Konspirált találkozó: „az ügynök jobban leittasodott”, mint a megfigyelt személy

„ENSZ-kémek” halála

Az ENSZ-hez eljuttatott üzenet és kibontakozási javaslat „aktív kémkapcsolatként” jelent meg például a Bibó-per másodrendű vádlottja, Göncz Árpád elleni vádiratban. Születtek halálos ítéletek is a világszervezet számára folytatott „kémkedés” vádjával, s ezt a történetet akkor is el kell mondani, ha számos bizonytalan pontja miatt nem tudható, hogy a három akasztott ember végül az ávónak tett – közvetett – szolgálatot, vagy a világszervezet javára tett erre kísérletet. Már maga a kiindulás is különös volt, az egyik ENSZ-tanú – akit a későbbi vizsgálatban már úgy határoztak meg, mint aki „sokáig az ellenforradalmi ötös bizottsághoz tartozó csoport bizalmi embere volt”, Lengyel Alfonz egy titkos futár útján, egykori fogoly-társaitól levélben kért adatokat, amelyeket az ENSZ Közgyűlés vitájában majd felhasználhatnak.

Kiss Sándort tájékoztatta New Yorkban, hogy sikerült otthoni kapcsolatokra szert tennie, így információkhoz juthatnak mindarról, ami ekkor Magyarországon történt. Ennek a kezdeményezésnek az ENSZ iratai között nincs nyoma, ahogy Lengyel Alfonzról sem tudni többet, mint hogy tanúskodott a Különbizottság előtt. A levelei azonban – amelyeket későbbi nyilatkozatában hamisítványoknak nevezett –, egy politikai ambíciókkal rendelkező, hézagos valóságérzékkel bíró, börtönviselt emigránsról tanúskodnak, aki „Kedves Csabukám” megszólítással egyebek mellett arra kért egy bizonyos Füzeséry-Nagy Csabát, hogy a „Nagy Imre-kéziratot” Kardos Lászlótól vegye át és csempéssze Nyugatra, továbbá belpolitikai helyzetrajzot is adjon kéthetente-havonta, otthoni források alapján. Ebben legyen szó arról, amit „az oroszok” csinálnak, különös tekintettel az elhurcolásokra, hogy ezt az ENSZ-nek jelenthessék. Terhelő adatokat kért továbbá Kádárról, mintegy azzal számolva, hogy egy későbbi hatalomváltás során erre szükség lehet, továbbá utasításokat is küldött, hogy milyen politikai szerepet vállaljanak a jövőben, beleértve az esetleges miniszteri tárcák elosztását is.

Utalt a Bibó-tervre mint a szovjet csapatkivonás alapjára, ugyanakkor – és ez már különösnek tűnik –, adatokat igényelt a hadseregről, a fegyvertárakról, továbbá térképeket kért, valamint a csapatmozgások figyelését; mindezek nyilvánvalóan túlmutattak a világszervezet vizsgálatán. Mégpedig egy esetleges fegyveres felkelés irányában, amelynek ekkor semmiféle realitása nem volt, ahogy mégoly erőtlen előkészületeinek sem. Később a politikai rendőrség vizsgálati irataiban mindez már úgy jelent meg, hogy „felszólította az itthon maradt volt politikai foglyokat, hogy ismét lépjenek fel és aktivizálódjanak. Ehhez minden segítséget megígért: pénzt, fegyvert…” Vagyis az információtól rövid út vezetett az ávósok gondolkodásában a fegyverekig, amelyekről azonban a levelek nem szóltak.

„Csabukámnak” kellett tehát megszerezni és Nyugatra juttatni az értesüléseket, mégpedig – a levél sajátos terminológiáját alkalmazva, amely nyilván az éberen őrködő ávó figyelmét lett volna hivatva elaltatni – „Lajcsi”, vagyis Czermann Alajos megkeresésével, hogy „az összes volt bulitársának bevonásával kiépítsen egy szakmai gyűjtőcsoportot.” Vagyis volt börtöntársaikat kellett volna bevonni az adatgyűjtésbe, hogy mindezek New Yorkba továbbításával – bízva az ENSZ szerepében –, enyhíthetnek a terroron, vagy akár létrejöhet egy konszenzusra épülő konszolidáció. Az iratok szerint Füzeséry-Nagy Csaba 1957 májusában kapta a megbízást Lengyel Alfonztól Bécsben, az időzítés az ENSZ-vita miatt lehetett lényeges, mert bár a Különbizottság már elhagyta az osztrák fővárost, ekkor még elképzelhető volt, hogy a világszervezet a nyári szünet előtt tűzi napirendre a „magyar kérdést”, vagy akár rendkívüli közgyűlési ülést szentel neki.

A terveknek megfelelően Füzeséry-Nagy titokban visszatért Magyarországra, s felkereste a Lengyel által megjelölt két „bulitársat”, Lukács Lászlót és Czermann Alajost. „Lajcsi” lakásán találkoztak, ahol a megbízást „Csabukám” átadta Lukácsnak, aki azonban „a legcsekélyebb lelkesedést sem mutatta (…) egy rendszertelen és sok tekintetben érthetetlen megbízással áll szemben, melynek a komolysága igen csekély” – jelentették ügynökök az epizódról. Okkal érezték különösnek Füzeséry-Nagy határátlépéseit, ezért Cziffra Györgytől kértek megerősítést, hogy csakugyan hihetnek-e neki. Rövidesen meg is kapták az igenlő választ, ettől kezdődően bíztak a futárban, aki nem volt más, mint az államvédelem „Szilvási” fedőnevű ügynöke, testvére, György pedig – akit budapesti kapcsolatként vontak be az „összeesküvésbe” – a „Regős” fedőnevet kapta a politikai rendőrségtől, mert ő is annak dolgozott.

Füzeséry-Nagyék egyébként nem voltak ismeretlenek az államvédelem előtt, maga a futár – Csaba – rendőr alhadnagyként szolgált a negyvenes évek végén, amíg fegyelmi úton el nem bocsátották, majd 7 év börtönre ítélték tiltott határátlépésért, fogolyszöktetésért és árdrágító üzérkedésért. A rabságból azonban kegyelemmel szabadult, mivel időközben beszervezték fogdaügynöknek, ám a dokumentumok szerint tartótisztjének figyelmeztetnie kellett, hogy „cellatársaival szemben ne legyen kezdeményező”. 1956-ban disszidált, de megőrizte kapcsolatát a politikai rendőrséggel, amely ezt követően külföldön alkalmazta.

Az „összeesküvés” indítéka elsősorban az ENSZ tájékoztatása volt, ami egy másik állambiztonsági iratban „kémtevékenység” minősítést kapott. Lukács László a világszervezetnek szolgáltatott volna adatokat, amiket a futárnak kellett külföldre juttatnia. A megbízáshoz pénz is tartozott, nem is kevés, amit Füzeséry ajánlott Lukácsnak, de a dokumentumokban nem szerepel, hogy ennek forrása Lengyel Alfonz lett volna, így feltehetően „Szilvási” valóságos megbízói, az ávósok finanszírozták az adatgyűjtést, a voltaképpeni kémtevékenységet. Legalábbis erre enged következtetni egy későbbi feljegyzés, amelyben a Belügyminisztérium egy másik osztályáról (II/2) kérdeztek a pénz eredetére. Bár a pénz forrása homályban maradt, sorsa azonban nem: a történtek rekonstrukciója során úgy tűnt, az összeesküvők találkozásai során több alkalommal „inkább a szeszesital fogyasztása állt előtérben”, mégpedig nem is kis mértékben, s a nagyvonalú támogatásnak köszönhetően egyik vendéglátó-ipari üzemegység zárórája után a másikban. Mind az átvett, mind a későbbi munkáért ígért pénz alkohol formájában olajozta az „összeesküvést”, amelynek során előbb Lukács kapcsolatrendszere, később fantáziája kezdett működni. Czermann Alajos bevonása és Tumbász Ákos megkeresése tovább bővítette a titkos „hálózatot”, s ismeretségeik révén az államvédelmi iratokban mindez úgy jelent meg, mint további társadalmi csoportok, rétegek, sőt vidékek ellenforradalmi erőinek mobilizálásra tett kísérlet.

Lukács maga szívesen hencegett széleskörű kapcsolatrendszerével, amit azután nem kevéssé kiszínezve adott tovább megbízóinak „Szilvási”. Így egy 1957. júliusi jelentésben az ávósok már úgy fogalmaztak, hogy „a csoportnak kiterjedt kapcsolata van Budapest belső kerületeihez” (néhányan ott laktak), „a csepeli vasműhöz” (Lukács ott dolgozott), „az egyetemi diáksághoz” (ez a tanulmányait folytató Czermannra utalt), valamint Székesfehérvár, Győr és Szombathely ellenforradalmi köreihez”(ami pedig a barátok és rokonság lakóhelyének tanulmányozásából származott). A későbbiekben ez kiterjedt a pécsi „urániumbánya adataira” (Lukács sógora a közelben végezte szakmai gyakorlatát), valamint a budaörsi és a ferihegyi repülőtér felderítésére (ugyancsak az ismerősök munkahelye révén), és volt még egy kapcsolat a „hadifémek” ismerőjéhez, akikre Lukács voltaképpen csak röviden utalt Füzesérynek, inkább saját szerepe fontosságát hangsúlyozva, mert az említett csoportoknak, illetve személyeknek nem volt dokumentálható tevékenysége, ilyesmit még az államvédelem sem tudott produkálni.

Amikor 1957 szeptemberében ismét találkozott „Szilvási” Lukáccsal, nem csak pénzt ajánlott a dokumentumokért, de a Caritas segélyszervezet csomagjait is, amelyeket az illegalitásban működő ellenállóknak továbbíthatna Lukács. A rászorulók pontos meghatározása kedvéért még egy névsort is összeállítottak, amely a segélyezetteket tartalmazta, adott esetben szerepüket is leírva, amit azután ugyancsak a vizsgálati iratokhoz csatoltak. Mivel ebben az időben tűzte napirendjére az ENSZ a „magyar kérdést”, az ellenállókban felmerült a tiltakozás, esetleg sztrájk szervezésének ötlete, a Jelentés ellen szervezett hivatalos kampánnyal szemben. Ehhez is Füzeséry-Nagy adott anyagokat, amelyeket Lukács sokszorosított, mégpedig ismerőse révén a budafoki katolikus egyházközösség másológépén, így a „klerikális reakció” is a vizsgálat célkeresztjébe került, a másolóval rendelkező jezsuitákat a nyomozás során nevesítették is.

A következő találkozón Füzeséry iratokat adott át Lukácsnak, a későbbi vizsgálat jegyzőkönyvei szerint az összeesküvés vezetője vállalta, hogy „az átadott katonai és ENSZ-kérdőívekre 2-3 napon belül felel”. Mindez nem csupán azért különös, mert összevonta a katonai kérdéseket a világszervezet tevékenységével, de főként azért, mert az ENSZ semmiféle írásos anyagot nem juttatott be az országba, a magyar kormánynak szóló hivatalos dokumentumokon kívül. Kérdőívei csak a Különbizottságnak voltak, mégpedig a vizsgálata során alkalmazott „fact sheet”-ek, amelyek a bizottság előtt megjelenő – külföldre menekült – tanúk fontosabb adatait tartalmazta, hogy a testület tagjai tudják, ki jelenik meg előttük.

Hogy a megtorlás és a terror fontosabb tényeit, beleértve a letartóztatásokat, internálásokat és különféle egyéb büntetéseket tudatni kellett a világgal, pontosabban a világszervezettel, az döntő jelentőségű volt, és a New Yorkba juttatott információk részben eredhettek Lukácséktól is. Akárcsak a Bécsben dolgozó Pásztor Tamástól, akár a Szabadságharcos Szövetségtől, akár Lengyel Alfonztól, bár ennek az eddig megismert dokumentumokban nincs nyoma. Az államvédelem számára azonban az, aki efféle adatokat szolgáltatott, az a „nyugati hatalmak zsoldjában álló emigrációs szervezetek részére kémtevékenységet fejt ki”, s ennek megfelelően üldözendő és büntetendő. A nyomozás során bizonyítást nyert előttük, hogy „hírszerző munkájuknak az volt az elvi alapja, hogy gyűlölik a Magyar Népköztársaságban uralkodó állami és társadalmi rendet”, vagyis meggyőződésük alapján kémkedtek. A nyomozás során fel kívánták tárni tehát ennek a „gyűlöletnek” az eredetét, ami nem jelentett nehézséget az ávónak, ha egyszer „bűnözőkről” volt szó, akik korábban jogerős ítélettel kerültek rács mögé. A „bulitársakat” többnyire a Grősz-perben vagy annak mellékpereiben ítélték el, vagyis konstruált perben, de ez most nem számított, ugyanakkor hamar kiderült, hogy a „főkolomposok” egyenesen fasiszták voltak: Lukács 1939 és 1941 között nyilas párttag volt, Tumbász Ákos nyilas párttagságának kérdése ugyancsak felmerült, a kör bezárult.

Az összeesküvők azonban a kémkedés mellett további bűncselekményeket is elkövettek: Tumbász Ákosnak személyi igazolványra volt szüksége, és kész volt pénzt adni egy hamis okmányért, amit a konspirációba később bevont László Bélától kapott meg, ő pedig „kapcsolattartói megbízásából” juttatta el az igazolványt Tumbásznak, lévén kezdettől az ávó ügynöke. Egy másik ügynök, Füzeséry- Nagy a fiatal Tumbász szépírói ambícióit támogatta azzal, hogy a Münchenben szerkesztett Nemzetőrhöz csempészte ki a forradalomról szóló novelláit, amelyekről előbb másolatokat készített, és azokat átadta a politikai rendőrségnek. Mivel az ávó saját ügynökeiben sem bízott, így több alkalommal találkozott velük Horváth Dezső mérnök, korábbi ellenálló, akit ugyancsak bevontak az „összeesküvésbe.” Horváth egyike volt azoknak, aki preventív őrizetbe vétele „első perceiben felajánlotta szolgálatait” a rendőrségnek, így rövidesen a BM II/5 osztályának dolgozott, feltehetően igen jó eredménnyel, mert felmerült nyugatra telepítésének lehetősége is. Ugyanebben az „Intézkedési tervben” szerepel, hogy Czermann Alajost is „tanulmányozzuk beszervezés céljából” mert remek kapcsolatokkal rendelkezett az „illegális csoportok (papok) felé.” A nyomozás és vizsgálat egy pontján az összeesküvés vezetőjének, Lukács Lászlónak a „feldolgozása” is felmerült, hasonló céllal. Ám egyikből sem lett semmi, túl azon, hogy a tervek pontosan jelezték, milyen könnyű volt az átjárás az akasztófa és a titkosügynökség között – legalábbis az egyik irányban.

Az ügynökökkel behálózott összeesküvés vezetője, Lukács ekkor már „nagyon ideges” volt, attól félt, hogy figyelik – jelentette az őt figyelő Füzeséry, aki nyilván nem tudta, hogy őt is többen figyelik. Utasítása szerint azonban szemrehányást tett Lukácsnak, hogy nem teljesítette a rá bízott feladatot, aminek nyomán a férfi elsírta magát, s hogy teljesítse megbízói elvárását, a gyár portájáról ellopta a Csepel Művek belső telefonkönyvét, és átadta Füzesérynek. A pénzszűkébe került összeesküvő ezért további 5000 forintot kapott – hatalmas pénz volt ez akkor. Hogy ez a könyv „tulajdonképpen egy siffre”, azt „Laczkovics” ügynök jelentette, és bár a vizsgálat során kért szakértői vélemény szerint sem volt bizalmas irat a telefonkönyv, még akkor sem, ha kitűnik belőle az üzem szervezeti felépítése, valamint gyártási ágai, végül ez vált a Lukács-per „corpus delicti”-jévé.

A nyomozás iratai szerint az „ellenálló csoport” néhány tagja Marosán „kinyírását” tervezte, és bár kétségtelen, hogy a megtorlás vezéralakja a leggyűlöltebb figurák közé tartozott, sikeres merénylet elkövetésére aligha nyílhatott esély, és efféle előkészületeire sem utaltak a dokumentumok. Mivel a politikai rendőrség vezetői nehezményezték, hogy Laczkovics „provokatív úton igyekszik eredményt elérni,” nem zárható ki, hogy ez a terv is inkább benne született meg. Nemsokára az összeesküvők fegyveres találkozót szerveztek egy vendéglőben, ami elszántságukat volt hivatva bizonyítani, de itt sem zárható ki a provokáció. A találkozón „Laczkovics” kitette az asztalra 7.65-ös pisztolyát, mintegy nyomatékul, amikor közölte Lukáccsal, hogy ha csalódnak benne, agyonlövik. A rendőrség természetesen értesült arról, hogy „fegyveres akció” készül, ezért „lefigyelés” céljából civil ruhások népesítették be a helyiséget, közöttük a „Kockásnak” nevezett operatív tiszt is, akit a volt elítéltek jól ismertek a „Gyűjtőből”. Így az összeesküvők gyanút fogtak és elszeleltek, bár a jegyzőkönyvbe vett emlékezések szerint ezt követően egy rádióra tettek szert, és az éjszaka hátralévő része mulatással telt, amiből az alkohol aligha hiányzott.

A gyanakvás ekkor már feltehetően az „összeesküvők” között is erősödött: 1958 januárjának elején jelentette megbízóinak Füzeséry, hogy Lukács Lászlóra és Horváthra gyanakszik, majd a „főkolompos” üzenetet küldött „Regős” révén „Szilvásinak”, hogy vigyázzon, ne jöjjön haza, mert nyomukban az ávó. Ekkor kapott üzenetet Czermanné egy börtönből szabaduló ismerős révén, hogy „Csabával mindent leállítani”, vagyis a futár végül mégis gyanúba keveredett. Füzeséry nem sokkal azelőtt látogatta meg Czermann feleségét munkahelyén, az Egyetemi Könyvtárban, ahol azt latolgatták, hogy az ENSZ Közgyűlése nyomán várható-e a főtitkár magyarországi látogatása, mert ezek szerint eleven volt még a remény. Az asszony Füzeséry távozása előtt óvatosságból körülnézett az utcán, hogy tiszta-e a levegő.

Füzeséry-Nagy Csabának még egy feladatot kellett végrehajtania, ami aligha lehetett Lengyel Alfonz kérése: információt kellett szereznie a szovjet hadsereg egységeinek elhelyezkedésére, felszereltségére vonatkozóan, továbbá a Pécs környéki uránbányákról. Lukács sógora, Bajzik Ferenc szakmai gyakorlatát végezte Pécs mellett, és orosztudása miatt olykor igénybe vették tolmácsként az „ideiglenesen” ott tartózkodó katonai egységeknél. Lukács hencegése nyomán támadhatott az az elgondolás, hogy a hírszerzési hálózat abban az irányban is bővíthető. Az ősz folyamán Füzeséry és Lukács felkereste Bajzikot Pécsett, hogy az információk megszerzésével bízzák meg. A Baranya Megyei Politikai Nyomozó Osztály ekkor már kapcsolatba lépett a szovjet tanácsadókkal, az A/1 laktanyában Hodzsikov őrnagy katonai elhárító tehát kioktatta az Alexejev fedőnevű tisztet – akivel Bajzik korábban kapcsolatban volt –, valamint bemutatta Dimitrov mérnöknek, akitől dezinformációs térképeket vett át. A konspirált találkozó meg is történt, ennek során azonban – a jelentések szerint – „az ügynök jobban leittasodott, mint Bajzik”, így sikere kétségessé vált. Bajzikot ekkor már egy egész brigádnyi elhárító és nyomozó követte és figyelte, munkahelyi telefonját lehallgatták, munkatársait kikérdezték, minden lépését regisztrálták. Vagyis szoros ellenőrzéssel követték a feltehetően egyszerű, de fatális provokációt, amelyhez más iratok – egy újabb „operatív terv” – szerint az is hozzátartozott, hogy „Regős” egy fadobozos szovjet pisztoly megszerzésével bízta meg Bajzikot, háromezer dollárért. Egy egész vagyon – négy év lett belőle.

Az „összeesküvés” felszámolása feltehetően éppúgy egy operatív terv részeként történt meg, mint létrehozása. Időzítésénél szerepet játszhatott a megfélemlítés dramaturgiája, az előkészületek a Nagy Imre-perre, és az ahhoz szükséges bizonyítékok produkálása; de lehetett valamiféle belső hatalmi harc része a belügy különféle osztályai között, amire közvetetten ugyancsak utalnak az államvédelmi dokumentumok. 1958 márciusában állították elő Lukács Lászlót, illegális hírszerző tevékenység gyanújával, ebben nevesítették is a világszervezetet, majd őrizetbe vették Czermann Alajost is – „állandóan legyen mellette fogdaügynök” szerepelt a parancsban – ellenőrizték apósát, hozzátartozóit, és elrendelték, hogy valamennyi általa említett személyt „feldolgozás alá kell vonni”. Tumbász és menyasszonya ekkor szökni próbált, elindultak a jugoszláv határ felé, a két fiatal azonban 1957 szeptembere óta „szoros figyelés” alatt állt, mások mellett jelentett róla „Laczkovics”, egykori parancsnoka a Corvin közben, és figyelte őket a „Maróti Lajos” fedőnevű ügynök. Az ügyiratokban „Cingár” kódnéven tartották nyilván Tumbászt, aki aligha tudta, hogy szerelme, Forró Mariann is szolgálatokat tett korábban az ávónak, és bár ekkorra már megszakadt a kapcsolata a titkosrendőrséggel, de egy rokona „a szovjet állambiztonsági szervek egyik ügynöke” volt, akinek felmerült ekkor Magyarországra utaztatása is. 1958. február 21-én indultak el Budapestről, s akkor már minden lépésüket követte és dokumentálta az ávó, kihallgattak mindenkit, aki kapcsolatba került velük, s bár a fiatalok megkönnyebbülhettek, amikor február 24-én átlépték a déli határt, a jugoszláv hatóságok visszaadták őket a magyar állambiztonsági szerveknek.

Ami hátra volt, az a keserves bohózatot valódi tragédiává változtatta: előbb a Belügyminisztérium osztályai között zajlott ingerült levelezés arról, honnan volt a pénz Lukács számára, ki adott engedélyt a dokumentumok külföldre csempészésére, tájékoztatták-e a megfelelő osztályt az akciók fontosabb részleteiről, és így tovább. Az igazoló jelentés arra utalt, hogy minden az előírásoknak megfelelően történt, és Füzeséry-Nagy nem volt kezdeményező – ez pedig pontosan sejteti a gyanút, ami a belső vizsgálatot elindíthatta. Az is sokatmondó, hogy a politikai rendőrség nem engedélyezte, hogy a dokumentumokat a vizsgálatban felhasználják, vagyis a jegyzőkönyvekből, levelezésekből, jelentésekből semmi nem volt átadható az ügyészségnek és a bíróságnak. A tízoldalas vádirat végül 11 vádlottat marasztalt el, aminek nyomán a Budapesti Katonai Bíróság 1958. szeptember 30-án Lukácsot halálra, Tumbászt és Czermannt életfogytiglanra ítélte, Forró Mariannt két év börtönre, Bajzik Ferencet négyre. A bűncselekményeket „rendkívüli társadalmi veszélyességűnek” tartotta a bíróság, Lukácsot pedig „megnevelhetetlennek” nevezte, aki másokat is bűncselekményekre késztet. Lukácsot 1959. január 13-án háromnegyed nyolckor akasztották fel, az iratok szerint nyolc perccel később már beállt a halál. A fellebbezések nyomán azután Czermannt és Tumbászt is halálra ítélték, a Legfőbb Ügyész törvényességi óvása nyomán a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának Különtanácsa az ő ítéletüket is súlyosbította, a bírósági különtanács átalakult kegyelmi tanáccsá, és elutasították a kérelmeket. Március 25-én reggel 8:40 és 9:00 óra között a halálos ítéleteket végrehajtották.

Nagy András: Halálos együttérzés – A „magyar ügy” és az ENSZ 1956-1963

Kossuth Kiadó, 2020