„Arra ébredtünk, hogy kék ég ragyog a Central Park fölött” – idézte fel később Yoko Ono 1980. december 8. reggelét, amely nagyon sűrű napnak ígérkezett John Lennon életében. Be volt ütemezve egy interjú, egy fotózás, majd munka a stúdióban, ahol egyik közös daluk felvételén dolgoztak Onóval. Mindezek előtt azonban alaposan megreggeliztek a manhattani lakásukhoz közeli Café la Fortunában, majd Lennon beugrott még a fodrászához egy kis igazításra, ahol nosztalgikus frizurát vágatott magának.
Ezt követően Annie Leibovitz érkezett hozzájuk, hogy befejezze a fotózást, amit egy héttel korábban kezdtek meg a Rolling Stone magazin számára.
John a fekete bőrdzsekijében nyitott ajtót, a haja pedig hátra volt simítva. Kicsit meglepett a dolog, úgy festett, mint a korai Beatle-időkben
– mesélte később Leibovitz. Az ezen a napon készült címlapkép nemcsak egy lett a sok közül, hanem ikonikus fotó, egyben minden idők egyik leghíresebb magazinborítója. És nem csak a különleges aura miatt, a pár órával későbbi merénylet adott neki, és az utolsó órák státusza adott neki. Leibovitznak tényleg sikerült megragadnia valami olyat Lennonék – a nyilvánosság által agyonelemzett és szétcincált – kapcsolatából, ami magazinfotózásokon csak nagyon ritkán fordul elő: valódi intimitást, de úgy, hogy annak a belső feszültség is része.
Akárcsak egy reneszánsz festményt, azt a kompozíciót is órákig lehetne elemezni, ahogy John Lennon meztelenül, magzatpózban fekszik és szenvedélyesen arcon csókolja a nyakig felöltözött, kifürkészhetetlen Yoko Onót. Eredetileg mindketten meztelenül szerepeltek volna a képen, de Ono végül mégsem akart vetkőzni, így kezdtek el a saját ágyukban improvizálni a kamera előtt. Leibovitz végül két órát töltött a sztárpár otthonában, és elmondása szerint már ott, a polaroid kép fölött állva érezték mindhárman, hogy különleges pillanatot sikerült elkapni:
Ez az, erről szól, tökéletesen megragadtad a kapcsolatunkat!
– mondta Lennon a fotósnak. Nem sokkal később már interjút adott az RKO rádiónak, mikor pedig a nemrég betöltött 40. évére és a középkorúságra terelődött a szó, azt felelte:
Remélem, hamarabb halok meg, mint Yoko, mert Yoko halálát képtelen lennék túlélni. Nem tudnék továbblépni.
De azt is hozzátette, hogy reméli, erre még nagyon sokáig nem kerül sor. A rádiós újságírók vitték el kocsival a párt a Record Plant stúdióba, útközben pedig Lennon még azt is kifejtette, hogy McCartney-val olyanok egymás számára mint a testvérek. Egy családon belül márpedig előfordulnak veszekedések és nehéz időszakok, ám végül, amikor már mindent egymás fejéhez vágtak és kifogytak a sértésekből, valahogy mindig kiderül, hogy továbbra is bármit megtennének egymásért.
A stúdióba érve befejezték a Walking on Thin Ice felvételét, amit visszahallgatva Lennon nagyon lelkes lett, és kijelentette, hogy végre megtalálták a megfelelő irányt.
Ezt követően limuzinban ültek, és hazafelé vették az irányt, hogy lefektessék fiukat, Seant, majd elmenjenek valahova vacsorázni. Azonban Lennon már sosem tette be a lábát a lakásukba, ugyanis az épület előtt ott várta őt Mark David Chapman és két lövéssel megölte őt az utcán. Az ABC sportkommentátora drámai monológgal szakította meg az aznap esti amerikaifutball-mérkőzést:
Ki kell mondanunk. Ne felejtsük, ez csak egy focimeccs, nem számít, ki győz és ki nyer. New Yorkból viszont egy elmondhatatlan tragédiát erősítettek meg az ABC News-nak. John Lennont, a Beatles talán leghíresebb tagját kétszer hátba lőtték, és hiába szállították sietve a Rushmore kórházba, már az odaúton meghalt!
A merényletet elkövető Chapmant húsz évtől életfogytig terjedő börtönbüntetésre ítélték. A feltételes szabadlábra helyezését 2000 óta van lehetősége kérvényezni, de eddig mind a tizenegy alkalommal elutasították. Idén szeptemberben, azaz csaknem 40 év után kért az egyik meghallgatásán bocsánatot Yoko Onótól, hangsúlyozva, hogy nincs mentség a tettére, és az egész a reflektorfény megszerzéséről szólt.
„Nem a személyisége miatt öltem meg, vagy azért, amilyen embernek tűnt. Egy családos ember volt. (…) Azért gyilkoltam meg, mert ő nagyon, nagyon, nagyon híres volt, nekem pedig nagyon, nagyon, nagyon szükségem volt a magamutogatásra, rendkívül önző voltam. Sajnálom a fájdalmat, amit az özvegyének okoztam. Állandóan ez jár a fejemben” – mondta a 65 éves Chapman, hozzátéve, hogy elvetemült tette miatt megérdemelte a börtönbüntetést, tehát nem lehet egy rossz szava sem, ha élete végéig börtönben marad.
