Sarah Vaughan 2018-ban adta ki a magyarul is megjelent Egy botrány természetrajza című politikai-pszichológiai thrillert – alig egy évvel azután, hogy a Harvey Weinstein-féle dominóhatás szinte azonnal elérte a brit parlamentet is, és sorra derültek ki a Westminster-palota falai közt lezajló incidensek. Két évvel később a Netflix bejelentette, hogy sorozatot készít a szexuális zaklatással vádolt belügyminiszter történetéből. A mozgóképre írást egy igazi nagyágyúra bízták: David E. Kelley olyan sorozatok showrunnereként tevékenykedett, mint az Ally McBeal, a Mr. Mercedes vagy a Hatalmas kis hazugságok. Szerzőtársa, Melissa James Gibson többek közt olyan sorozatok számára írt epizódokat, mint a Kártyavár vagy a The Americans. A közreműködők terén tehát minden adott volt, hogy kiemelkedő sorozat szülessen, amely ráadásul a Metoo-hullámot lovagolja meg egy nemi erőszak-ügy sebészi igényességgel történő szétboncolásával.
Whitehouse-ék családja maga a brit álom: két prominens család okos, ambiciózus és vonzó sarja talál egymásra az egyetemen, csodaszép házban élnek csodaszép gyerekeikkel, a férj ráadásul belügyminiszterként a miniszterelnök első embere, legjobb barátja. A tökéletes idillt alapjaiban rengeti meg, hogy az egyik bulvárlap megszellőzteti Whitehouse viszonyát egyik stábtagjával. Elsőre úgy fest, hogy a köztiszteletben álló családapa és politikus elég hitelesen szánja-bánja bűneit, és bukás nélkül úszhatja meg a botrányt, ám aztán robban be az a találat, amelyből már nem lehet csak úgy felállni: szeretője azt állítja, legutolsó együttlétük csak a férfi szerint volt szenvedélyes szex a liftben, a nő szerint nemi erőszak volt.
A sorozat erre a kérdésre, illetve az erre adott válaszokra van kihegyezve egy tárgyalótermi díszlettel megspékelve, bár ahhoz képest csupán néhány jelenet játszódik a bíróságon, igaz, azok a legerősebb részei a sztorinak. Legalább ekkora fókusz kerül ugyanis a múltbéli visszaemlékezésekre, a feleség drámájára és az ügyésznő harcára a férfi ellen, akit mindenképpen rács mögött akar látni.
Az Egy botrány anatómiája kiválóan beleillik azoknak a történeteknek a sorába, amelyekre Kelley az utolsó időben rákapott: gazdag, privilegizált, kívülről tökéletes családok csontvázai a szekrényben, amelyeket kivétel nélkül a megnyerő, a külvilág felé tökéletes úriember képét mutató családfők töltöttek meg erőszakos cselekedeteikkel. Ezúttal sokkal nagyobb fókusz kerül az elkövetőre, mi több, a sorozat nem állítja be már az első pillanatban szadista erőszaktevőnek Whitehouse-t, még szimpátiát is megpróbál kicsalni a nézőből. Ebben nagyban segít Rupert Friend, akinek sokkal nagyobb figyelem is kijárhatna manapság, ő az egyébként is erős színészgárda egyik legbiztosabb pontja. Gyanúsítottként egyszerre manipulál és szenved saját tetteinek következményétől, ráadásul még azt a nem túl gyakran reprezentált, lehetséges szemszöget is bemutatja, amikor egy vádlott nem azért nem vallja magát erőszaktevőnek, mert megúszná a büntetést, hanem egyszerűen azért, mert máshol húzta meg a határt, és valóban nem tudatosítja, mit tett.
Az egész sorozat ezt a bizonyos határt elemzi, boncolgatja. Míg a férfi ügyvédje szürke zónaként értelmezi az incidenst, addig az ügyész szerint a helyzet fekete-fehér, jogi szaknyelvre fordítva teszi fel azt a három kulcsfontosságú kérdést, amely szerinte bármilyen esetben eldönti a nemi erőszak vádja esetén, mi történt pontosan. A kérdéses helyzet ugyanis éppen olyan, amely bármilyen társaságot megosztana: míg sokan egyértelműen erőszakot kiáltanának, Whitehouse és szeretője esetén, vélhetően egészen biztosan előkerülne a „minek ment oda” vádja is.
Az egész tárgyalás kulcsa ez a momentum, az ügyész és a védők pedig gondosan járják körül mindkét oldalt, feltéve azokat a szkeptikus kérdéseket, amelyek bármelyik fél álláspontjának nekiszegezhetőek. Erőszak-e az, ha a nő önként vetette magát a feldúlt férfi karjaiba? Egy elszakadt bugyi az erőszakot vagy csak a hevességet, esetleg a fehérneműt gyártó cég hanyagságát bizonyítja? A választóiért tett áldozatos munka garancia-e arra, hogy egy feddhetetlen emberről van szó? Ezek és ezekhez hasonló kérdések záporoznak a tárgyalóteremben és a néző fejében, a sorozat pedig kellő érzékenységgel felelni is tud rájuk, sőt, végül igazságot is szolgáltat kissé szájbarágós módon.
Whitehouse esetén még arról is szól, amelyről a brit elit körökben nem igazán szeretnek beszélni, pedig példa van rá bőven. Whitehouse múltjában nagy szerepet kap a Cambridge-i Egyetemen az ún. Libertines Club, amelyben a brit elit fiatal kiválóságai tömörülnek, közös időtöltésüket azonban nem feltétlenül elméjük pallérozása, hanem az alkoholban, drogokban és erőszakban is gazdag partizás teszi ki. Mindez nem az írói fantázia szüleménye, hanem egyértelműen a hírhedt Bullingdon Clubról mintázta az írónő, amely közel kétszáz éve a gazdag brit ficsúrok botrányos csapatépítője – innen kerülnek ki általában az ország vezetői, ahogy David Cameron vagy Boris Johnson is. A hajléktalanok előtt pénzt égető és elegáns éttermeket szétverő csapat mottója gyakorlatilag az, hogy az igazán kiváltságosok bármit megtehetnek, a betyárbecsület viszont csak addig tart, amíg nem szorul a hurok valaki nyakán – így tudja például Whitehouse is zsarolni a miniszterelnököt, az egész liftes szex tehát hamarosan már a kormányválság veszélyét is magában hordozza.
A női írót, forgatókönyvírót látva nem meglepő, hogy Whitehouse-on kívül csupa nők vesznek részt ebben a tárgyalótermi kirakósban: a vádlott mellett a Naomi Scott által alakított asszisztens próbálja beillesztgetni a saját igazát a zavaros képbe, a darabokat pedig szintén két nő, az ügyvéd és a vádlott kettőse próbálja beigazgatni a megfelelő helyre. Michelle Dockery az ügyvédnő szerepében kicsit újrahasznosítja a Downton Abbey Lady Mary-jét a kőkemény és jéghideg, mégis érzelmei által nagyban vezérelt jogi képviselőként, de mindezt legalább jól teszi. A mostanában kissé eltűnt Sienna Miller szintén hihetően szenved a férje mellett birkatürelemmel kiálló, ám lassan felőrlődő feleség szerepében.
Az izgalmas keretet például egész érthetetlen módon a jó írói gárda képtelen volt valódi emberek által beszélt nyelvvel kitölteni: még a gyerekek is úgy beszélnek, mintha robotok lennének, de szinte mindenki csak rettentően valószínűtlen dialógusokban képes megnyilvánulni. Ezen nem segít az sem, hogy ha éppen nem beszélnek, a kamera idegrángást idéző mozgása próbálja a néző tudtára adni, hogy itt most bizony szenvedés van. Néha már-már Zs-kategóriás horrorokat idéző megoldásokkal érzékeltetik a szereplők lelki mélyrepülését, máskor érthetetlenül forog a kamera a szereplők között. Az Egy botrány anatómiája ezeken felül még azt a pofátlanságot is elköveti, hogy nyilvánvaló hibái ellenére mégis magával ragad, és nézeti magát, hisz hat részével nem túl hosszú, de cserébe az ilyen ostoba hibák miatt az izgalom mellett kissé bosszantó élmény is lesz.
Egy botrány anatómiája (Anatomy of a Scandal), 2022, a hat epizód elérhető a Netflix kínálatában. 24.hu: 5/10
