Csodálatos lehetőség a filmesek számára, hogy még él a múlt század egyik legnagyobb jelentőségű politikusa, aki nyugdíjasként rá is ér arra, hogy nyilatkozzon és beszéljen a saját történelmi jelentőségű ténykedéséről. Mihail Gorbacsovnak aztán rengeteg mesélnivalója van: beszélhet arról, hogyan bontotta le a kommunizmust a teljes keleti blokkban, miként járult hozzá a Szovjetunió széteséséhez, és sztorizhatna egy sereg volt kommunista vezetőről, nem beszélve arról, hogy őszintén elmondhatja, hogyan ítéli meg utólag Csernobilt vagy a keményvonalasok ellene szervezett augusztusi puccskísérletét. A rossz hír az, hogy ez a film soha nem fog elkészülni, pedig több kísérletet is tettek rá. A legendás Werner Herzog például gyakorlatilag lepattant az idős Gorbacsovról, és inkább egy baráti beszélgetés lett az eredmény. Vitalij Manszkij, az orosz politikai dokumentumfilm-rendező pedig kétszer is nekirugaszkodott: először még két évtizeddel ezelőtt egy tévéfilm erejéig, mely ha nagy feltűnést nem is keltett, szoros kapcsolatot alapozott meg a rendező és a volt szovjet pártfőtitkár között, mely most egy új filmet eredményezett.
Csakhogy a Gorbacsov. Mennyország sem az a megrázó erejű munka, amelyből revelációszámba menő felfedezések derülnek ki, vagy akárcsak magyarázatul szolgálna Gorbacsov vitatott döntéseire, egyáltalán bármi igazán újat mondana a politikai pályájáról. Manszkij filmje sokkal inkább egy lírai portréfilm egy csaknem kilencven éves, magányos, elfeledett politikusról, aki láthatóan a bizalmába fogadta a rendezőt annyira, hogy beengedje a stábot a házába. Ez talán nem mindenkinek tűnik izgalmasnak, pedig pont az ilyen apró nüanszok segítenek megismerni egy embert, hiszen hiába látunk valakit rendszeresen kamerák kereszttüzében kezet fogni, kitüntetéseket átadni vagy szónokolni, azért mégis egészen más, ahogy a kertjében termett egrest rágva beszél arról, hogy szerinte mi az élet értelme.
Nem lehet azt mondani egyébként, hogy Manszkij ne próbálkozna azzal, hogy megcsinálja a fenti bekezdésben említett, definitív Gorbacsov-filmet: rendes, már-már belemenős kérdéseket tesz föl, néha akár még azt is mondhatjuk, provokálja az idős interjúalanyát, rajta tényleg nem múlik. Egyértelműen Gorbacsov az, aki nem akar válaszolni ezekre a kérdésekre, és ezt kerek perec ki is jelenti egy ponton. Így is elszór azért bőven információmorzsákat a figyelmes nézőnek, lehülyézi Borisz Jelcint, dinoszauruszként hivatkozik Ronald Reaganre, és beszél arról is, hogy miért ábrándult ki fiatalkori, idealista sztálinizmusából.
De ez a film nem elsősorban ezek miatt érdekes. Sokkal inkább azért, mert láthatjuk, milyen villában lakik Gorbacsov, akinek a barátai liftet szereltettek a házba, amikor megtudták, hogy milyen hosszú időbe telik lejönnie a lépcsőn járókerettel. Hallhatjuk, ahogy Gorbacsov régi népdalokat énekel, láthatjuk, ahogy a segítője, Vologya lakásán szilveszterezik, vagy akár azt, ahogy egy rigai színtársulat megpróbál minél több személyes információt kiszedni belőle egy róla szóló előadásukhoz. Egy időre mi magunk is ott lehetünk Gorbacsov életében anélkül, hogy azt éreznénk, megjátssza magát a kamera kedvéért, és ez nem kis szó.
Manszkij azt a manapság egyre népszerűbb dokumentumfilmes stratégiát választja, hogy semmi másban nem bízik, csak a saját felvételeiben: nincsenek archív bejátszások vagy beszélő fejek, néha feliratok segítenek az elhangzó fontosabb nevekkel kapcsolatban (bár vélhetően nem kell bemutatni Lenint vagy Sztálint annak, aki Gorbacsovról néz filmet), és a film ritmusa is meglehetősen lassú. Sőt, ez az elején még kicsit zavaró is, ahogy hosszú percekig nem történik semmi, csak szépen megkomponált képeket látunk a házban, noha nyilván érthető a rendező törekvése, hogy megpróbál igazodni Gorbacsov ritmusához, és lelassítani a nézőt is.
Mégis a film akkor kel igazán életre, amikor végre érezhető némi feszültség Manszkij és Gorbacsov között: előbbi igyekszik kicsikarni valami karakteres kijelentést Putyinra és rendszerére vonatkozóan, vagy szembesíti azzal, hogy még ő volt hatalmon, amikor Vilniusban szovjet katonák rendeztek vérfürdőt a függetlenségüket épp kikiáltó litvánok között. Gorbacsov nem próbálja mindenáron védeni a tetteit, és leginkább egy olyan ember képe rajzolódhat ki bennünk, aki már elszámolt magában mindennel, és az ítéletet az utókorra bízza. Még azzal se sikerül megrengetni a hallgatása falát, hogy az orosz közvéleményben meglehetősen negatív a megítélése, Gorbacsov ezt is a vállát megvonva nyugtázza, és az sem izgatja fel, hogy többször is Putyin beszél mögötte a tévében. És igen gyakran egyszerűen nem válaszol azokra a kérdésekre, amikhez nincs kedve.
Teljesebb képet ezért a magánember Gorbacsovról kapunk: sokat beszél a több mint húsz éve halott feleségéről, Raiszáról, akinek a sírjához is kilátogat a stáb kíséretében. Megtudjuk, miből finanszírozza a nem éppen visszafogott életszínvonalát (vajon ki fizethetett neki 400 ezer dolláros tiszteletdíjat egy előadásáért), és bizony látjuk azt is, hogy már nincs túl jó bőrben. A 2019–2020 fordulóján készült film forgatása idején 88 éves politikus szellemileg azonban frissnek tűnik, és valószínűleg legtöbbünk elfogadná ezt az állapotot ennyi idősen – feltéve, ha egyáltalán megéri ezt a kort. A filmet azonban mégis inkább a búcsú hangulata lengi be, mert Mihail Gorbacsov már letett róla, hogy bárkit is meg akarjon győzni bármiről. Sőt, inkább perspektívába próbálja helyezni a mai oroszországi helyzetet, amikor Manszkij nekiszegezi, hogy Oroszországban diktatúra van:
Nos, ugyebár az a lényeg, hogy átvészeljük és túléljük. Időbe, azaz sok-sok évbe és rengeteg erőfeszítésbe telik, illetve hozzáértést igényel
– mondja annak az embernek a bölcsességével, aki túlélte Sztálint, túlélte a világháborút, a Szovjetunió felemelkedését és bukását és még az utána következő zűrzavaros éveket is. Majd amikor a rendező továbbra sem tágít, bedobja a döntő érvet: „Van miről beszélnünk. Neked meg van elég anyagod a filmedhez.” És csak azért sem hajlandó pesszimistának mutatkozni.
Gorbacsov. Mennyország (Gorbachev. Heaven), lett-cseh dokumentumfilm, 100 perc. A film a március 1–10. között online megrendezett Budapest International Documentary Festival (BIDF) versenyprogramjában szerepel.
