A tizenkét éven át (1987-1999) kanyargó történetével a magyarok tömegeit tévé elé ültető Szomszédok karakterei, illetve pillanata mindenkinek a memóriájába örökre beégtek: ki ne emlékezne például a Kulka János által alakított Mágenheim Ádámra, a nagymamák gyöngyére, Etusra (Csűrös Karola), a mindig rosszkor érkező Janka nénire (Pásztor Erzsi), vagy épp arra, hogy a szereplők minden epizód végén levonták az aznapi tanulságot, sokszor oktatva is a nézőket.
A magyar televíziózás első meleg karakterét, a fodrász Olit (Bajor Imre) is képernyőre helyező, a rendszerváltás időszakában is fontos szerepet játszó sorozat lakásaira ennél jóval kevesebben emlékeznek, pedig azok is tele voltak érdekes részletekkel – Mágenheiméknél például
A négy lamellájával a kor dizájnikonjává vált, krómozott fém világítótest egészen az ötvenötödik epizódig állta a sarat a néha lakberendezőnek is felcsapó Etussal szemben, 1989 júniusában a nézők azonban szembesültek az elkerülhetetlennel.
Ezt kidobjuk
– hangzott el az egyébként sikeres keramikust játszó nő szájából, az újabb lámpával érkező zöldséges, Józsi azonban nem ért ezzel egyet:
Dehogy dobjuk ki! Ezt én holnap elpasszolom. Egy ilyen ronda lámpára azonnal akad valami gazdag vevő…
A csere persze nem megy akadálymentesen, hiszen a férfi hozzáteszi:
Ez nem csak ronda, hanem nehéz is.
A DOMUS áruházból Gazdagrétig cipelt utód néhány másodperccel később persze a lakás új díszévé válik, Julcsi (Ábel Anita) pedig azonnal kimondja a verdiktet:
Ez sokkal barátságosabb, mint a régi!
Persze volt, akinek egyik sem tetszett: a változást csak másnap kiszúró Mágenheim szerint a zöldséges által elvitt darab ugyanis
Az 1971-ben született krómszínű lámpát – amiből asztali, illetve mennyezetre függeszthető verzió is létezett – a nyugat-németországi Prunnban született Borsfay Tamás (1946-1997) pedig a Magyar Iparművészeti Főiskola belsőépítész szakán való diplomaszerzésének évében,
célja pedig egyszerű volt:
Ez maradéktalanul sikerült is neki – ellentétben a tíz évvel korábban ugyanerre törekvő Borz Kováts Sándorral (1940-1973), akinek a Bauhaus-iskola ihlette lámpái ma szintén népszerűek –, így az állóvizet hirtelen felkavarva máris a magyar építőművészet középpontjában találta magát: előbb a Lakóterv (1971-1974) belsőépítészeként, majd a Szövterv (1974-1991) munkatársaként dolgozott, ahol előbb csoportvezetővé, majd osztályvezető-helyettessé vált.
A rendszerváltás után önállósuló iparművész egészen haláláig dolgozott, negyedszázados pályája során pedig minden esetben a prémium minőséget, illetve a lehetőségekhez mérten alacsony gyártási költséget tartotta szem előtt:
A magyar otthonok belső terein minden eszközzel javítani akaró Borsfay a nyolcvanas évek elején az akkor már hat éve együtt dolgozó Csete Ildikó textiltervező és Kun Éva keramikus kettőséhez csatlakozott, velük együtt pedig teljes szobákat költöztetett a kiállítóterekbe, remélve, hogy ezzel sokak számára érthetővé válik, hogyan kell elérhető áron egyedivé és modernné tenni egy lakást.
A belsőépítész az Iparművészeti Vállalat számára készített bútorok tucatjai mellett számos nagy megrendelésen is dolgozott, így számos középület, áruház, hotel, bankfiók, illetve étterem egykori belsői fűződnek a nevéhez: az ő munkájaként valósultak meg
átadáskori berendezései.
A mai Építészeti Nívódíj elődjével 1980-ban elismert művész alig ötvenegy évesen, 1997 októberében hunyt el. Munkái az utóbbi években nem csak Magyarországon, de világszerte egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek: a XX. századi modern bútorok és kiegészítők első hazai boltja, a Möbelkunst mellett a különböző internetes piactereken, lakberendezési áruházakban, illetve a nagy nemzetközi aukciósházaknál is feltűnnek: a négy lamellás függőlámpa a bécsi Dorotheumnál 600 euróról indult egy néhány évvel ezelőtti árverésen, az asztali párja pedig 2017-ben 1500 euróért – akkori árfolyamon közel félmillió forintért – kelt el ugyanott.