Az elmúlt években Budapest városképe óriási változásokon esik át, a korábbi évtizedek szerencsétlen döntései, az odafigyelés hiánya, vagy a műemléki szempontok helyett a legolcsóbban kivitelezhető megoldásokat favorizáló szocializmus folyományaként pedig számtalan belvárosi ingatlan áll közel ahhoz, hogy homlokzatukat, vagy belső udvarukat omlásveszélyre figyelmeztető táblák, illetve ideiglenesnek szánt, de állandósult állványzatok lepjék el.
Az ilyen épületeknek sokszor jól láthatóan nem igazán van esélye a megmenekülésre, kivéve persze, ha egy befektető potenciált lát bennük, és tetőtérbeépítésért, vagy épp emeletráépítésért cserébe vállalják a sokszor lakásokat is rejtő épület legalább részleges felújítását: így járt volna a Palotanegyed legidősebb háza és a Múzeum körút Ybl Miklós tervezte Unger-háza, ez történik épp a terézvárosi Nagymező utcában, és ez lett a luxushotellé lett Párisi Udvarral, illetve tíz évvel ezelőtt egy Szabadság térre néző butikhotellel is.
Előbbi két projekt végül nem valósult meg, utóbbiak azonban annál inkább, nem feltétlenül javítva az épületek, illetve azok környékének képét. A fémhálóval leszúrás, vagy épp az egybenyitható tetőlakosztályok sora akár izgalmas kortárs kiegészítései is lehetnének egy XIX. vagy XX. századi épületnek, nem felborítva, hanem további színt adva egy utcának, vagy térnek, nálunk azonban ez az utóbbi évtizedekben nem igazán szokott összejönni.
Az esetek jó részében a hozzáadott szinteket nem húzzák eléggé vissza a homlokzat síkjától, vagy épp azok tolakodóan telepszenek rá a teljesen különböző korstílust képviselő épülettömegre. Ez történik most a Vörösmarty téren is, ahol a Váci utca nyitányánál álló 2. számú négyemeletes ház a vonatkozó jogszabályok határain belül ügyesen lavírozva hamarosan hétemeletessé változik – vette észre a Város Szíve.
Így született
A XIX. század utolsó harmadában a Fekete Elefánt fogadónak otthont adó ház a Belváros számos, ma is álló épületéhez hasonlóan egy évszázad alatt, szintráépítésekkel nyerte el mai alakját.
Pest 1789-ben lebontott északi kapuja, a Váci kapu helyére Pollack Mihály által a tervezett egyemeletes (1816) lakóház előbb Hild József keze nyomán még a kiegyezés előtt kétemeletessé változott, amit aztán egy újabb tulajdonosváltás után a Román Nemzeti Pártot 1869-es megszületése után hosszú éveken át vezető, a magyar politkai rendszerrel szembeni passzív ellenállás egyik vezéralakjának számító Alexandru Mocsonyi (foeni Mocsonyi Sándor, 1841-1909) megrendelésére Kallina Mór épített át négyemeletes óriássá.
Az épület falai közt az elmúlt száznegyven évben egyetlen pillanatra sem állt meg az élet, de míg a második világháború előtti fél évszázadban Budapest egyik legfontosabb úridivatüzlete, Deutsch F. Károly boltja működött az első és második emeleten, szomszédjában pedig a harmincas évek folyamán a Nemzetközi Légiforgalmi Rt. (CIDNA), egy nyelviskola, illetve az Air France találta meg a helyét, addig a szocializmus teljesen megváltoztatta az épület viszonyát a tehetős középosztállyal és a felső tízezerrel.
A hatvanas években pedig előbb a csehszlovák, majd a Holland Királyi Légitársaság (KLM) irodái bújtak meg, a lakások és folyosók állapota azonban gyorsan romlott, sőt, a nyolcvanas évek hajnalára közel tarthatatlan lett: a Budapest magazin 1980-as tudósítása szerint (Szakolczay Lajos: Haldokló Belváros?, 1980/8.) még ekkor sem tartozott minden lakáshoz saját fürdőszoba, így az itt élők egy része a szint végi egységekre volt utalva – feltéve persze, ha előbb átjutottak a folyosón őket váró, aknamezőnek is beillő ürülékdombokon.
A ház lakói alig ismerik egymást: a lakásában igazi bárpultot építtető fiatalember nem tud a kétkönyves prózaíróról, a nyugdíjas adminisztrátor a több nyelvet beszélő ügyvédről, az élete során több ezer kötetes könyvtárat összegyűjtő valahai tőrvívóbajnokról. A kilencedik évtizedet elért veterán újságíró, lapszerkesztő is csak jobbára magában idézheti föl irodalmi kísérleteit, harcait, s a párizsi és moszkvai emigrációban eltöltött éveket.
– mutatja be az itt élőket a cikk szerzője, aki hajlik arra, hogy az épületben lévő irodák, illetve a pincében lévő raktárak üzemeltetőinek és látogatóinak tulajdonítsa a kellemetlenségeket. Részben a cikk hatására a főváros aztán megpróbálta menteni a menthetőt: a következő években megújultak a város szívének legtöbb gonddal küzdő épületei, így 1983-1985 közt a Vörösmarty tér 2. is.
Miért lehet erre ráépíteni?
Az épület szabályozási terve szerint annak tetőzetén nyílászárókat ugyan lehet létesíteni, az emeletráépítés azonban tiltott.
Ennek ellenére mégis már hónapok óta a következő kép fogadja a számos, nemrég átépült társához hasonlóan lassan kősivataggá alakuló, az 1899-ben született kovácsoltvas korlátot már tavaly elvesztett Vörösmarty téren áthaladókat:
Joggal tehetjük tehát fel a kérdést:
A környéken élők szerint ősz óta alig haladó munkálatok több ponton is feszegetik a határokat, azokat azonban nem lépik át, hiszen némiképp meglepő módon a képen nem emeletráépítést, hanem egy többszintes tetőtérbeépítést látunk, ami végső soron ugyanazokkal az előnyökkel jár – az épületben újabb lakásoknak jut hely –, de tökéletesen a törvény adta lehetőségeken belül marad, az új, jóval magasabb tető dőlésszöge pedig nem közelíti meg a padlószinttel maximálisan bezárható 45 fokot.
A sarokház az elmúlt években egyre több apró hibát rejtő homlokzata harmincöt év után, az elmúlt évben újult meg, 2018 nyarán pedig a tetőszerkezet is eltűnt a helye és kora miatt nem csak egy egyszerű budapesti bérpalotaként kezelt épületről, amit egy esetleges nagy átalakítás szörnyétől három ponton is véd a törvény: műemléki jelentőségű területen, műemlék épület műemléki környezetben fekszik, valamint helyi védettséget is élvez.
A bővítési munkák a lakók elmondása szerint komoly károkat okoztak – egyikük a 24.hu kérésére arról mesélt, hogy
A fővárosi tetőtérbeépítések és szintbővítések rendszerint különböző, kínálatukat belvárosi loftlakásokkal bővíteni kívánó befektetőkhez köthetők, akik a társasház engedélyéért cserébe vállalják, hogy az épület más hibáit – homlokzatát, liftjét, vagy épp lépcsőházát és belső udvarát – is helyreállítják. Ez nyilvánvalóan ő az érdekük is, hiszen a már bőven egymillió forint feletti négyzetméteráron elkelt új lakások tulajdonosai sem feltétlenül szeretnék, ha a romlás virágain átlépve kellene elérniük az új otthonaikat. Így történt ez ebben az esetben is: a ház új belső világítási rendszert és liftet kap, ez pedig mindenki számára előnyös kondíciónak tűnik.
Kérdés persze, hogy a belváros szívében miért van szükség egy műemléki jelentőségű terület képét ilyen drasztikus mértékben megváltoztató munkára, ami még véletlenül sem próbál meg a Vörösmarty tér, illetve a Váci utca nyitányának képébe simulni – legalább feleannyira sikeresen, mint a szomszédban álló Első Hazai Takarékpénztár jókora tömbjénél, ahol valóban ügyesen kapcsolták össze a XX. és XXI. század értékeit.
A történetet még érdekesebbé teszi, hogy az épület homlokzatán semmiféle utalás nincs a befektető, vagy épp kivitelező személyére, illetve a munkák várható befejezésének időpontjára, a társasházat kezelő, 2007-ben alapított Jogos Kft. pedig 2019 nyarán sem rendelkezik épkézláb honlappal, pedig lassan már a kisvárosi zöldségesek is az interneten teszik közzé a tölteni való paprika aktuális árát. A cég kisebbségi tulajdonosa, a 49%-os részt magáénak tudó Zentai Ágnes Edit 2017-2012 között a Budapest Bank Zrt. egyik, cégjegyzésre jogosult, azaz egyes papírokat a vállalat nevében aláíró tagja volt.
A hetven éve nem látott épületek nyomait mutató Podmaniczky térrel párhuzamosan megújuló Vörösmarty tér eközben 2,3 milliárd forintból válik valósággá, bár a januárban indult munkák mostani állását, illetve a látványterveket látva nem egészen vagyunk meggyőződve arról, hogy az ígéreteknek megfelelően tényleg jobb és élhetőbb teret kap majd a főváros, illetve hogy a turisták is sokkal szívesebben sétálnak majd át az elmúlt években rendszeresen szedett-vedett bódévárossá váló téren, miközben a sarkával a térre néző Futura-ház, a vele vállvetve túlélni vágyó egykori Mahart-ház Tiborcz István érdekeltségébe való átvándorlása után kiemelt beruházásként válik ötcsillagos szállodává.
Budapest egyedi városképének megőrzése pedig már senkit sem érdekel (a jelek szerint csak az UNESCO-t), pedig talán még mindig nem lenne késő, hogy egy nyúlfarknyival körültekintőbb szabályrendszerrel, illetve az engedélyek szigorúbb kiadásával megmentsük, amit az előző generációk hagytak ránk.
