Focista akart lenni
A kis Antonio – teljes nevén: José Antonio Domínguez Banderas – igazi futballnemzetbe született 1960. augusztus 10-én, szóval nincs abban semmi meglepő, hogy gyerekként focista akart lenni. Az álmát talán valóra is válthatta volna, hiszen tehetségként tartották számon, és komoly eredményeket ért el iskolai focicsapatával. Ám egy baleset közbeszólt: 14 éves korában eltörte a lábát, ami miatt le kellett tennie a sportkarrierről. Nemsokára talált új hivatást magának, ugyanis akkora hatást gyakorolt rá nézőként a Hair színpadi változata, hogy eldöntötte, színész lesz. Szülővárosában, a malagai színiiskolában kezdett színészetet tanulni, és egy kis társulatban el is játszhatta első szerepeit a színpadon. A művészetnek akkor még komoly társadalmi tétje volt, amit mutat, hogy a tinédzser Banderast és a csapat többi tagját többször letartóztatták, mert az általuk előadott színdarabok nem tetszettek a Franco-éra cenzorainak.
Meleg csók? Na, azt már nem!
Banderas 19 évesen Madridba költözött és csatlakozott La Movida elnevezésű ellenkulturális mozgalomhoz, amely a diktátor, Francisco Franco 1975-ös halála után kapott erőre, és az önkifejezés totális szabadságát tűzte a zászlajára. Küszködő pályakezdőként pincérkedésből és modellkedésből tartotta fenn magát, ám nemsokára felvették a madridi Nemzeti Színházhoz, a társulat valaha volt legfiatalabb tagjaként. Főleg klasszikus spanyol darabokat játszottak, mégis itt hívta fel magára a fiatal, formabontó rendező, Pedro Almodóvar figyelmét, aki egy madridi színészkávézóban közölte is Banderasszal, hogy filmeznie kéne, mert nagyon romantikus arca van. „Fogalmam sem volt, ki ez a fickó, így megkérdeztem valakit az asztalnál, aki azt felelte: ő Pedro Almodóvar. Csinált egy filmet, de többet nem fog” – idézte fel Banderas egy tavalyi páros interjúban.
A rosszmájú mondat második fele szerencsére nem bizonyult igaznak, hiszen Almodóvar már akkoriban is következő filmjén, A szenvedélyek labirintusán dolgozott, amiben egyből adott egy kisebb, de elég ütős szerepet Banderasnak: ő játszhatta Sadecet, a meleg iszlám terroristát, aki a szintén meleg főhősre, Rizára, a Madridba menekülő közel-keleti trónörökösre vadászik. A Banderas-Almodóvar páros innentől elválaszthatatlannak bizonyult, öt filmet forgattak közösen a 80-as évek végéig, együtt hódítva meg az arthouse-filmek nemzetközi közönségét. A nagy áttörést az 1987-es A vágy törvénye hozta meg, amiben Banderas ismét erőszakos pszichopatát játszik, aki úgy gondolja, csak férfiszeretője meggyilkolásán keresztül vezethet az út szerelme beteljesüléséig. Állítólag ez volt az első alkalom a spanyol filmtörténetben, hogy két férfi közti csókot expliciten ábrázoltak a vásznon. Jó nagy botrány is lett belőle, ami persze további ingyenreklámot csinált a filmnek. Banderas még évtizedekkel később is rácsodálkozott az emberi álszentségre:
A karakterem megölt egy fickót, de ezen senki nem háborodott fel. Rendben volt a dolog, szó nélkül elfogadták. Senki nem kérte számon ennek a tettnek az erkölcsiségét. Ám ha megcsókoltál valakit, aki ugyanolyan nemű volt: úristen, az olyan volt, mintha a világ összeomlott volna
– mondta a színész, aki ezt látva sok mindent újraértékelt magában, mert rádöbbent, hogy a világ nagyon nem úgy működik, ahogy a katolikus iskolában tanították.
Irány Hollywood!
A 90-es évek nemcsak az ekkoriban felszabaduló keleti blokkban nyitott új korszakot, de Banderas karrierjében is. A színész szerencsét próbált Hollywoodban, aminek hatására jó időre eltávolodott a spanyol és az európai szerzői filmtől – nagy szövetségesével, Almodóvarral is csak évtizedekkel később forgatott újra legközelebb. Azóta tudjuk, hogy a lépés eléggé bejött neki, pedig korántsem volt kockázatmentes, hiszen számtalan ígéretes karrier torkollt klisés karakterszerepek végtelen sorába Hollywoodban. Banderas is tökéletesen passzolt a latin szerető skatulyájába, amiből kapott is pályája alatt, ám eredendő karizmájával és tehetségével hamar szétfeszítette ennek kereteit, és saját jogán sztárrá nőtte ki magát. Ez már azért is különleges teljesítmény, mert első amerikai filmjeit – A mambó királyai, Philadelphia – még úgy forgatta, hogy nem beszélt angolul, így fonetikusan kellett betanulnia mondatait. Később persze megtanulta a nyelvet, és sorra kapta a főszerepeket kultfilmekben (Desperado, Négy szoba), akárcsak blockbusterekben (Zorró álarca, Evita, A 13. harcos, Kémkölykök). Dolgozott Robert Rodriguezzel, Brian De Palmával, illetve a nemrég elhunyt Alan Parkerrel is, felesége pedig az amerikai színésznő, Melanie Griffith lett. Ennek ellenére megmaradt nyelvi és kulturális kívülállósága. Arra a kérdésre például, hogy mennyire érzi magáénak az angol nyelvet, a következőt felelte a Magyar Narancs 2005-ös interjújában: „Semennyire. Ha tetszik, ha nem, az akcentusom örökre megmarad. A spanyol az anyanyelvem, Spanyolországban nőttem fel, ott lettem színész, oda kötnek a gyökereim. Hivatalosan sem lettem amerikai, és nem is szándékozom az lenni.”
Ezért is tartja nagy dolognak, hogy sikerült hős szerepeket kapnia Hollywoodban. Mikor Amerikába került, többen mondogatták neki, hogy ha maradni tervez, készüljön fel, hogy csak gonoszokat fognak vele játszatni, mert ezeket hagyományosan a feketéknek vagy latinóknak tartogatják.
Ám pár évvel később kaptam egy maszkot, egy kalapot és egy lovat. Én voltam a film hőse, a rosszfiú pedig egy szőke és kékszemű fickó volt, aki tökéletesen beszélte az angolt. Mikor ez megtörtént, azt gondoltam: Hmmm, érdekes
– mondta a GQ magazinnak a Zorró álarcáról, ami bebetonozta globális sztár státuszát, és később folytatást is kapott. Banderas szerint ugyanez a kulturális miniforradalom ismétlődött meg a Shrek-univerzumból levált Csizmás, a kandúrban, ahol ő adta a közkedvelt címszereplő, vagyis a macsó dumájú, kardforgató macska hangját. Ez a film ráadásul a gyerekeket célozta meg, ami szerinte kifejezetten reménykeltő, hogy egy teljes generáció abba nőhet bele, hogy tök normális, ha a főhős akcentussal beszél.
Hazajár Budapestre
Az utóbbi években annyira felkapta Hollywood Magyarországot, hogy már csak legyintünk, ha Scarlett Johanssonba botlunk bele egy Váci utcai kávézó teraszán, Harrison Ford áll előttünk a sorban egy agárdi fagyizó pénztáránál, vagy Will Smith ugrabugrál a Lánchíd tetején. A 90-es években viszont még más volt a helyzet, így elég nagyot szólt, mikor kiderült, hogy az akkor még Hollywoodban mozgó Andy Vajna Budapestre hozza az Evita forgatását. A legtöbben persze Madonnával voltak elfoglalva, de már emelkedőben volt a csillaga Banderasnak is, aki Chét, a film narrátorát alakította. Ez volt az első énekes szerepe, ám a zene mindig sokat jelentett neki, és ezt később a színpadon is bizonyíthatta. 2003-ban ugyanis teljesült régi álma: bemutatkozhatott a Broadwayen. 228 estén át énekelt a Nine című musicalben, amiért Tony-díjra jelölték. A Broadway mellett Budapest is visszatérő helyszínné vált az életében, hisz évekig forgatott itt olasz reklámfilmeket, így akadt össze és szeflizgetett vidáman a szintén Magyarországon dolgozó Tom Hanksszel, aki szintén épp nálunk forgatta az Infernót. Pár éve pedig hosszabb időt is töltött itt, ugyanis itt készült a NatGeo Picasso-életrajzi filmje, amelyben Banderas játszotta a zseniális, de elviselhetetlen festőt.
Vissza a kezdetekhez
Ahogy Scorsese és De Niro is újra egymásra talált egy néhány évtizedes hiátus után, úgy Almodóvart és Banderast is összehozta a sors. Pedig Almodóvar a 90-es években hangot adott rosszallásának azzal kapcsolatban, hogy Banderas Hollywoodot választotta, de aztán sikerült rendezniük a kapcsolatukat. A nagy újraegyesülést a 2011-es A bőr, amelyben élek hozta el. Az elborult thrillerben ott kísértett Hitchcock és Mary Shelley szelleme, de így is a kevésbé sikerült Almodóvar-filmek közé tartozott. Azóta azonban forgattak még két filmet közösen, melyekből az utóbbi, a 2018-as Fájdalom és dicsőség a rendező kései remekműve, ráadásul legvallomásosabb alkotása. Szép és tulajdonképpen szükséges gesztus, hogy Almodóvar épp Banderasszal játszatja el alteregóját, a fiatalkorára visszatekintő rendezőt, Salvador Mallót. Az alakításért Banderas megkapta a legjobb férfi főszereplő díját Cannes-ban, de jelölték Oscarra, Golden Globe-ra és egy rakás másik díjra is. Emellett persze Banderasnak dübörög tovább a hollywoodi karrierje is, forgatott gazdasági válságos szatírát Steven Soderbergh-gel, és jövőre is várhatóan érkezik két akciófilmje. Ennek ellenére már jó ideje nem Amerikában, hanem egy angol faluban, Cobhamben él, de ez nem okoz semmiféle fennakadást: Hollywood szerinte mára úgysem egy hely, sokkal inkább egy branddé vált, amibe akárhonnan be lehet csatlakozni.
Szívroham és koronavírus
Banderas 2017-ben kapott egy szívrohamot, ami állítása szerint megváltoztatta életszemléletét.
Amikor ilyesmi történik veled, és ennyire közel kerülsz a halálhoz, alaposan átgondolod az életed. Csak a legfontosabb dolgok maradnak a felszínen, mert rájössz, hogy az életünkben az egyetlen bizonyosság a halál. Minden más csak viszonylagos
– mondta a színész, aki szerint Almodóvar ezt a lelki változást egy szempillantás alatt észrevette rajta, és megkérte, hogy építse be Salvador Mallo figurájába. Banderast azóta sem kerülték el teljesen az egészségügyi bajok, épp a hatvanadik születésnapján jelentette be, hogy a karanténban fog ünnepelni, ugyanis koronavírust diagnosztizáltak nála. Azt írja, viszonylag jól érzi magát, csak egy kicsit fáradtabb, mint általában, de biztos benne, hogy az orvosi utasításokat követve a lehető leghamarabb felgyógyul.
Kiemelt kép: AFP
