Amilyen tempóban készülnek a szuperhősfilmek és -sorozatok, talán egyszer azt is megéljük, hogy a Marvel filmvászonra adaptálja az Amerika kapitány képregény első számának borítóját. Azt a nevezetes rajzot, amelyen a főhős pofán vágja Adolf Hitlert. Minden idők egyik leghíresebb címlapjáról van szó, remekműről a maga nemében: a csillagszórószerű fényhatásként megrajzolt puffanás, az üvöltve elterülő Führer, de még a háttérben, földbe gyökerezett lábbal álló náci tiszt is a helyén van.
Jack Kirby rajzát nyolcvan évvel ezelőtt, 1940. december 20-án pillanthatták meg először az amerikai olvasók. Kicsit sem meglepő, hogy a képregényt napok alatt elkapkodták az újságosoknál, és rögtön eldőlt, hogy a csillagos-sávos lobogóba öltözött szuperhős önálló sorozata folytatódik. Amerika kapitány a mai napig az egyik legnépszerűbb figura a popkultúrában, és a Marvel filmjeinek köszönhetően mára nemcsak az Egyesült Államokban, hanem világszerte rajonganak érte, annak ellenére, hogy kevés olyan szuperhős van, aki ennyire erősen kötődne az amerikai nemzeti identitáshoz.
Amerika kapitányt a második világháború hívta életre, és a mai napig sokkal politikusabb karakter a jelmezes barátainál. Mindig is kitüntetett jelentősége volt, hogy a történeteibe miként szivárognak be az aktuális társadalmi, közéleti történések, mert nála senki nem képviseli nyíltabban a hagyományosan amerikainak tekintett alapértékeket. Éppen ezért válik fontos kérdéssé, hogy mi történt a szuperhőssel Donald Trump Amerikájában. Hova jutott el, és milyen világot akar megmenteni Amerika kapitány nyolcvan évvel az első megjelenése után?
Nyápic sihederből a hadsereg plakátfiúja
Amikor Joe Simon író és Jack Kirby rajzoló közös munkája, a Captain America Comics első füzete megjelent, a képregényt kiadó Timely Comics – a későbbi Marvel – szerkesztőit gyűlölködő, fenyegető üzenetek várták az irodában. Egy évvel jártunk Pearl Harbor előtt, és az Egyesült Államokban sokan egyáltalán nem akartak belépni a második világháborúba. Mi több, a nácikkal is hangos kisebbség szimpatizált. Így érthetőbbé válik, miért vert olyan visszhangot a képregény megjelenése, hogy New York akkori polgármestere végül levélben biztosította Simont és Kirbyt a támogatásáról.
Amerika kapitány nyíltan háborúpárti szuperhősként a politikai propaganda terméke. Ezen az sem változtat, hogy alkotói őszinte meggyőződésből érveltek az amerikai háborús beavatkozás szükségessége mellett, részben azért, mert mindketten zsidók voltak, akik joggal aggódtak Európában maradt és életveszélybe sodródott rokonaikért (a képregényszerzők világháborús szerepvállalásáról Michael Chabon részletesen és nagy szenvedéllyel ír regényében, a Kavalier és Clay bámulatos kalandjaiban).
Hitler kiütése persze reklám volt, a Führer csak a képregény borítóján tűnt fel. A bemutatkozó számban több rövid történetet olvashatunk Amerika kapitányról, hátterét pedig rögtön az első oldalakon megismerjük. Igaz, kissé furcsa, hogy eleinte a neve sem derül ki a fiatalembernek, aki elsőként jelentkezik a hadsereg titkos programjára, amelynek keretében „szuperkatona-szérummal” oltják be az önkénteseket. Később megtudjuk, hogy Steve Rogersnek hívják a nyápic fiút, akit alkalmatlannak találtak a katonai szolgálatra, ám miután a szérumnak köszönhetően szuperkatonává, Amerika kapitánnyá változik, pillanatok alatt a hadsereg plakátfiúja lesz belőle.
Szerez magának egy társat, egy kamaszkorból éppen csak kinőtt fiút, aki rajong érte – az ő neve Bucky Barnes –, majd rögtön lefülel néhány nácit, akik alvó ügynökként rontják a levegőt az Egyesült Államokban. Az egymással csak lazán összefüggő, egyenként néhány oldalas kalandok egy része elképesztően bugyuta, de mindegyik nagyon szórakoztató – különösen az utolsó, amelyben először tűnik fel a Vörös Koponya, a szuperhős későbbi főellensége. Igaz, a figura ekkor még nem az az elmebeteg, zseniális diktátor, akivé utóbb válik, inkább olyan, mint egy bajkeverő a Scooby Doo-ból.
Az Amerika kapitány első füzetének utánnyomása milliós példányszámban kelt el, és a szuperhős a Timely leghíresebb figurájává emelkedett. A képregény harmadik számába írta első forgatókönyvét Stanley Lieber, aki ekkoriban vette fel a Stan Lee írói nevet, és két évtizeddel később megújította a Marvel kiadót, valamint a szuperhősképregények műfaját. Ő volt az, aki a hatvanas években második esélyt adott Amerika kapitánynak is, és azzá az ellentmondásos figurává formálta, akinek ma is ismerjük.
Vietnám elbizonytalanította, szükség van-e rá
Amerika kapitány ugyanis, érthető módon, a második világháború után légüres térben találta magát. Az írók igyekeztek megindokolni, miért van szükség a szuperkatonára békeidőben, de nem jártak sikerrel: a Captain America Comics 1949-ben befejeződött, az ötvenes években pedig hiába próbálták feltámasztani a karaktert, az olvasók nem voltak vevők a kalandjaira. A helyzet Stan Lee főszerkesztői megbízatásával és az általa indított új sorozatokkal változott meg. A hatvanas évek elején Lee a rivális DC kiadónál vitézkedő Igazság Ligája mintájára kitalálta a Bosszúállók nevű szuperhőscsapatot. Ennek lett a vezetője Amerika kapitány, aki az új történet szerint a világháború vége felé hatalmas jégtömbbe fagyott, amelyből most, a hatvanas évek elején kiolvasztják.
Steve Rogers tehát hirtelen kívül került a saját idején: egykori szerettei, ismerősei középkorú, megállapodott emberek lettek vagy meghaltak, ő pedig egy más értékek mentén élő társadalomban találja magát, mint amelyben a negyvenes években mozgott.
Bár a konzervatív képregényiparban továbbra is szép értékeknek számítottak, az olvasók már kissé divatjamúltnak tartottak egy figurát, akit elsősorban ezek mozgatnak. A többi szuperhős világképével, életmódjával ütköztetve, egy csapat tagjaként azonban Amerika kapitány nagyon is a helyére került, ugyanis folyton emlékeztetett rá mindenkit, hogy milyenek is voltak a klasszikus hősök, és értékeik hogyan illenek az új világba. Steve Rogers lett a zsinórmérték, és voltaképpen mindmáig az is maradt, azzal együtt, hogy a világ folyamatosan változott. Ha Amerika kapitány már a hatvanas években is öregnek számított, mit szóljon az azóta eltelt fél évszázadhoz?
A hetvenes évek elején, amikor már teljesen egyértelmű volt, hogy az amerikaiak beavatkozása a vietnámi háborúba katasztrófával ér fel, Steve Rogers – pályafutása során nem utoljára – megkérdőjelezte saját hősalteregójának létjogosultságát.
Amerika Kapitány az utcákat rója, és azon gondolkodik, vajon jól tette-e, hogy egész életét a zászló és a törvény védelmének szentelte, nem lehet-e, hogy a lázadóknak van igazuk. Talán neki is több kérdést kellett volna feltennie ebben az igazságtalan és fösvény világban
– olvasható a Buborékhámozó folyóirat elemzésében, amely a képregény 1970. februári számáról szól.
Az amerikai politikai és közéleti történések később is személyesen érintették a szuperhőst. 2001. szeptember 11. után ország-világ előtt leleplezte a személyazonosságát, mert szerinte az embereknek akkor felelős, hiteles vezetőkre volt szüksége. A Polgárháború című történetben, amely az Egyesült Államok „terror elleni háborújának” alapvető problémáját dolgozta fel az egyéni szabadságjogok és a nemzetbiztonsági érdek közötti feszültségekről, Amerika kapitány a személyes szabadság pártjára állt, mert a fokozott állami ellenőrzést kényelmetlenül közel érezte a diktatúra logikájához (ebből a történetből készült, jócskán lebutítva, az Amerika kapitányról szóló filmsorozat harmadik része). Ilyen zivataros idők után jutottunk el 2016-ba, Donald Trump megválasztásáig, ami a teljes amerikai közéletet megrázta, és természetesen a nemzet eleven lelkiismeretére is hatással volt.
Amerika kapitány és a megvalósult Soros-terv
Mielőtt Donald Trump beköltözött volna a Fehér Házba, Amerika kapitányról kiderült, hogy velejéig gonosz. Senki nem állítja, hogy a két eseménynek köze van egymáshoz, de az időbeli egybeesés legalábbis elgondolkodtató. Az Amerika kapitánnyal kapcsolatos fejlemények a Marvel kiadó utóbbi éveinek talán legfontosabb eseményében derültek ki. Ez volt a Titkos birodalom című történet, amelynek nagy leleplezése szerint Steve Rogers évtizedek óta a náci Németország eszmeiségét képviselő, nemzetközi bűnszervezet, a Hydra kettős ügynöke.
Az olvasók arra eszméltek, hogy Amerika kapitány, aki ekkoriban a SHIELD kémszervezet vezetőjeként dolgozott, titokban a Hydra vezetőit ülteti a mélyállam legfontosabb pozícióiba, majd nyíltan diktatúrát kezd építeni az Egyesült Államokban. Ördögi machinációi mindössze néhány hónapig tartottak, mielőtt az írók kikeveredtek volna valahogy a történetből. A pálfordulás magyarázata az volt, hogy Amerika kapitány agyát a múltban átprogramozta egy valóságtorzító képességekkel rendelkező kamaszlány. Persze Steve Rogers nemes énje sem tűnt el nyomtalanul, és némi kozmikus, dimenzióközi csihipuhi árán végül is a szuperhős visszaváltozhatott tisztességes emberré. (Aki felvonta a szemöldökét e fordulatok hallatán, bizonyára nem olvas elég szuperhősképregényt.)
A Hydra irányítása alatt álló Amerika kapitány vesszőfutása ugyanakkor alapvetően aláásta nemcsak a szuperhős hitelét, hanem az amerikai demokrácia állapotát is. Az utóbbi néhány évben, tehát a sorozatnak a Trump-elnökség idejére eső számaiban Steve Rogers többnyire a hatóságok elől menekülő, renegát szuperhősként volt kénytelen megvédeni a kisembereket, köztük számos olyat, akik végérvényesen elfordultak tőle. Ráadásul az egész ország felett átvette a hatalmat a Power Elite nevű szervezet, a roppant vagyonnal és hatalommal rendelkező pénzemberek titkos nemzetközi szövetsége, amelynek élén ráadásul maga a minden korábbi alakváltozatánál elvetemültebb Vörös Koponya áll.
Mindez azt jelenti, hogy nem tűnt fel egy Donald Trumphoz hasonló főgonosz a sorozatban, vagy ha úgy tetszik, maga Amerika kapitány vált ilyenné, röviddel Trump megválasztása előtt. Az utóbbi négy évben az alkotók sokkal inkább az amerikai demokrácia általános állapotát kritizálták, és folytatásos rémtörténetet dolgoztak ki az állampolgárok ellen forduló hatóságokról. Amerika kapitány többé nem az Egyesült Államok szolgálatában harcolt az igazságért, mert a történetek tanulsága szerint a kormány vagy a hivatalos szervek éppen, hogy nem az igazságot képviselik.
A szuperhős figyelme újra az egyszerű emberekre irányult, helyi szinten, kisközösségekben próbált menedéket találni és jót tenni. Olyan integráló személyiségnek mutatkozott, aki szót ért a nagyvárosi riporterekkel és a földművelésből élő, vidéki családokkal egyaránt. Ha ezt pártpolitikai szinten akarjuk értelmezni, nyilvánvaló, hogy Amerika kapitányra az elmúlt években a demokrata és republikánus érzelmű amerikaiakat kibékítő szuperhős szerepe hárult.
Ez a pozíció elsőre talán unalmasan hangzik, de az erőteljesen politikus hangvételű műveiről ismert Ta-Nehisi Coates, a Captain America jelenlegi írója a sorozat 2020-as füzeteiben is ügyelt rá, hogy a főhős folyton megkérdőjelezze saját szuperhős-identitását és azt, voltaképpen kiért is folytatja szélmalomharcát. Bizonyára nem véletlen, hogy idén ugyanezek a kérdések merültek fel a fősorozattól külön megjelenő, Captain America: The End című szériában is.
Pláne, hogy eközben egészen más típusú veszélyek is fenyegetik a világot – az ugyancsak idén megjelent, Empyre című sorozat nyíltan a klímaválságra reflektál –, és könnyen lehet, hogy az Amerika kapitány által képviselt szellemiség végképp irrelevánssá, anakronisztikussá vált.
Végül aztán minden történetben bebizonyosodik, hogy Amerika kapitányra szükség van, de ettől még a tendencia egyértelmű: amelyik szerző kicsit is komolyan veszi magát és a szuperhőst, annak el kell gondolkodnia rajta, miért érdemes és hogyan lehet 2020-ban Amerika kapitányról képregényt írni. A Marvel-filmekben eközben Steve Rogers átadta pajzsát bajtársának, az afroamerikai Sam Wilsonnak. Vagyis ott egyértelmű, hogy a szuperhősre szükség van, csak éppen máshogyan, szélesebb körben kell képviselnie az amerikaiakat, mint korábban. A Trump-érában megjelent képregények végkicsengése viszont nem ennyire egyértelmű.
Amerika kapitány nyolcvanéves lett, de Batmannel vagy Pókemberrel ellentétben az ő esetében egyáltalán nem tűnik biztosnak, hogy újabb nyolcvan év múlva is velünk lesz még.
