Pest egyik forgalmas utcája, a Király utca a rendszerváltás óta jókora átalakuláson ment át: a 2010-es évek elejére pedig a bulinegyedként emlegetett terület egyik ütőerévé változott, aminek házaiban kocsmák és hostelek váltották egymást, egyre kellemetlenebbé téve az itt élők mindennapjait.
A koronavírus-járvány miatt hónapokra kiürült utca és környéke mostanra újra megtelt élettel, a tömeg a jövőbeli enyhítésekkel pedig csak még nagyobbá válhat, hiszen sorra nyitnak majd ki a terézvárosi, illetve erzsébetvárosi oldalhoz tartozó üzlethelyiségek.
A lényegen mindez nem változtat: a Király utca ma a belváros mételye, hiszen annak Nagykörúton belüli részét befektetők sora próbálja számtalan projekttel élhetővé, sokszínűvé vagy az alkoholfogyasztáson kívül bármi másra nyitott turisták számára is vonzóvá tenni, miközben egymást érik az üres üzlethelyiségek, illetve az alig lakott házak.
A fővárosi épített örökség számos fontos elemét rejtő utca, valamint közvetlen környezete az elmúlt években számtalanszor került az érdeklődés középpontjába: idén a Wichmann-kocsmaként elhíresült Kazinczy utca 55. lebontási terve, illetve a szomszédos telkeken lévő védett épületeket, illetve a játszóteret (23-29.) fenyegető szállodaépítési álom, korábban pedig a 40. számú ház lassú tönkretétele, majd lebontása, továbbá rossz minőségben való újjáépítése borzolta a kedélyeket.
E három ügy árnyékában azonban egy negyedik is megbújik: az évek óta bedeszkázott ablakokkal álló, Király utca 36. számú házé. Ez az épület 175 év alatt nem csak a reformkor végi Pestet, a forradalmak lázában élő magyarokat, Budapest világvárossá válását, a századfordulós lokálokban előszeretettel megfordult Krúdyt, de Budapest ostromát, a környék egyre elhagyatottabbá, illetve újbóli népszerűvé válását is végig nézte.
Az első lakók beköltözésekor még König Gassénak hívott útvonal eközben előbb a Király (1874), majd a Majakovszkij (1950) nevet vette fel – erre az évtizedekkel ezelőtt a házban élő szobafestő-mázoló kapura erősített reklámfelirata ma is emlékeztet –, a rendszerváltás után azonban legalább ezen a téren helyreállt a rend. A ház állapotán ez azonban semmit sem javított, így hiába vált 1998 januárjában védetté, további állapotromlását ez sem akadályozta meg.
Gazdáról gazdára
A terézvárosi önkormányzat képviselő-testülete 1997-ben az épület eladásáról döntött, ezzel pedig az épület sorsa elindult a lejtőn. A kerület előbb 55 millió forintért kínálta fel azt a Király u. 36. Kft.-nek, kötelezve a céget arra, hogy állják a bérlők más önkormányzati lakásokba való elhelyezésének költségeit, ám ezt utóbb magára vállalta, és 1997 októberében a vagyongazdálkodási bizottság által megállapított
Az üzlet végül nem jött össze, mert a befektető hosszas gondolkodás után visszalépett – tudtuk meg az önkormányzattól, amely egy dokumentumcsomagot is eljuttatott a szerkesztőségünkhöz, melyből kiderül, hogy a ház mögötti 1812 négyzetméteres telket a Trivest Kft. ugyanekkor 1000 forintért tudta megszerezni – ez mindössze 55 filléres négyzetméterenkénti árat jelent –, de 100 millió forintért próbálta meg továbbadni.
Az ügy következő fejezetére 2001-ig kellett várni: az év elején egy holland cég, a LEO DEVELOPMENT Beruházási Kft. jelentkezett be az épületért, ami a telekszomszéd Paulay Ede utca 33-mal – ez legutóbb Ankert néven szórakozóhelyként működött, tavalyi bezárása után pedig luxushotellé való alakításáról röppentek fel hírek – együtt a Pesti Broadway-programba illő Élő Múzeumot képzelt el benne. A cég a Népszabadság szerint a földszinten és a pincében korhű műhelyekről álmodott, ahol
meglátogathatták volna az épület kávéházát és kocsmáját, míg az emeleteken különböző korszakok stílusát tükröző, bérelhető lakásokat találtak volna.
A képviselő-testület zöld utat adott a kétségkívül ambiciózus, a tömbbelsőbe parkot is ígérő tervnek, és a két ingatlantól a LEO által ajánlott 270 millió forint plusz áfa áron megvált volna, a vásárlónak azonban a Király utcai ház kiürítésének feladatát is vállalnia kellett volna.
A szerződést sosem írták alá, pedig a befektető vállalta volna, hogy a műemlékek helyreállításában sikeres Vajda József segítségével születő tervdokumentációt az épületek átvétele után kilenc hónapon belül eljuttatja a hatóságokhoz, az építési engedély jogerőssé válása után pedig tizennyolc hónapon belül valósággá is változtatja azokat.
A kerület ezzel nem adta fel az eladásról szőtt álmokat: 2002 márciusában a képviselő-testület úgy döntött, hogy az ekkor még nem bedeszkázott, de már rég teljes felújításra szoruló, belülről aládúcolt Király utcai épületet 180,085 millió forintért a Király u. 20. – Alfa 1. Kft.-nek értékesíti.
Az adásvételi szerződést 2005 júniusában, a Király 36 Projekt Ingatlanforgalmazó Kft. megjelenésével módosították:
a vevőnek a szerződés szerint a tényleges vételárat nem is kellett megfizetnie az önkormányzat részére, hanem csak azt vállalta, hogy az ingatlanért cserébe kiüríti azt, és felújítja a módosítástól számított egy éven belül
– derül ki a Terézváros magazinból (2015. jan. 31.)
A húsz bérlőnek otthont adó ház a kalkulációk szerint 221,68 millió forintba kerülő kiürítése és felújítása végül nem történt meg, a vevő azonban szerződésszegésre hivatkozva beperelte az önkormányzatot. Az elsőfokú bíróság a kerülettől kártérítést követelő kereseti kérelmet 2014-ben elutasította, a fellebbezés után pedig az ítélőtábla is helybenhagyta a döntést.
De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen az ezt megelőző évek is tartogattak még meglepő fordulatokat: a Legfőbb Ügyészség 2006 novemberében hűtlen kezelés gyanúja miatt nyomozást rendelt el a ház, illetve kilenc további épület – köztük nyolc Andrássy úti palota – ügyében. A BRFK 2007 augusztusában azonban lezárta az ügyet.
Ezzel egyidőben a kiürítés is megtörtént: a Király u. 36. Kft. egy MKB-hitelből összesen 319,33 millió forintot fizetett ki a tizenhét lakásban élő bérlőknek – a földszinti bútorbolt tovább működött, hiszen annak kiürítéséről hosszú időn át nem tudták eldönteni, hogy a kerület vagy a befektető feladata –, a cég azonban még hosszú időn át nem jegyeztethette be a tulajdonjogát, sőt, 2012-re felszámolás alá is került.
A felszámolást végző VÁR-Faktorház Zrt. 2015-ben végül egyezségi javaslattal fordult az önkormányzathoz, kérve, hogy az ruházza át az ingatlan tulajdonjogát. A kerület ezt jóváhagyta, a Király u. 36. Kft. azonban csak ötödik nekifutásra, 2017 januárjában tudta azt bejegyeztetni a földhivatalnál, hiszen a hatóság által kért hiánypótlásokat rendre nem teljesítették.
A lakóház állapota eközben tovább romlott. 2011 nyarától kezdve egyre több környékbeli lakó jelentette, hogy az épületben illetéktelenek tartózkodnak, ezt pedig a helyszíni szemlék is bizonyították:
Mindez nem akadályozta meg azonban a céget abban, hogy az évek óta dédelgetett szállodaálmukhoz ne próbáljanak meg jogerős építési engedélyt szerezni: a PROMEGA Kft. által készített, egy
2015 márciusában landoltak a kormányhivatalnál, a tervcsomag azonban csak másfél évvel a tulajdonjog bejegyzése után, 2018 júliusában kapott jogerős építési engedélyt.
Az ehhez vezető út nem volt épp sima: egy, a Magyar Építész Kamara oldalán 2016. január 29-én megjelent tagsági közleményben a PROMEGA vezető tervezője, a Ritz-Carlton átépítésében is részt vett Kolbe Tibor arról számolt be, hogy az ingatlannal kapcsolatosan
A munkák azóta sem indultak el a megvalósulás felé, sőt, mozgást sem lehetett látni a kapun át, pedig a ház azóta kétszer is gazdát cserélt: 2019 végén az óbudai Új Udvarból lett Buda Entertainment & Gastro Bécsi úti épületébe bejegyzett, két ciprusi offshore cég által tulajdonolt Király Sohó Kft., 2021 januárjában pedig az ugyanott működő Király Hotel By Gozsdu Kft. lett a tulajdonos.
A változások ezzel még mindig nem értek véget, hiszen a tulajdonjog bejegyzésével azonos napon az Amir Holding Ingatlanfejlesztő Kft.
aminek véletlenül nyitva hagyott kapuján március végén a Városi Kurír riporterének sikerült bepillantania.
A képeket látva egyértelmű, hogy ott az elmúlt közel húsz évben semmi sem változott:
A szálak összeérnek
Az elmúlt évek tulajdonosváltásai két izraeli ingatlanbefektető, a vagyonát a társasházakat építő Autóker-csoporttal az ezredfordulón megalapozó, majd az azonos profilú Triholdinggal azt tovább növelő – a Király utca 40. horrorba illő kálváriájáért, majd rossz minőségben, K40 néven való újjáépítéséért is felelős – Ehud Amir, illetve a neki eleinte csak ingatlanbefektetési lehetőségeket szerző, a Gozsdu-udvar revitalizálásáért is felelős – a korábbi terézvárosi alpolgármester esküvőjén díszvendégként részt vevő – Arie Yom-Tov felé mutatnak, hiszen hozzájuk kapcsolható személyek vagy cégek jelentek meg a ház körül.
A 2019-ben tulajdonossá vált Király Soho ügyvezetője egyenesen Arie Yom-Tov volt, a Király Hotel By Gozsdu Kft.-é pedig Tom Tamír Yom-Tov, de mindkét vállalkozás központja megegyezik Arie a Kolosy tér tőszomszédságában álló bevásárlóközpontja, az Új udvar revitalizálásával született Buda Entertainment & Gastro címével.
Yom-Tovra már korábban is jócskán mutattak nyomok: a Király u. 36. Kft. tulajdonosai közt 2006–2007-ben – a ház kiürítésekor – a Brit Virgin-szigeteken bejegyzett European Concord Limited bukkant fel, aminek magyarországi képviseletét az Átlátszó szerint számos Yom Tov-céggel kapcsolatban álló ügyvéd, a korábban a Puskás Akadémia támogatói közt is szerepelt dr. Tomcsányi Tamás látta el, de a vállalkozás bejegyzett címe is árulkodó volt, hiszen a szóban forgó Hűvösvölgyi út 36. a milliárdos más cégeinek is otthont adott.
A Király u. 36. 2007–2012 közti ügyvezetője emellett a más Yom Tov-projektekkel, így a bedőlt Budapest Gate golffalu-álommal, valamint az Andrássy Palace Gardens-szel (Andrássy út 87–89.) is kapcsolatba hozható dr. Karl Dóra volt. Az ezen a poszton őt megelőző Mittmann Csaba is köthető az izraeli milliárdoshoz: a Kodály köröndre néző Andrássy út 83–85. felújítására (ezt az álmot végül a 2014-es tűz évekre szétoszlatta) létrehozott projektcégben – aminek első tulajdonosa a Király u. 20. – Alfa 1. Kft. volt – is feltűnt.
A ház Ehud Amirral való egyértelmű kapcsolata ennél sokkal újabb keletű: a 2021 januárjában a házra került hárommillió eurós jelzálogterhelést ugyanis a karrierjét 1996-ban könyvvizsgálóként kezdő férfi egyik cége, az Amir Holding Ingatlanfejlesztő Kft. indította el, más kapcsolatra azonban nem utalnak nyomok, bár a 2015-ös szálloda- és diákszálló-terveket elkészítő Kolbe Tibor korábban (akkor még a Mérték Építészeti Stúdió tagjaként) többször is dolgozott Amir és Yom-Tov projektjein: a Ritz-Carlton átépítésének tervei mellett az ő munkájaként valósult meg többek közt a Cézár Ház, a Szinyei Merse Ház, a Léda Ház, illetve a Király Udvar is, de a Gozsdu udvar felújításában is konzulensként vett részt.
Lélegzetelállító parti szálloda
Az építési engedélykérésekről számot adó építésügyi hatósági engedélyezési eljárásokat támogató elektronikus dokumentációs rendszer (ÉTDR) jelenleg semmiféle aktuális tervről vagy futó folyamatról nem ad számot, az ide tervezett projekt azonban feltűnt az Amirhoz kötődő Triholding Group oldalán.
A lap szerint továbbra is hotelt – sőt, „lélegzetelállító parti szállodát” – terveznek az épületbe, ami „megszokottól eltérő különleges” dizájnjával, illetve szolgáltatásaival akarja majd a kapun belülre csábítani a turistákat, részleteket azonban nem árulnak el, bár a szobák egyikéről, az étteremről, illetve a belső udvarról bemutatott látványtervet látva nem kizárt, hogy a tulajdonos a 2018-ban engedélyt szerzett terveket szeretné megvalósítani.
Kérdéseinkkel megkerestük a Triholdingot, ám cikkünk megjelenéséig nem válaszoltak ezekre. Esetleges későbbi reakcióikkal természetesen frissítjük majd a írást.
Százhetvenöt év
A reformkori Pest városképét nagy mértékben formáló, az egri székesegyházat és részben az esztergomi bazilikát is tervező Hild József (1789–1867) tervei szerint 1846–1847-ben született ház megrendelője a kor lapjaiban szivargyárnokként emlegetett dohánykereskedő, a később Pest város tanácsának tagjává vált Medetz József volt, aki ezzel a házzal, illetve telek- és házvásárlások egész sorával kívánt magának rendszeres, kereskedői karrierjétől független bevételforrást biztosítani.
A következő száz évben több alkalommal is gazdát cserélő ház földszinti üzletportáljai mögötti boltok folyamatosan cserélődtek, közülük egyről azonban több szempontból is érdemes beszélni: 1904 tavaszán a Töpper Károly-féle vasüzlet két alkalmazottja, a házban élő Petschauer Fülöp, illetve Stark Izsák megvásárolták azt az addigi tulajdonostól, remélve, hogy az hosszú időn át csinos jövedelmet biztosít majd nekik.
Ez így is történt: a cég egészen a nagy gazdasági világválság beköszöntéig virágzott, így a kor nyilvántartásaiban vas-, fém- és gépkereskedőként emlegetett Petschauer 1904 decemberében született fia, Attila (1904–1943?) semmiben sem szenvedett hiányt.
Gyorsan cserélődő boltok
A szűkös Király utca a századfordulóra, az Andrássy út, a Nagykörút, illetve a Rákóczi út lassú kiépülésének köszönhetően elveszítette a főutca jellegét, bevásárlóutcaként azonban népszerű maradt. Ez persze nem jelentette azt, hogy néhány havonta vagy évente ne váltották volna itt egymást a sokszor furcsa nevű vagy célú üzletek.
A ház aljában olyan érdekes nevű, profilú vagy sorsú cégek váltották egymást, mint Zilzer Johanna 1886-ban nyitott, arckenőcsöket árusító boltja – aminek köszönhetően a Münchenben tanult, majd onnan hazatért táj- és arcképfestő Zilzer Antal (1861–1921) is gyakran járt a házban –, Lizakofsky A. Dezső hajkereskedő üzlete (1888), Engel Mór cipőügynöksége (1919), illetve az itt működő, rosszul muzsikáló kávémérés Ádám Arnold főpincér általi kibérlésével 1905-ben megszületett Ádám Kávéház.
A hely újdonsült gazdája főpincért, gazdasszonyt, illetve számos alkalmazottat is toborzott, a csatlakozáshoz azonban kauciót kért tőlük, azzal az indokkal, hogy az általuk a jövőben esetlegesen okozott károk összegét ebből vonhassa le. A valódi célja persze nem ez volt: fogta a pénzt, megosztotta a helyiség tulajdonosával, majd megpróbált eltűnni a törvény szeme elől. Nem sikerült neki, így hosszú bírósági folyamat vette kezdetét, aminek végén – hét hónap után – Ádámot három rendbeli csalásért öt hónapi fogházra, illetve száznyolcvan koronányi pénzbüntetésre ítélték, a bérbeadót pedig felmentették.
A felsőbb szintek is számos érdekes eseményt láttak: 1910-ben, az első emeleten nyitott meg a Czionista-Otthon (ebből nőtt ki később ugyanitt a Magyar Zsidók Egyesülete), ahol a Makkabea Zionista Egyetemi Hallgatók Köre, a Deborah Czionista Nők Egyesülete, illetve a zsidó középiskolások kulturális nevelését célul kitűző Hasmonea Zsidó Ifjak Köre tartotta a találkozóit. Az első világháború kitörésének évében a legalább két évtizeden át itt maradó Zsidó Nemzeti Alap központjává is vált terekben a következő években talán a harcok során megsebesülteket ellátó segédkórház is működött.
A tehetős családba született, a tanulás helyett inkább a sportra koncentráló fiú a főváros első állami gimnáziuma, a Barcsay utcai Madách Gimnázium diákjaként az iskolai kardcsapat oszlopává vált, tehetségét pedig hamarosan a kor egyik leghíresebb vívómestere, Italo Santelli ismerte fel, aki egy bemutató versenyen látta a páston. A férfi azonnal ingyenes tanítványává fogadta a fiút, aki ezzel egy pillanat alatt a magyar kardélet közepébe csöppent, ösztönös tehetségként pedig a következő években sorra aratta a sikereket a magyar felnőtt bajnokságban.
Épp ezért nem is fejezte be a Királyi Magyar Tudományegyetem Jog- és Államtudományi Karán megkezdett tanulmányait: öt félév után minden erejét a kardnak szentelte. A befektetett energia kifizetődött, hiszen a váratlan fordulatokban bővelkedő, látványos összecsapásokat produkáló, kivételes humoráról ismert vívó hamarosan saját sportága egyik legjobbjává vált, alig huszonegy évesen pedig ezüstéremmel debütált élete első nagy egyéni versenyén, az Ostendében rendezett Európa-bajnokságon (1925), ehhez pedig később három újabb ezüstöt, illetve egy bronzot szerzett, sőt, a nemzeti válogatottnak köszönhetően két aranyérmet (1930, 1931) is bezsebelt.
A legnagyobb sikerek azonban nem az európai porondon, hanem az olimpiákon várták, hiszen az 1928-as amszterdami, illetve az 1932-es Los Angeles-i játékokon is az aranyérmes kardcsapat oszlopos tagja volt, egyéniben pedig előbb egy ezüstöt, majd egy ötödik helyet szerzett. A lehetőséget számos forrás szerint csapattársa, a Precíz Tretyi néven emlegetett Tersztyánszky Ödön (1890–1929) százados kiállásának köszönhette, hiszen az ötkarikás keretbe annak ellenére nem akarták beválogatni, hogy az olimpiai kvalifikációhoz szükséges versenyeken sikerrel bizonyított, mivel a vívószövetség még ekkor is a katonatiszteket részesítette előnyben a polgári vívókkal szemben, Tersztyánszky azonban kijelentette: ha Petschauert nem viszik, ő sem megy.
A szövetség végül meghajolt az előző olimpián már bizonyított, tizenkétszeres magyar bajnok akarata előtt, Petschauer pedig elindulhatott, és nélkülözhetetlennek bizonyult: a selejtezőkben mind a tizenkilenc mérkőzésén diadalmaskodott, az olaszok elleni döntőben pedig három ponttal, 5-2-re győzött Renato Anselmi ellen – épp annyival, amennyi az aranyhoz kellett. A sors fintora, hogy az egyéni döntőben épp Tersztyánszkyval kellett megküzdenie a győzelemért, kimerültsége és merőben különböző stílusa miatt azonban 5-2-re veszített.
A Nemzeti Vívó Club tagjaként a válogatottban tizenhét alkalommal is lehetőséghez jutó Petschauer sosem tudott győzni egyéniben – sem a magyar bajnokságban, sem különböző világversenyeken nem akasztották a nyakába a legfényesebb érmet –, ezt a kor sajtója gyengébb taktikai érzékének, illetve rossz erőbeosztásának tudta be, közrejátszhatott azonban az is, hogy a találatokról a bírók döntöttek, ők azonban nem voltak túl segítőkészek.
A sportoló 1932-es végső visszavonulása után előbb hollywoodi kosztümös filmek szereplőit segítette a vívás elsajátításában, rövidesen azonban hazatért, és az Est sport- és kulturális újságírójává vált, sőt, saját heti rovatot vezetett, de a fővárosi művészvilág megbecsült tagjaként, egyik legfőbb mókamestereként – anekdoták tucatjai terjedtek róla – is mindig az események középpontjában találta magát: ifj. Horthy Miklós vagy épp Jávor Pál mellett tűnt fel a legnépszerűbb mulatókban, ahol számos alkalommal kritizálta az Európára egyre nagyobb veszélyt jelentő nácizmust vagy épp magát Adolf Hitlert.
A következő évek hozta változások az ő életét is megnehezítették, ami alól egy idő után már az országnak korábban jókora dicsőséget hozó sportsikerei sem jelentettek kibúvót: az 1936-os berlini olimpián – egy legenda szerint – Hermann Göring is felismerte, és a világ legnagyobb kardvívójaként mutatta be kíséretének, Horthy Miklós pedig a Signum Laudis zsidótörvények alól felmentést adó polgári változatával tüntette ki, 1942-ben mégis munkaszolgálatra hívták, ahonnan már nem tért vissza. Édesapja ezt már nem élte meg: az első világháborúban szerzett súlyos betegsége alig hatvankét évesen, 1936-ban vette el az életét.
A munkaszolgálatra Petschauerrel együtt indult Hegyi Gyulától származó városi legenda szerint a front felé tartó vonat érkezése előtt az olimpikon még megpróbálta elkerülni az elkerülhetetlent: megmutatta a kitüntetése másolatát Muray Lipót parancsnoknak, remélve, hogy csak véletlenül kapott behívót. A beszélgetés Hegyi szerint így zajlott:
– Méltóságos uram, itt valami fatális tévedésről lehet szó. Én olimpiai bajnok vagyok, a Signum Laudis kitüntetettje.
– Fogja be a pofáját! Azok a kitüntetések nem illetik meg. Akik ideküldték, jól tudják, mit csinálnak.
Szepesi György a Nemzeti Sportban megjelent cikkében (1993. feb. 9.) azt írja, mindennek egy komoly sérelem volt a kiváló oka: a legendás sportkommentátor szerint a kardvívó társainak arról mesélt, hogy egy évtizeddel korábban egy bécsi szállodában egy magyar százados mindenféle előzmény nélkül lezsidózta, majd kardpárbajra hívta ki.
A helyzetet egy, a háború után előkerült HM-dokumentum is bonyolítja, ami a Lobogó (1979. dec. 13.) szerint olyan, „jólétben, nyugodtan” élő, „nevüknél vagy vagyoni helyzetüknél fogva közismert” zsidókat listázott, akiket feltétlenül be kellene hívni munkaszolgálatra: a dokumentumban számos orvos neve mellett Petschauer is felbukkan, nevét azonban színes ceruzával áthúzták.
A kardvívó haláláról különböző történetek keringenek, amelyek közül a legtöbben A napfény íze című Szabó István-filmben (aminek egy díszlete a fővárosban rejtőzik) is bemutatott verziót ismerik: a vonatkozó jelenet szerint a sportoló az ukrajnai Davidovka mellett, az amszterdami olimpián military lovasként részt vett Cseh Kálmán alezredes döntése miatt nemes egyszerűséggel halálra fagyott. Az akkor a szovjet hadsereg őrnagyaként szolgáló Illés Béla – a fővárosban utcát is kapó Guszev százados karakterének kitalálója – saját bevallása szerint a davidovkai szovjet gyűjtőtáborban már félholtra verve látta az egykori sportolót, akinek az életét már nem lehetett megmenteni. Ugyanerről beszélt a Moszkvai Rádió magyar nyelvű adása is, amiben a következő rövidhírt olvasták be:
Hősiesen küzdő csapataink előőrsei félig agyonverve megtalálták Petschauer Attila magyar vívóbajnokot. A náci gonosztevők kegyetlenségét már legjobb orvosaink sem tudták jóvátenni. A világhíres kardvívó kiszenvedett.
A legvalószínűbb az újabb kutatások szerint az, hogy a súlyosan legyengült Petschauer végül már egy szovjet hadikórházban halt meg.
A sportolóra a fővárosban botlatókő is emlékeztet, azt azonban nem a Király utcában, hanem utolsó lakhelye, az Attila út 65/A. előtt találjuk meg – nemsokára remélhetőleg azonban itt is legalább egy tábla emlékeztet majd Petschauer zsenijére.
Homályos jövő
Az épület jövőjéről ma a Triholding oldalán található, fentebb bemutatott látványterveken, illetve néhány apró információmorzsán kívül semmilyen részlet nem ismert. Kérdés, milyen állapotú ma az épület, ahogyan az is, hogy az építési engedély megszerzése felé el sem indult – talán nem is létező, vagy épp a 2015-ben született látványterv átdolgozásával éppen megszülető – tervek mekkora mértékben változtatják majd meg a ház képét.
Az egyetlen lehetőség így a remény maradt arra, hogy a Király utca egyik épülete most végre olyan felújítást kap, amire a Nagykörúton belüli házak jó részének szüksége lenne. A K40 példáját látva erre azonban nem látszik túl sok esély.
