A ma is tömegével megjelenő napi- és hetilapok jó részéből dől a bulvár, nincs hiány a nyilvánvaló butaságok és szürreális anyagok közléséből, azonban nagy tévedés volna azt gondolni, hogy régen minden jobb volt, sőt: az 1854-ben indult Vasárnapi Ujság például már a legelső számaiban megjelent elképesztő rövidhírekkel és bizarr (de sokszor valóban valós történeteket elmesélő) anekdotákkal szerzett számtalan olvasót, hat évtizeddel később pedig a fővárosban élő nemzetiségeket pécézték ki egy rasszista húrokat is pengető körképpel.
A helyzet a századfordulón, illetve a Kádár-korban sem változott – a Beatlesről az Új Tükör például kedvesen csak „hülyegyerek-frizurás jazzegyüttesként” írt, két évvel később pedig a Népszavának sikerült párhuzamot találni Krisztus feltámadása és Gagarin repülése között.
Nem Magyarország volt persze az egyetlen hely, ahol az újságolvasóknak a hasonló írások közül kellett kibányásznia a hasznos részeket: tökéletes példa erre a párizsi Voilà magazin, ami szintén nem nélkülözte a szenzációhajhász, a valós információmorzsákat sokszorosára fújva visszaadó írásokat.
A lapnak volt néhány nagyobb sikere a párizsi publikum előtt, egyetlen cikkük sem szólt azonban akkorát, mint Jean Masson 1931-ben írt riportja, melyben egy Budapesttől mindössze száz kilométerre megbújó, hegyoldalba épült faluról számolt be,
Az Ötödik faj (La cinquième race) címen megjelent, tíz egymást követő lapszámban (9.-18.) megjelent, a korban nemes egyszerűséggel csak szörnyekként emlegetett, kényszerűségből sokszor csak cirkuszokban túlélni képes embereket – így a farkasember-történeteket ihlető, túlzott szőrnövekedéssel (hypertrichosissal) élőket – bemutató sorozat ötödik epizódjában feltűnő történet egyetlen pillanat alatt ütötte ki a biztosítékot Franciaországban és Magyarországon is.
A lap néhány vásárlója elküldte ugyanis a kivágott cikket a magyar rendőrségnek, követelve, hogy vessenek véget a szörnyűségeknek, de más levélírók jó eséllyel azt a kérdést is feltették, hogy miként lehetett hosszú éveken át elsiklani egy ekkora probléma felett.
Az ötödik faj
A kifejezést a mai new-age mozgalmak közös ősének tekintett, ma is létező teozófia – egykori magyar központjuknak, illetve a mozgalomnak korábban már egy egész Ismeretlen Budapest-epizódot szenteltünk – alapítója, Helena Blavatsky 1888-ban megjelent, a korábbi okkult tanokat nyilvánvaló butaságokkal és egészen kreatív ötletekkel vegyítő Titkos tanítása (Secret Doctrine, 1888) említi először.
Az online teljes hosszában elérhető mű szerint az emberiség története folyamán különböző, azt uraló gyökérfajok követték egymást – közülük a negyedik az atlantiszi civilizáció volt, az ötödik pedig az éppen uralkodó szuperemberek, azaz az árják. A Nyelv és Tudomány röviden így foglalta össze a lényeget: Mindenki árja, még a zsidók is (!), de nem minden népcsoport egyformán degenerált. Az arabok és a zsidók meglehetősen degenerált árják: túl anyagiasak és nem eléggé spirituálisak […] Az írás rövid idő alatt világszerte ismertté és népszerűvé vált, és már csak idő kérdése volt, hogy a németek nacionalizmusa találkozzon Blavatsky elméletével.
A Voilà-ban leírt történet szerint a Pesten járó Massont egy, a törpenövésűek szerződtetésével és felkutatásával foglalkozó magyar üzletember, Bienental Ottó vitte el a fenyőerdővel borított hegyoldalon lévő településre, melynek
lakói abból élnek, hogy szaporítják a korcs ivadékokat. Még az olyan gyermekeket is, akik normális külsővel jöttek világra, elkorcsosítják, koponyájukat erőszakkal deformálják, tagjaikat kitörik és mindent elkövetnek, hogy azokból cirkuszok számára csodaszülöttek legyenek.
Bienental Ottó (akinek a neve talán nem véletlenül hasonlít a repülést megalapozó Otto Lilienthaléra) a cikk szerint mindemellett
injekciók segítségével majomemberekké tud változtatni egészséges embereket, sőt ennek a falunak az egyik törpéje arra ajánlkozott, hogy összes végtagjait levágatja, ha ezzel biztosítani tudja megélhetését.
Az íráshoz persze fotó is tartozott, hogy a történet még hihetőbbé váljon:
A hírt a magyar lapok közül a Horthy-kor egy ellentmondásos, antiszemita nézeteket valló újságíró-politikusa, Milotay István nevével fémjelzett Magyarság (1931. augusztus 4.) közölte először. Az Egy francia nagy tanulmánya a magyar faj satnyulásáról címet viselő írás szerzője nem fogalmazott túl finoman, noha a nyomorék, a hülye és a szörnyeteg kifejezések a két világháború közti Magyarországon még nem számítottak kimondottan pejoratív kifejezéseknek – ezért is viselhette a nevét hosszú időn át az Alkotás utcai Hülyék tan- és nevelő-intézete, illetve ezért szerepelhetett egy rövidhírben (Hol van a legtöbb hülye?, Pápai Lapok, 1891. szeptember 6.) tizenhatszor a hülye szó.
A Magyarságból újabb részletek derültek ki a minden bizonnyal kevés magyar által olvasott francia cikkről:
A rövid, súlyosan soviniszta írás szerzője – talán maga Milotay? – mindezeket az érveket a franciákra vetítette vissza, sőt, úgy gondolta, hogy
a cseh propaganda-központ bizonyára súlyos pénzekkel honorálta Jean Masson piszkos fantáziáját.
A magyar újságolvasók jó része azonban nem innen, hanem Tamás Ernő néhány nap híján egy évvel később, a Pesti Hírlap 1932. július 31-i számában megjelent, hosszúra nyúló írásából értesült az esetről.
Tamás hónapokon át követte az ügy alakulását, és derítette fel a legkisebb részleteket: megtalálta például Bienenthal Ottó figurájának ihletőjét, az ügyben nyomozó rendőrök által korábban már kikérdezett Bienenfeld Bélát is, akiről kiderült, hogy
40 éves volt banktisztviselő, tartalékos főhadnagy, aki a háború után tért át új foglalkozására és a Magyar Mutatványosok és Érdektársak Országos Egyesületének alelnöke. Az egyesület 1906 óta belügyminiszterileg jóváhagyott alapszabályokkal működik. A falukban talált törpéket és elvétve még a föllelt csodasziilötteket a község főjegyzője előtt szerződteti és vagy Budapesten a Városliget meg a Népliget mutatványosainál vagy külföldön helyezi el és ezeket a munkaképtelen embereket szerződtetési jutalékkal megélhetéshez juttatja.
Ő fogadta a Magyarországra érkező francia újságírót, és megmutatta neki az egykori Vidámpark elődjének mutatványosait és szörnyekként mutogatott alakjait, így a négyévesen hatvankilós Terézt, illetve a kétévesen 32 kilót nyomó Annust.
A férfi elmondása szerint Masson a bezárás előtt álló párizsi Luna-park (1907–1931) két igazgatójának ajánló névjegyével érkezett, és kijelentette, hogy
könyvet ír a testi rendellenességekről és ezért szeretne fényképeket a magyarországi csodaszülöttekről.
Fény derült a cikkhez mellékelt fotó forrására is:
Arra kérte az impresszáriót, hogy földalatti kunyhókban lakók telepét szeretné látni, de Bienenfeld ide nem vitte ki. Akkor — úgymond — legalább régi házakat szeretne fényképeztetni. Áldor Dezső budapesti fényképésszel kimentek ekkor Tabánba, ahol le is fényképeztek a Kereszt-téren egy régi földszintes házat, amely aztán mint a nemlétező Palicek falu részlete szerepel a riportjában.
A francia nem csak a földszintes épületekkel teli, akár az első magyar bulinegyedként is aposztrofálható Tabán közelgő lebontása miatt utolsó hónapjait élő házról, de Bienenfeldről és egy, a Városligetben lévő törpenövésű nőről is készíttetett közös fotót, majd búcsúzásakor kijelentette:
Masson túl finoman fogalmazott, az írásának ugyanis semmi köze nem volt a valójában látottakhoz. Ő ezt meglepő módon egyáltalán nem tartotta szégyellnivalónak – a Pesti Hírlapban megjelent, mai szemmel leginkább tényfeltáró anyagként aposztrofálható cikk ugyanis a következő sorokkal zárul:
A múlt év őszén Pesten járt és ekkor riportjának egy példányát el is küldte Bienenfeldnek aki elképedve olvasta aztán a riportot, amely nemcsak túlzott egy kissé, hanem tiszta koholmány.
Az ügy a magyar rendőri vizsgálatok és az általa kavart kisebb vihar ellenére végül semmiféle negatív hatással nem volt a Voilà működésére, vagy épp az újságíró karrierjére, hiszen Masson 1936-ban már a világ egyik első kalózrádiója, az évtizedeken át a világ legerősebb, magánkézben lévő adótornyával rendelkező – a Brit-szigeteket ezért teljes egészében lefedő – Radio Luxembourg vezetője volt, a második világháború éveit pedig részben a BBC mikrofonja mögött töltötte.
A cikk utóéletéről a francia és a magyar sajtó is hallgatott, néhány hónappal később pedig jó eséllyel már senki sem emlékezett az egészre.
A Pesti Hírlap cikke eredeti formában itt érhető el.
