Hamiscsecsen
(egyetemi édes évek) Miután mindenki besavazott, a moszkvai komunalnaja kvartyira házibulija kozmikus dimenzióba lép, eléri a szökési sebességet és orbitális pályára áll. Az egyik sarokban Grigorjanc gitározik és Viszockijt dúdol, később Okudzsavát hörög, a másik szobában Viktor Cojt hallgatnak lemezjátszón, megy a tuszovka, Vicces Sztálin-képek és bolsevik parafernáliák teszik hippihangulatúvá a lakást, ahová vagy százan zsúfolódnak a marinált fokhagyma, uborka és vodka és a füstölt makréla szagkarneváljában.
Vologya úgy van kifestve, mint a Cure énekese (Roger Smith) a gótikus években. A fiatalembernek hársfateaszínű, firtató a szeme, legalábbis ilyennek látszik a vastag fehér-fekete vakolatban. Olga nem akar kavarni vele, még megzavarná ez ártatlan legénykét, de pikk ászt (kacér pillantást) azért vet. Ó, nem, ez a lány nem illik a tripperes bunyini szénapajtákhoz – gondolja Vologya, a norvég szakos bölcsész, Hamsun-szakértő és rajongó, nem is csuda, Nikelben laktak a nagyszülei, a norvég Kirkenestől tíz kilométerre; határkörzetben élő KGB-foglalkoztatottságú favágó felmenőinél többször nyaralt gyermekkorában, a Quisling-i idea és praxis ekkor vált rögeszméjévé. Olga finom, szenzibilis lénye persze megérzi, miféle gondolatok bujkálnak a híg, teaszín szemek mögötti koponyában, eleve nem tetszik neki, hogy műanyag fekete pólót hord, az ennyire fehér bőrűek ebben a szerkóban nagyon is megbüdösödnek, nevetségesek lesznek, hiába az acélbetétes bakancs, a hosszú félkörben zsebtől zsebig lógó lánc, a fordított kereszt tetoválás, a Vigortól bevérzett szem; olyan lazán misztikus, hogy a homlokán pattognak az erek.
Lúzer. Odébblép.
Hamár a Jelcin család: azért ezek is vannak annyira jók, mint Galina Brezsnyeva anno az üzbég dinnyemaffiával, mondja magából csak kicsit kikelve a vietnami szakos magas fiú Omszkból. Olgát mindez untatja, arrébb libben, hogy egyedül legyen, amennyire lehet. Egy ajtófélfánál a fraktálok kikovácsolásának gyakorlati kérdésein tépelődik rezgő szájszéllel, mikor a turbános szőke szexi hozzálép.
Slawek vagyok a ruméliai Polonezköyből, mondja a turbános, nyelvére helyez egy Bart Simpsonos bélyeget, majd leöblíti a Vigor nevű ukrán itallal, melyet ugyan merevedészavarra árulnak, de issza mindenki, mert olcsó, alkoholos, és kicsit halus is. Mi a pánmongolizmus, Tejbetök?, kérdi erre Olga rögtön és könnyedén, noha a mondatvégre feljön egy kis reflux. Egy tan, ami nagyon népszerű volt Lengyelországban Dzsingisz kán idején, mondja Slawek, és igyekszik olyan vidám-komolynak kinézni, amilyen Geremek professzor például, aki épp külügyminiszter. Jól hangzik!, ez az, mikor a Kis lovag c. filmben homoerotikus keretek között karóba húzzák a tatárt, akit a feketére hajfestett Olbrychski játszik, ágál Olga. Igen, válaszol Slawek, bár az én intencióim totálisan heteroszexuálisak. Olga végigméri. Bullshit, Tejbetök, mondja Olga, Batman és Beatlis határosak. Semmi értelme ott utazgatni. Ha már, akkor Baliról vigyél Lombokra, te fizetsz, de előre közlöm, meleg vagyok és nem vajazom a kalács másik oldalát, katamaránnal vigyél batáviai kakasviadalra Tejbetök, vagy elemezzük vegytanilag a komodói sárkány köpedékét; s ezzel faképnél hagyja a lengyelt.
A konyhában a házigazda Misamackó az asztal alatt fekszik a balti teától, sós uborka, füstölt sprotni és hagyma az asztallapon kiterített Komszomolszkaja Pravdán, szétgurult Ruszkij Sztandard palackok, és a Kisbakos, családi barát, szinte rokon, tart dülöngélve fejtágítót oroszul egy dicsőséges vörös asszonybrigádnak:
Mi a különbség a szamoai és a szamojéd között? Mint a szamizdat meg a szamócaízesítésű szemipermeábilis membrán között. Mint az El Liszickij megálmodta komunalka, szovjet besúgással turbósított szupertársbérlet, ahogyan azt a művelt Nyugat először a Ninotchka c. Greta Garbo-filmben láthatta, ahol is a svéd művésznő először mosolygott nyilvánosan, és amely szovjet létformáról oly érzékletesen írt Amerikában Svetlana Boym.
Mondhatott volna medvehitű zürjén sámánt is, aki Salamov nagyapja volt, vagy végigkancsukáztathatta volna az egész katorgát.
Most ez hogy jön ide, úh, hogy be vagy állva, mondja a Kisbakos. Salamov apja pópa volt, ő maga pedig reménytelenül ateista.
„Éhes voltam és dühödt – tudtam, hogy a világon semmi nem késztethet arra, hogy végezzek magammal.” És még én vagyok beállva, hepciáskodott a kirgiz szépség, akinek a fő terve az volt az IMO befejezése utánra, hogy topmodell lesz Sanghajban. Neked milyen piros a szemed, Kisbakos! Olga Kisbakoshoz lép, kézen fogja és kihúzza a konyhából. Gyere, mondd el végre, hogyan is vagyunk rokonok.
Kisbakos vet egy utolsó pillantást a kirgiz csajra, majd engedelmesen vonszolódik Olga után.
Olga, erősítsd meg magad testben-lélekben, mondja Kisbakos a büdös panelfolyosón, nem vagyunk rokonok. Apám apáddal, legfőképpen nagyanyáddal volt pacsiviszonyban, ő ugye orosz, sokat segített neki. És nagyapádat is ismerte, az ő kétféle nézését.
Hja, az én nagyapám talányos tekintete!
Leszarom, nagyanyád volt a mentora a nagyidőkben, járt fel hozzátok, fotónk is van, te rácsos ágyban, nagyapád, nagyanyád. Emlékszem a lánynevére, Anna Mihajlovna, milyen memóriám van, mi? Nagyanyád hozta össze apámat az újabb idők legfontosabb szovjet kontaktjával.
Kivel, kérdezte Olga.
Uszmanbekovval, Tarszim Mahmudovics Uszmanbekovval. Ő türkmén vagy üzbég, romantikus életúttal, az ottani kán jobb keze.
De melyiké, kérdezte Olga.
Szaparmurat Nyijazov, nem t’om, az melyik ország.
Nyijazov a Türkménbasi, aranyszobra van Aşgabatban.
Na, az.
És hogy hívják a jobbkézi embert, akivel a nagyanyám meg az apád.
Olga egy nehezen félreérthető kacér mosollyal, mely a korábbi szexuális felhívás témájára rímel, megkérdi Kisbakost:
És összehoznál vele? Ő nekem tök új.
Nem lesz könnyű, de megpróbálom.
*
(oroszországot, ész, nem értheted) Olga ugyanúgy fejből fújta a Beatles Bibliát, mint a hozzáfűzhető Spions-számot, meg milyen az, keverni Lennont Leninnel! Vlagyiszlav, a színházi ember – benne kanyarog az anyarozs – így folytatja Olga mondatát: Жёлтая подлодка, a Sárga Tengeralattjáró felbukkan Artyekben, a pionyerszkij lágerben, a szovkom idők legendás modernista vasbetonja, retró science fiction, a parton üldözi Ringót, Lucy in the Sky with Diamonds. A CIA-terv a moszkvai víztározók LSD-tartalmának szignifikáns emelésére – mondja Vlagyiszlav. A krími levegő megrészegít, elbutít, metafizikai édesszáj; kecsketejben kifőzött tölgyfaasztal, elefántganéval telt fiókosszekrény. Tudták jól, az éjszakának kései óráján is világos egy ablak a Kremlben: olvas. Sztálin olvas. Napi ötszáz oldalt. Kusztyogyijev érzékletes olajképén is, mikor a mindenki számára oly szívszorítóan jól ismert mozdulattal megdörzsöli orrnyergét. Hurrikán, tornádó. A forgószél magja időkapszula. Grúz bort nem árulnak Nyugaton a plutokraták, mert úgy tartják: vér a mellékíze.
Vlagyiszlav, a színházi ember nem tágít: Nem szeretem az „újorosz” kifejezést, mert azt feltételezi, hogy a két főváros mellett van egy harmadik, és Brighton Beachnek hívják. Olga, neked olyan kék a szemed, amilyen a tenger Ajvazovszkijnál. A Cseka-alapító Dzserzsinszkij okkult körökben ismert hipnotizőr volt. Ahogy a költő mondja: Ezt szexuális neurózisra visszavezetni sem lehet. Lermontov ismerte mindezt, nem állítom, hogy pezsgővel fröcskölte a nőket, ám fölöttébb valószínűnek tartom, tekintettel a nemi kérdés iránti örökös kíváncsiságára. Karakülkucsmáját átitató pezsgő savanykás bűze lelkem igazi névjegykártyája e pillanatban. Ez egy részeg beszélgetés az orosz kommunizmus ógörög gyökereiről, hogy a filozófiát helyesebb lenne filoszodómiának nevezni, akárcsak az argentin irodalmat. A hímhisztéria kultúrája, a merev pénisz paravoszláviája. Üde férfiasságunkat nem feledve ballagunk az élet sivatagán keresztül, bojtos köntösben, alatta csíkos pizsamanadrág meredez.
Olga álmatag kék szemmel néz Vlagyiszlavra. A futurista gengszterek előtűntek már az aluljáróból, A jövő pilótái c. kép ott lóg egy maffialakás falán. Egyáltalán mi a fenének nekünk Amerika? Japánt kell követni, szomszédok vagyunk. Japán yakuzákkal meg a mi autochton, honi kiskertben növesztett gengsztereinkkel kiszorítjuk Amerikából a szuszt. Három apró vonás egymás fölött, mint az ég triagrammája. Kotó-zene, szokatlan hangszínű húros hang, fakoppanás, gagaku-tánc. Japán a szégyen miatt élte meg a szabados fordulatot, és Vlagyiszlav egy hajtásra felhajtja a pohár tartalmát, mely leginkább a rizs főzőlevével hígított vodkára emlékeztet. Az üveg értékét a benn élő pusztaság adja.
Te vagy a mi orosz nőtípusunk, mondja Olgának Vlagyiszlav: tejfehér bőr, széles csípő, anyányi keblek, huncut szemben vibráló pajkos gondolatok. Moarészalaggal díszített tiszti kucsma, előtte a kandahári széles lejtő – kibelezett, kővel megpakolt hasüregű bajtársak; szájban a sivatagi szélben nagyot ütő vodka íze. Máktea, házi heroin, herényi ópiumgolyó, ügető lovak kevéske kokainért. Körülöttünk hihetetlen mennyiségű láthatatlan elefánt kószál, némelyik szőrös, mint a mamutok, leeszik róluk a húst és bőrt olvadáskor a hópárducok.
Hát hol volt, hol van ehhez képest Pugacsova?, sehol. A mi országunk mindig is zóna volt, és az is marad. Tengerhiányos, ha belegondolsz, befagyott, száraz sivatag. A vallásellenes harcban betiltották a sámánizmust, az asztal alatt vodka. A vodkának nincs alakja. Itt egy pohár, ott egy csészealj. Melyik az igazi? Mindkettő igazi. A vodka csészealjban: pokol, a vodka pohárban: paradicsom. Algoritmikusan szegregáljuk őket. Mert feljövünk Olgácska, feljövünk, mint fagyott föld alól a fekete, meleg olaj Tyumenben, Olgácska! – mondja Vlagyiszlav.
*
(vlagyivosztok) Olga és Mása fáradtan kászálódik le a gépről a habarovszki betonon, egy koreai stewardess segít eligazodni a városban, Vörös és fehér, csillagosok, katonák. Olga rápirít a koreaira, tudja-e, hogy Toldi és Holubár, Pospišil és Szőke Szikla, a magyarok vörösök, a csehek fehérek. A koreai persze nem tudja, az arhangelszki csajnak is elég új koncepció ez, noha régen ismeri a vengerkát, és nem idegen a történelemszemlélete. Azért jöttek Habarovszkba, mert az 1969 márciusi határháború helyszínére kíváncsi Olga; hol szkanderozott a két kommunista atomhatalom a születése óráiban, miért jön vissza álmában mindig egy alak: egy pelotkát viselő, félretaposott csizmájú, rongyos zubbonyú szovjet tiszt vagy tiszthelyettes – soha nem látja rendesen a váll-lapját álmaiban Olga –, aki hosszú szíjjal ívesen az övéhez erősített pisztollyal fut egy zöldrügyező nyírligetben az Usszuri felé egyedül, talán lelő egy szibériai tigrist, de nem vadászni jött, Lin Piao legénységével venné fel a harcot, de elveszítette az alakulatát. Talán pszilocibint evett, talán egy újorosz író agyában képződött meg, öt pohárban égő vodka delíriuma, az arca is elmosódó, szláv, persze, járomcsont, meg minden, szőke csikófrizura, szögletes áll, csak fut, fut a folyó felé, soha nem éri el, vagy legalábbis Olga álmában nem éri el soha. Kár. A Ho-sziget csalódás, szutyok kis homokpad, határőr-szex színhelye a mában, kotont lehet aratni a fövenyén, meg szétdobált vodkás-, és cirokpálinkás-üvegeket.
A vonat, a Habarovszk–Tyihookeanszkaja Ekszpressz lerobban Oblomovka Usszurszkije magasságában, szutykos félmeztelen katonasapkás gyermekek játszanak katonásdit valódi AK–47-esekkel – éleslőszer valószínűleg nem volt náluk –, mikor meglátják útitársukat, a nigériai filmszínészt (Nollywood), Dixon Ticonderogát, „a lagosi ceruzaembert”, akkor éktelen kiáltozásba kezdenek, „scsort, scsort”, vagyis hát ördögnek titulálják a voodoo-filmek amorozóját.
Nahodka más, habosított halászfalu, a Japán relációjú utasforgalom okán jelentős KGB-, és csempészfészek, ők egyébként egy csapat. Ekkor, Olga 28. születésnapja táján, már túl vagyunk azon az elképzelésen, amit a Duma is tárgyalt Moszkvában, hogy az Uraltól keletre eső Oroszországban vezessék be a balrahajtsot, mert olyan sok a Japánból behozott jobbkormányos roncsautó. Elhalt persze ez is, mint a nagy orosz lélekre oly módon jellemző szalmiákláng, a nagyralátás szavakban megnyilvánuló, tettekben ugyanakkor elsikkadó hajlama.
*
(niigata: wake & bake) A kikötői kapszulahotel dohányzójából nézik az utca színes forgatagát.
„Dzsízusz, Jevgenyij! Megcsináltak, Jevgenyij, abban a Shinjukuban!”, Olga a toxikus nyakláncot böngyörgeti, amivel elkábították, azon studírozik, hogy a jófiúk mindig Keanu Reevesnek néznek-e ki? Viszont ezek nem voltak jófiúk, nem is néztek ki Keanu Reevesnek, ezek anyabaszó rosszfiúk voltak. Elárasztjuk balrahajtsos régi autóval Szibériát, kaszálunk a gépjárműimporton, elfelejtjük a yakuzákat, akik megerőszakoltak a miniatűr faszukkal a kyōbashi buzibárban, miután megtudták, hogy vengerka vagyok, hangariajin, Ázsia Európába küldött nyílhegye, mongolfoltos csecsemő, piros pöttyös seggel.
Jevgenyij szánakozva nézi, a lelki cunami a szteroidokra fogyasztott barbiturátoknak volt tulajdonítható. Jevgenyij, a szőke jaroszlavli pravoszláv Olga edzője hónapok óta, a bizniszmodell fúrja az oldalát, amelyikről Tokióban olvasott, persze nem oroszul, hanem angolul a Maronouchi Dailyben. „Mikor Hayakawa kiszállt a limuzinjából, felsétált az I. V. Kurcsatov intézet birodalmi lépcsősorán, és a Sztálin-barokk kapuban az intézet igazgatója kitörő lelkesedéssel fogadta, semmiféle meglepetést nem érzett. Lobovtól tudta, hogy szívélyesen fogják üdvözölni, ősi orosz szokás szerint kenyérrel és sóval fogadják, noha vallási vezetőként érkezett, szocializációjánál fogva könnyedén viselte a posztkommunista vezetőket, hiszen a hatvanas években tagja volt a Zengakuren diákszövetségnek, sőt a Nihon Sekigun és a Chukaku-ha szélsőbalos terrorszervezetekkel is szimpatizált egykor. Faarccal hallgatta a kínálati és az árlistát, majd japánosan tört angolsággal megkérdezte: Nuclear warhead. How much? Az oroszok egymásra néztek, hátha ezzel a japánnal mennybe lehet meneszteni az árakat, jobban, mint az érdeklődő közel-keleti vevőkörrel.”
Pocsék érzés. Egy komodói sárkány napalmot köpött az új cipőmre. Melynek a teteje, nem a talpa, a cipőm teteje, eltörött.
Miről beszélsz Olga, kérdezte Jevgenyij némileg megütközve.
Hirtelen elefántot látni szerencse, Ganésa ajándéka, Jevgenyij. Adjuk el az autókat hamar, Vlagyivosztokban vagy Habarovszkban álljunk át a nukleáris vagy egyéb tömegpusztító fegyverek kereskedelmére.
Nem érted, hülye picsa, az nem megy csak úgy az utcáról. Ha nincs magas pártfogód és gengszterkötődésed valamelyik nagy klánhoz, akkor elveszett vagy, ezt nem tanítják az IMO-n, erre ugye nem készítenek fel!?
Olga távmondata Másának: „Sárkányos kínai csésze, kínai nő szép emléke.“
Vágvölgyi B. András: Greed – A mohóság fojtogató súlya
Cser Kiadó, 2022
