2021 őszén igazi meglepetésként érte a magyar építésztársadalmat a Burg Hotelként ismertté vált egykori Szentháromság téri diplomataház ügye: a Magyar Nemzeti Bank által létrehozott, a Várnegyedben korábban több műemléket is helyreállító Pallas Athene Domus Meriti Alapítvány (OADME) által furcsa körülmények közt megszerzett, majd szeptember második felében minden belsőépítészeti részletétől megfosztott épület lehetséges jövőjéről októberben elsőként írtunk, beszámolva arról, hogy tulajdonosa rövidesen tudományos konferenciaközponttá alakítja.
Az épület pontos felmérése akkorra még nem ért véget, így nem lehetett tudni, hogy milyen jövő is vár az épp negyven éve átadott házra, az 1945–1989 közt született épületállomány krémjének az elmúlt években azonban több példája is eltűnt – hosszú hercehurca után teljes titokban indult meg például a Várnegyed szélén álló, Virág Csaba tervei szerint született Országos Villamos Teherelosztó bontása, de két évvel ezelőtt Kerényi Jenőnek a kecskeméti Kodály Intézet számára tervezett könyvtárépületére is kimondták a halálos ítéletet –, így a történet további alakulása sokak számára egyértelműnek tűnt.
Ezek után érthető, bár kissé szokatlan volt, hogy a magyar építészszakmai szervezetek sorban álltak ki a Jánossy György (1923–1998) és Laczkovits László (1941–2012) munkájaként 1981-re felépült ház megmaradásáért: előbb a Magyar Építész Kamara (MÉK), majd a Magyar Építőművészek Szövetsége (MÉSZ) tette közzé a helyi védetté nyilvánítás ötletét is felvető közleményét – ezek itt olvashatók –, rövidesen pedig az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottsága is ugyanígy tett, sőt, a magyar kortárs építészet számos magasan jegyzett tagjából álló Huszonkettesek építészcsoport is felemelte a szavát a várható pusztítás ellen.
A történet novemberben vett újabb fordulatot: 15-én a hatósági építési rendszerekben ugyanis részleges bontási engedélykérési folyamat indult, így kérdéseinkkel a PADME-hoz fordultunk. Az alapítvány a válaszában szimpla bontási engedélyről beszélt, sőt, azt is elárulta, hogy az épület helyét a tervek szerint a Budapest 1944–1945-ös ostroma alatt megsemmisült házaknak a tér felé azonos arcukat mutató, újjáépített másai veszik át.
A Pro Architectura-díjjal is elismert Reisz Ádám (RAPA Architects) munkájaként megvalósuló utódok pontos részleteiről egyelőre semmit sem lehet tudni, de az építész saját honlapján közzétett ars poeticájának részlete alapján akár még bizakodásra is lenne ok:
Alkotó építésznek lenni komoly kihívás. Ellenállni a könnyű gagyinak, sablonos biztonsági játéknak. Újrakezdeni, mikor már majdnem kész, de egy apróság nem stimmel. Felülemelkedni aktuális trendeken, és mélyebb értékek mentén megújulni minden alkalommal. Nem ismételni magunkat. Nem látható hibákat javítgatni. Nyomot hagyni, anyagból verset írni
A lényegen mindez azonban nem változtat, hiszen a jelenlegi tervek szerint a Várnegyed szövetébe illő, a nála jóval idősebb szomszédaival kommunikáló épület – a korszak egyik kiemelkedő alkotása – a következő hónapokban eltűnik majd, hogy átadja a helyét valaminek, ami arcában régies, a bejáraton túl pedig modern akar majd lenni.
A fejleményekről beszámoló legutóbbi cikkünk után a Magyar Tudományos Akadémia által létrehozott Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia (SZIMA) vezetése is közzétette a véleményét, sőt, a FUGA – Budapesti Építész Központban november 30-án megnyitotta a kapuit a Jánossy György életművét bemutató kiállítás. A tervező munkáinak archív és friss fotóit (utóbbiakat Zsitva Tibor készítette), illetve rajzait és terveit magában foglaló tárlata egy kivételes életműbe enged betekintést, elidőzve a pálya legfontosabb mérföldköveinél.
A sötét térben kimondatlanul is ott lebeg a kérdés:
A Fasori Evangélikus Gimnázium elvégzése után a József Nádor Műegyetem építészmérnöki karán tanuló Jánossy 1944-ben diáktársaival együtt előbb Németországba, majd Dániába került – őket nevezzük „dániás” építészeknek –, ahonnan egy tanulmányút keretein belül Svédországba is eljutott, mielőtt 1947-ben visszatért volna a romjaiból éppen újjáépülő Budapestre. A nyugat-európai, illetve skandináv építészeti kultúra által formált fiatal férfi végül a Műegyetemen szerezte meg a diplomáját, majd a Magasépítési Tervező Intézet (MATI) középülettervező ágának munkatársa lett.
Az 1949-ben ennek jogutódjaként megszületett Középülettervező Irodában (KÖZTI) kapott munkát, a Mesteriskolát is elvégző Jánossyhoz nívós munkák egész sora kötődik, így a ma már használaton kívül álló, a szocialista realizmus (szocreál) egyik csúcsteljesítményeként elkönyvelt gödöllői víztorony (1955), a Római-parton álló Sport (1958–1959) és Lido csónakházak (1959–1962), a salgótarjáni Karancs szálló (1959-1963), a kazincbarcikai kórház és rendelőintézet (1957–1959), a Gyorskocsi utca 22-24. (1966–1968), a már említett diplomata lakóház (1971–1981), illetve a fő műve, a Várnegyed szélén nyújtózó Tóth Árpád sétány 27. (Hrecska Józseffel, 1961–1963).
Az 1963–1966 között a Budapesti Városépítési Tervező Intézet, azaz a BUVÁTI színeiben tervező (ekkor született a már említett Gyorskocsi utcai ház), majd a KÖZTI-hez visszatért építészt hatvanévesen, a vári iroda csoportvezetői székéből küldték nyugdíjba – a kiállításmegnyitón beszélő Csomay Zsófia szerint
sőt, a Magyar Nemzeti Bank kérésére az általa irányított kormányhivatalon keresztül végső soron saját magának adott engedélyt a pusztításra.
Talán minden másként történt volna, ha az 1956-os forradalom végnapjaiban másik döntést hoz: édesanyja testvére, a modern Sanghaj ikonná vált épületeinek megteremtése után az Egyesült Államokban tanító Hugyecz László (1893–1958) próbálta ugyanis átcsábítani a tengerentúlra, Jánossy azonban hallani sem akart erről – emlékezett vissza a megnyitón Csomay.
A kiállításnak fontos részét jelentik az eddig nagyközönség előtt még be nem mutatott grafikák és szabadkézi munkák, amik kivételes részletgazdagságról árulkodnak – épp úgy, ahogyan a megvalósult vagy örökre a rajzasztalon maradt tervlapok és egyszerű skiccek is. Ezeken olyan struktúrák képe látszik, amik egyetlen hajszálnyival sem maradtak le a nyugat-európai modern építészet élvonalától, sőt, a Szent György tér rendezési tervéhez (1970–1971) készített rajzokon pedig itthon csak igen ritkán valósággá vált (kitűnő példája ennek Zalaváry Lajos jászberényi tisztasági fürdője), az újítás vágyát sugárzó épületek láthatók.
