt zenésszel, Somló Tamással és Cipővel. Még érdekesebb, hogy a kiválasztott dalok között Illés ugyan akad, bár azt sem vitték túlzásba, de Fonográf egyáltalán nincs, Bródy legutóbbi évtizede viszont jelentős túlsúlyt képez.
Pedig az ő figurájához többféleképpen is hozzá lehetne nyúlni: be lehetne mutatni a magyar nyelvű beat/pop/rockdal megteremtőjeként, vagy ki lehetne hegyezni a zenekaraira, esetleg Szörényire, vagy rámenni éppen a hallgatót a sorok közötti olvasásra buzdító, iskolateremtő, „tűrt” szövegeire a Kádár-korszakból. Ehelyett azt a Bródyt látjuk és halljuk, aki nemhogy nem vonult vissza az elefántcsonttornyába az elmúlt tizenkét évben, hanem rendszeresen kommentálja a közélet eseményeit, újabb dalai főként ebben a dimenzióban mozognak. Ennek persze megvan az a veszélye, hogy Bródy a fiatalabb nemzedék számára az az idős hippi marad, akinek a dalait rendre el szokták énekelni a kormányellenes tüntetéseken, hogy aztán a választásokat szokás szerint megnyerje a Fidesz. A film azonban nem is akar ezen a képen változtatni, Bródy imázsa már régóta egyenlő a hatalommal szemben álló, illúzióit vesztett dalnokkal, és a Vallomások igen nagy része is a világ és az ország jelenlegi állapota feletti kesergés.
„Az eltűnt időn való búsongás központi eleme az életműnek, már fiatalon sem állt távolt Bródytól, idősödve pedig a fiatalságot és a régi eszményeket sirató dalokban jött elő mind gyakrabban” – írtuk a Bródy 75. születésnapjára készült összeállításunkban, és ezek a szövegek kapják a legnagyobb hangsúlyt a filmben is. Ebben az értelemben pedig abszolút érthető, amikor Bródy azt mondja, hogy ebben a mai világra szerinte jellemző kulturális hanyatlásban csak az tud fennmaradni, aki egy helyben marad, és ezáltal nem süllyed a többiekkel együtt. Márpedig Bródy önazonos mivoltát talán még ellenségei is elismerik, ő tényleg nem sokat változott az elmúlt évtizedekben, miközben pályatársaival egyáltalán nem bánik kesztyűs kézzel az öregedés: Szörényi összeesküvés-elméletekbe menekült, Nagy Feró napfény által tisztított vizet iszik, amikor épp nem Orbán Viktor magyar hangján szólal meg, míg sokan már meg sem érték ezt a kort.
A filmben pedig Bródy kissé csapongóan beszél a szüleiről, a Kádár-korszak és a NER közötti hasonlóságokról, érinti az Illés-sztori fontosabb pontjait, de pont nem annyira valósul meg az ígért karrierösszegzés, sokkal inkább egy pillanatképet kapunk a 2022-es Bródyból, aki persze nem értelmezhető a régi dalai nélkül, sőt. Ezekről persze rengeteget beszélt már Bródy csak az elmúlt pár évben is, az viszont mindenképpen a film előnye, hogy most ezek egy része egyben kerülhet a közönség elé.
Maga Bródy azt mondja, többször is nekirugaszkodott már az emlékiratainak, de sose jutott messzire, most tehát ez a film marad itt összegzésként (persze ez nem zárja ki, hogy készüljön később más, összegző munka is), és ezzel egész biztosan sokaknak szerez örömet. Még akkor is, ha a film egész alaphangulata deprimált, és rányomja a bélyegét a 2020-as évtized összes nyomorúsága itt Magyarországon. Mégis zárjuk inkább a cikket Bródy János pályája talán legfontosabb mondatával, amit Illés Lajos öccse, Illés Károly mondott neki 1963-ban, amikor elhívta, lépjen fel az Illés együttessel, önkéntelenül is elindítva Bródyt a pályáján:
Öcsi, gyere el velünk a Földművelésügyi Minisztérium báljára!
Ritkán indul ilyen tartalmas pálya ilyen keveset ígérő mondattal.
A Vallomások DVD-n jelent meg, vetítésről vagy online premierről egyelőre nincs hír.