A világ épp egy nyomasztó mértékű globális kollektív traumában ül épp, olyannyira, hogy fel sem fogja, hogy ez történik, s mint ilyen, egy tökéletesen és kizárólag eszképizmus célú, nagy költségvetésű tévésorozat pontosan ugyanannyira tűnik világtól elrugaszkodottnak, mint a lehető leghelyénvalóbb döntésnek – nézőpont kérdése. Hiszen egyrészt komolyan, ki csinál az amerikai iparosodás koráról egy sorozatot, mely teljességgel figyelmen kívül hagyja a társadalmi olló ekkortól látványosan megugró, brutális és visszafordíthatatlan nyílását, és koncentrál kizárólag a véresen gazdagok piszlicsáré ügyeire? Másrészt mégis milyen másféle szórakozásra vágyhatna a világjárványban klímaszorongó néző, mint arra, hogy az általa fogyasztott audiovizuális tartalmak a lehető legtávolabb repítsék a jelen valóságától? Ez utóbbi értelemben az HBO Az aranykor című új sorozata túlteljesít: mindahhoz, amit mutat, a nézők 99 és fél százalékának az égvilágon semmi köze nincsen, még annyira sem, mint a Bridgertonnál, pedig ott sem voltunk közel a realitás talajához.
Mert miről is van szó? Egy szimpatikus, jómódúnak tűnő fiatal hölgy ébreszt a nézőkben empátiát egyből a történet kezdetén, amikor is kiderül, a hölgy friss gyászban van, őt egyedül nevelő édesapját veszítette el, és hamar kiderül, hogy nem hagyott rá semmit, csak adósságot, éspedig annyit, hogy azzal gyakorlatilag földönfutóvá tette őt. Az ifjú hölgy bizonyos Marian Brook (Louisa Jacobson), és egyetlen szerencséje, hogy mégsem áll teljesen egyedül az élet viharaiban, van ugyanis két nagynénje, akik annak ellenére hajlandóak házukba fogadni őt, hogy nem voltak jó viszonyban a néhai papával. Miss Brook tehát elvégezvén az atyai örökség körüli teendőket, útnak indul, hogy New Yorkban éljen tovább a nagynéniknél. Már az útja sem egyszerű, a vasútállomáson kifosztják, és ha nem kap segítséget egy ismeretlen fekete nőtől, bizonyos Peggy Scott-tól (Denée Benton), a vonatra sem tud felszállni. Így viszont, még ha a feketéknek fenntartott kocsirészben is, de eljut a városba, és hamar alkalma nyílik meghálálni alkalmi ismerőse segítségét: az ítéletidő miatt Miss Scott nem tud hazautazni szüleihez, így ő is Miss Brook nagynénéinek jóindulatára van bízva, akik némi bizalmatlansággal, de befogadják éjszakára.
A döntéseket ebben a házban a két nagynéni közül az idősebbik, Agnes (Christine Baranski) hozza, aki jómódú férje után tekintélyes vagyont örökölt, no meg az elsők között az Újvilágba települt arisztokrácia felsőbbrendűség-tudatát. Húga, Ada (Cynthia Nixon) a jóindulatú, de maga is csak megtűrt csendes társ, hiszen vénkisasszonyként ő is testvérére szorul. Agnes parancsoláshoz szokott nő, Mariant is hamar irányba állítja: munkavállalásról szó sem lehet, úrinőként legfeljebb jótékonysági munkát végezhet, a gyászruhát pedig le kell tegye, és amint lehet, ki kell lépnie az úri családok húspiacára, hogy a vagyontalan nők életben maradásának zálogát, azaz gazdag kérőt találjon. A ház másik friss vendégének is Agnes dönt a sorsáról: mint kiderül, Peggy nem csak holmi jöttment „színes”, hanem tanult kisasszony, így Agnes már másnap bentlakásos titkári állást ajánl neki. Így a két nő, akikben ekkorra kialakult a sors- és cinkostársi viszony, ugyanabban a házban folytathatja életét, csak épp Marian a felső emeletek egyikén, ahol az urak laknak, Peggy pedig az alsó szinten, ahol a kiszolgáló személyzet tagjai élnek, azaz
Férfiak is tartoznak a képletbe mindkét szinten, ám míg az özvegyek, feleségek, lányok és nőrokonok a társadalmi ranglétra-hálózat finom machinációival foglalkoznak, addig a férfiak nagyobban játszanak, legyen szó külföldi taníttatásról, titkos-tiltott viszonyokról, szerencsejátékról vagy vasút- és városépítésről, miközben persze az, hogy a nők vagy a férfiak mozgatják itt valójában a szálakat, messze nem egyértelmű. Ez a téma leginkább a nagynénik házával szemben frissen felépült palota lakói, a Russell házaspár révén ölt testet. George Russell (Morgan Spector) vasútmágnás, aki a világ összes pénzét összekereste a vasútépítési ügyletein, és nem igazán tervez lassítani, felesége, Bertha (Carrie Coon) pedig vagyonukhoz illő társadalmi rangért könyököl, komoly ellenszélben, ugyanis a város gazdagjainak régi családjai, képmutató udvariasságba burkoltan ugyan, de úgy kerülik az újgazdag gyüttmenteket, mint a pestist.
Az alaphelyzet tehát gyakorlatilag azonos a Downton Abbey-ével: ott is ugyanezt a fent-lent szembenállást láthattuk, ugyanezzel a látszólagos békés együttélésben, amelynek mélyén azért nagyon is húzódnak elnyomott indulatok és ambíciók. Az egyezés nem a véletlen műve: az író-ötletgazda ugyanaz a Julian Fellowes, aki a Downton Abbey-t tető alá hozta, ám hogy Az aranykorra akár csak megközelítőleg hasonló siker várhatna, mint a nagy elődre, az egyelőre erősen kétséges.
A kosztümös filmek és sorozatok ugyanis többnyire valamiféle hangulati-műfaji crossoverként tudnak jól működni: kosztümös és keményen politikus-intrikus, mint A korona, kosztümös és erotikus, mint a Bridgerton, kosztümös és komikus, mint a Nagy Katalin – A kezdetek, a kosztümös krimikről és románcokról, vagy az olyan kosztümös-modernizált, feminista csodákról, mint a Greta Gerwig-féle Kisasszonyok, nem is beszélve.
Az aranykor azonban egyelőre maradt középen, a jólét pitiáner játszmáinak lapított amplitúdójú, luxussal nyakonöntött ábrázolásától nem mozdult el elég erősen egyik irányban sem, így gyakorlatilag nem szól másról, mint gazdag emberek nehezen komolyan vehető vekengéséről azon, hogy ki néz le kit, a régi gazdagok az újgazdagokat a származási „hiányosságaik” miatt, vagy az újgazdagok a régi gazdagokat, amiért még a leggazdagabbak nem olyan gazdagok, mint ők. Némi románc, intrika és lázadás ígéretét lebegteti ugyan a sorozat, de ezek is olyan lekerekítettek, laposak, nélkülözik a magasságokat és mélységeket, hogy a néző pulzusa nemigen tud felgyorsulni miattuk.
A sorozat meta-története kimerül az old money–young money szembenállásban, még a kiszolgáló személyzet is e vita viszonylatában határozza meg magát, osztályöntudatról még szó sincs, minden az irigyelt gazdagok képmutatása és törtetése körül forog. Ám abban sem ás le a sorozat, hogy a gazdagság mélyén milyen sötétségek, milyen átkok és korlátok vannak, teljesen kihagyva azt a ziccert, amit a cím angol eredetije – szójáték a „gilded age”, azaz szó szerint „aranyozott kor”-ból a „gilded cage”-re, azaz „aranykalitká”-ra – meglebegtet a gazdagság börtön-jellegéről. Mi több, a sorozat még az állásfoglalást sem igazán bízza a nézőkre, hogy a régieknek vagy az újaknak drukkoljon, eldönti helyettük.
A gazdagságpornót azonban kétségkívül komolyan vette az HBO: egészen lélegzetelállítóan néz ki minden, a jelmezek, a lakásbelsők, a frizurák, még New York is olyan, mintha korabeli képeslapok elevenedtek volna meg. Csak az a fránya belbecs… Fellowes elakadt a Downton Abbey-nosztalgia kiszolgálásánál, és sem a történet, sem a karakterek terén nem erőltette meg magát. Gyakorlatilag nincs olyan karakter, akit nem lehetne egyetlen tulajdonságával körülírni: a szupersznob Agnes, a jóindulatú Ada, a lázadó Marian, a megbízható Peggy, a törtető Mrs. Russell, és így tovább. Ami annál felkavaróbb, hogy ezeket a színészmesterségi ujjgyakorlatokat kimagasló és közkedvelt színészekre bízták, akik bármennyire erőlködnek, nem tudnak teljesen magukra utalva élettel megtölteni ennyire sablonos figurákat. Persze Az aranykor még így is jó lehet álmos hétvégékre, kikapcsolódni, de arra az ősöreg Váratlan utazás is jó, márpedig 2022-ben, ilyen verseny mellett ez nem biztos, hogy elég lesz.
Az aranykor (The Gilded Age) a HBO Go-n nézhető, eddig három epizód érhető el, és hetente érkeznek az új részek. 24.hu: 6/10
