A Dark többet követel a nézőtől egy átlagos sorozatnál, de többen is szeretik

Pár napja csókolóztam a nénikémmel

Adott egy sorozat, aminek a cselekményét ember nincs a világon, aki száz százalékig megértené. Összefonódó idősíkok és párhuzamos világok éppúgy előfordulnak benne, mint időhurkok és kibogozhatatlan családi viszonyok:

Van egy másik nagyim, aki az iskolám igazgatója! A férje, aki dugja az anyámat, a fiát keresi, aki az apám! Pár napja csókolóztam a nénikémmel

– fakad ki a főszereplő, Jonas még az első évadban, és azóta még durvább felfedezéseket is tehettek a nézők. Ehhez társul, hogy rengeteg szereplőt kell észben tartanunk, akiknek jó részét több életkorban is láthatjuk, tehát újabb és újabb színészek arcát kellene megjegyeznünk, azaz ez a sorozat plusz munkát kíván a nézőtől. Tovább nehezíti a nézők helyzetét, hogy ha nem perfekt németből, akkor feliratokkal tudja csak nézni a sorozatot, ami ugyan sokaknak nem probléma, mégis a mai napig megdöbbentően sok ember számára jelent leküzdhetetlen akadályt.

És mindezek ellenére a Dark a Netflix történetének egyik legsikeresebb nem angol nyelvű sorozata, jókora nemzetközi kultusszal – ugyan a streaming-óriás hírhedten kevés konkrét adatot közöl a programjai nézettségéről, de annyit az első évad után megszellőztettek, hogy a közönsége tíz százalékát alkotják csak a németek. Ráadásul időközben további országokban is bemutatták a sorozatot, tehát ez a szám vélhetően azóta még alacsonyabb lett. (A magyar címe időközben Sötétség lett, de az első két évad még Dark a címen futott itthon is, ezért a cikkben ennél maradtunk.)

A sorozat harmadik és egyben utolsó évadát június végén mutatta be a Netflix, kivétel nélkül lelkes, de legalábbis elismerő kritikák kíséretében. Baran bo Odar és Jantje Friese sorozata – ők korábban a Who Am I – Egy rendszer sincs biztonságban című filmet jegyezték közösen, Odar pedig az Álmatlanságot rendezte.

A Dark viszont a mellett, hogy a Netflix első saját gyártású, német nyelvű sorozata volt, minden elemében német is maradt, nemzetközileg ismeretlen német színészekkel,

a sztori pedig egy fiktív német kisvárosban, Windenben játszódik. Van ugyan egy Winden im Elztal nevű kisváros a Fekete-erdőben, de itt a hasonlóságok véget is érnek, már csak azért is, mert a filmet Berlin közelében forgatták. Az alkotókat egyébként saját gyerekkoruk és a csernobili atompara ihlették meg, melyet iskolásként éltek át, nem véletlenül játszódik a Dark egy része 1986-ban, mint ahogy az sem véletlen, hogy kulcsszerepet kapott benne a Winden melletti atomerőmű is.

Pont a nyolcvanas évekbeli szál miatt a legelején jellemzően a Stranger Thingshez hasonlították a sorozatot, hiszen itt is gyerekek tűntek el, és a nyomok ezúttal is valami rejtélyes bázishoz vezettek, de a párhuzamok ezzel gyorsan el is fogynak: „a vicces és jópofa nosztalgiatrip Stranger Thingsszel szemben a Dark a címéhez méltóan egy nyomott atmoszférájú, időutazásos családi dráma, amelynek az összes főszereplője traumákkal terhelt, megviselt vagy éppen összetört ember, és annak megfelelően is viselkedik. Itt nincsenek cukipofa kissrácok, sőt, még a gyerekek is rosszindulatúak és ellenszenvesek, nagyjából minden szereplő titkol valamit, ha nem éppen sötét foltok vannak a múltjában” – írtuk még az első évad kritikájában, és ez még hangsúlyosabb lett a második évadban, ahol már arra jutottunk, hogy a Dark „egy szövevényes, rendkívül összetett, aprólékosan kidolgozott kirakós, melynek egyaránt köze van a görög tragédiák és az ibseni sorsdrámák felvetéseihez, mint a Donnie Darko című scifi-thrillerhez.” Nem hangzik éppen sikerreceptnek, de a Dark valamibe mégis nagyon beletalálhatott, mert évadról évadra csak nőtt a tábora.

Valami igazán furcsa történik a felszín alatt

Ha pedig tudjuk, hogy a rendező Baran Bo Odarnak és élettársának, a forgatókönyvíró Jantje Friesének ez az első saját sorozata, akkor pláne érezhetjük nagyon bátornak, hogy rögtön egy ilyen szövevényes sztorival próbáltak szerencsét. Az alkotók az őket ért fontos hatások közül Stephen King munkásságát és az Azt emelték ki, illetve a Twin Peakst, mely már abból is egyértelmű lehet, ahogyan Odar jellemezte a saját sorozatuk alaphangulatát:

A kertvárosok hátborzongató alapérzése: minden normálisnak tűnik, amíg észre nem veszed, hogy valami igazán furcsa történik a felszín alatt.

Mindemellett a sorozat a kvantumfizikát és az isteni részecske elméletét is érinti, maga Friese azt nyilatkozta a Thrillistnek, hogy a három évadhoz mintegy száz tudományos, filozófiai vagy spirituális könyvön rágta át magát, míg Odar egy gyerekeknek szóló könyvből értette meg a kvantumfizika lényegét, és aztán ezt adta oda a színészeknek is.

De hiába a sci-fi felszín, hiába fontos elem az időutazás a sorozatban (ahol még Schrödinger macskája is előkerül), ezek mégiscsak eszközök a drámához, ami a lehető leghagyományosabb kérdésekre keresi a választ:

A kezdettől fogva nagyon-nagyon érdekel bennünket a kérdés, hogy miért csinálják az emberek azt, amiket tesznek, és hogy miként váltak olyanokká, amilyenekké

– magyarázta Friese. „Az elmúlt éveinket annak szenteltük, hogy megfejtsük az emberi viselkedést, és megpróbáltuk kideríteni, hogy az emberek miért is tesznek nagyon rossz dolgokat” – mondta a Thrillistnek, és a sorozatnak tényleg ez a fő mozgatórugója. A másik a szabad akarat, illetve a sorsszerűség kérdése. Az 1880-as évektől 2052-ig terjedő idővonalon játszódik a cselekmény, amely ráadásul sikerrel ellenáll a köztes történelmi szálak beemelésének, így az 1930–40-es évek például teljesen kimaradnak, akárcsak az ország későbbi kettészakadása, ami nem is baj, hiszen a Dark világa a kisvárosi félrelépéseké, megcsalásoké, családi titkoké és hazugságoké, egyáltalán nem hiányzott még egy ilyen moralizálós réteg, amire azért a németek hajlamosak. (Helyette viszont elgondolkodtatóan sok szereplőt vernek agyon brutálisan.)

Mindez azonban még mindig nem elegendő magyarázat a Dark sikerére, főleg, ha mondjuk a Netflix másik európai sikersorozatával, a spanyol La Casa de Papellel (A nagy pénzrablás) hasonlítjuk össze, amely egy pörgős, feszült, az elsőtől az utolsó percig izgalmas bankrablós thriller, amire teljesen érthetően harapott rá a fél világ, míg a Dark sikerét a színészek sem teljesen értik:

„Az emberek nem így szoktak tévézni. Kimennek a szobából, hoznak maguknak egy csésze kávét, visszatérnek, és még mindig értik, amit látnak” – mondta a főszereplő, Jonas felnőttkori énjét alakító Andreas Pietschmann a Guardiannek, hogy milyen aggályai voltak az első évad forgatása közben, de aztán ezeket a sikeres fogadtatás eloszlatta: „De nyilvánvalóan a nézők szeretik a kihívásokat. A Dark pedig valóban sokat követel a nézőtől.” Nem véletlen, hogy a sorozat ugyanazt a közösségi rejtvényfejtési lázat váltotta ki a közönségből, mint korábban például a True Detective vagy a Westworld első évadai esetében, nem beszélve a Twin Peaks záró évadáról – mindegyik epizód feldobott egy rakás új kérdést, amikre nem mindig volt egyértelmű válasz, és még a legfontosabb szálakat elvarró utolsó részt követően is maradt jó pár kérdőjel, így a mai napig találgatnak és vitatkoznak a sorozat lelkesebb nézői. Ezt az élményt pedig kevés sorozat adja meg manapság, ezért is találhatott be a Dark sok nézőnél.

Nem lesz belőle rétestészta

És ha már az előbb a lezárást említettük: fontos szempont, hogy a Dark alkotói kezdettől fogva három évadban gondolkodtak, tudták, miről fog szólni, ellentétben számos egyéb, olyan sorozattal, amely csak egy ígéretes alapötlettel vagy felütéssel húzta be a nézőket, hogy aztán a rétestésztaként húzódó sorozat végén ne magyarázzanak meg semmit. Ezekre az átverős sorozatokra ugye a Lost a leghírhedtebb példa, és a Jonas leggyakrabban látott, tizenéves énjét alakító Louis Hoffmann is ezt hozta fel, amikor arról beszélt a Guardiannek, mekkora előny volt számukra a kerek sztori: „Vegyük a Trónok harcát vagy a Lostot, azok csak mentek és mentek, majd arra jutottak, hogy oké, meg akarunk állni, ki kell találnunk egy befejezést, ami nagyon hirtelen jött, és talán nem is lett olyan jó, mint vártuk” – mondta a színész. „Mi végig ismertük a teljes sztorit. A Dark rajongói is megértik ezt. Kurvára szomorú, hogy vége, de ez volt a helyes döntés.”

Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy hiába reménykednek benne sokan, a Darknak nem lesz negyedik évada,

és ugyan nyilván lenne még potenciál a windeni univerzum visszatérésében, az alkotók kategorikusan elzárkóztak attól, hogy ebben részt vegyenek. Annál is inkább, mert már egy új netflixes projekten dolgoznak, az 1899 című, történelmi horrornak titulált sorozaton, Louis Hoffmann pedig angolul tanul, és további nemzetközi szerepekben bízik, mint ahogy a szereplőgárdából mások is reménykedhetnek hasonlóban.

Még egy fontos adaléka lehet a Dark népszerűségének, az, hogy tudatosnak tűnő tervszerűséggel építettek a fiatalabb közönségrétegre: a sztoriban a tizenéves szereplők kapták a legnagyobb hangsúlyt, és a sorozat talán leggyengébb pontja, az érzelgősség határait nyaldosó melodráma és az ehhez társuló dalválasztások is leginkább ezt a réteget célozták meg. Ez lehetett még az érzékeny pont, ahol a Dark a szellemi kihívásokat amúgy kedvelő nézők körében elhasalhatott, de a sorozat visszhangja mégis azt mutatja, megérte az alkotóknak ez a kockázat. Azt pedig egyébként is régóta tudjuk, hogy az egymástól erőszakkal elválasztott fiatal szerelmesek története mindig hálás, főleg, ha ezt még sci-fibe is öltöztetjük, lásd a Donnie Darko vagy az Egy makulátlan elme örök ragyogása kultikus népszerűségét – a Dark mindkettővel mutat némi rokonságot, különösen az előbbivel. Nem véletlen, hogy a fiatal színészek népszerűsége nőtt a legnagyobbat: Hoffmann mellett főként a Marthát alakító Lisa Vicarié.

Hoffmann még mindig nehezen tud napirendre térni fölötte, hogy lépten-nyomon felismerik, milliós tábora lett az Instagramon, mint ahogy Baran bo Odar és Jantje Friese is arról beszéltek interjúkban, tartanak tőle, hogy az egész siker átverés, utóbbi pedig a sorozat szellemiségéhez méltó hasonlattal illusztrálta ezt: „Egy rövid időre meglátogathattunk egy párhuzamos világot, ahol tényleg sikeresek voltunk.” És ugyan három éve, a sorozat indulásakor még tényleg váratlannak tűnhetett, hogy egy német nyelvű sorozat világsikert érjen el, azóta mind a Netflix számos nemzetközi sorozata, mind pedig a növekvő számú, külföldön is sikeres német produkció (Babilon Berlin, Hogyan adjunk el drogokat a neten (villámgyorsan), Unorthodox stb.) is azt mutatja: egyre több hasonló sikertörténetre számíthatunk.

Ahogy azt tavalyi cikkünkben is írtuk, a Netflix például már régóta nemcsak az amerikai piacra koncentrál, már csak azért sem, mert az előfizetőinek döntő többsége nem onnan érkezik, ráadásul egyre több amerikai is megbarátkozni látszik a feliratokkal. A Dark csak egy az utóbbi években készült nemzetközi színvonalú európai sorozatok közül, amelyeknek száma még nőni fog.