84 évesen az ember már egész nyugodtan megírhatja a memoárját. Woody Allennél sokkal jelentéktelenebb művészek és kevésbé szórakoztató szerzők önéletírásaival is Dunát lehetne rekeszteni, úgyhogy tényleg csak az a meglepő, hogy az ő memoárja nem jelent meg korábban. Illetve érthető ez is, mert szeretünk úgy gondolni Allenre, mint aki a filmjeiben majdnem mindig magáról is beszél, tehát jól ismerjük. Most mégis megjelent az Apropos of Nothing – a magyar kiadás is nemsokára érkezik Apropó nélkül címmel –, és óhatatlanul szerencsétlen az időzítés, mert a könyv nemcsak önéletrajzként, hanem magyarázkodásként olvastatja magát.
Ezt Allen is felvállalja. A #metoo mozgalomhoz köthető botrányok farvizén az ellene 1992-ben felhozott szexuális zaklatási vád is újra nagy nyilvánosságot kapott, és bár semmiféle jogi folytatása nem lett a közel harminc éve már kivizsgált ügynek – amelyben Allent akkor ártatlannak nyilvánították –, a megváltozott közhangulatban sokan ellene fordultak. Több színész, köztük Timothée Chalamet, Ellen Page és Greta Gerwig nyilvánosan elhibázott döntésnek nevezte, hogy együtt dolgozott a rendezővel. Allen ritkán ad interjút, és ebben az ügyben sem szívesen szólalt meg, de egy-egy nyilatkozatából érezhető volt, hogy bántják a támadások – ami teljesen érthető. Önéletrajzát azért is írta meg, hogy újra elmondhassa a saját álláspontját.
Félő volt, hogy a könyvben nagyobb teret kap a bulvár, mint a filmek. Ez a félelem pedig tulajdonképpen beigazolódott, még ha nem is azért, mert Allen kifejezetten a magánéleti botrányairól akarta előadni a saját olvasatát. Inkább arról van szó, hogy Woody Allent nem különösebben érdeklik a saját filmjei, legalábbis azután, hogy leforgatta és összevágta azokat. Olvasóként ez már sokkal tanulságosabb megfigyelés, mert így végre Woody Allenhez kerülünk közelebb, nem pedig egy csúnya és amúgy mérsékelten érdekes magánéleti konfliktus sokadik előadását kapjuk.
Embergyűlölő, gengszterrajongó analfabéta
Kisebb kitérőkkel és előreutalásokkal ugyan, de Allen alapvetően időrendben mesél az élettörténetéről. Legtovább gyerek- és ifjúkorán időzik el, mint általában az idős emberek. Saját magával kapcsolatban a legnagyobb félreértésnek azt tartja, hogy az emberek a művész értelmiségi prototípusát látják benne, miközben alsó-középosztálybeli gyökerű, iskolakerülő, műveletlen gyerek volt, aki pusztán a brooklyni kékharisnyák elcsábítása miatt vett könyvet a kezébe, először kamaszkorában.
Elképesztő, milyen gyakran neveznek engem entellektüelnek. Ez legalább akkora marhaság, mint a Loch Ness-i szörny, mert egy darab intellektuális agysejtem sincsen
– írja némi túlzással, a könyv elején pedig mintegy figyelmeztetésként közli, hogy egy „embergyűlölő, gengszterrajongó analfabéta” önéletrajzát olvassuk. Önképe a túlzásokkal együtt is sokatmondó, és arra utal, hogy a közmondásosan szorongó és neurotikus Woody Allen-karakter félelmei egzisztenciális gyökerűek, és a művészethez nincs sok közük. „Meg fognak döbbenni, mennyi mindent nem láttam vagy nem olvastam író-rendező létemre. Életemben nem láttam színpadon a Hamletet. A mi kis városunkat sem láttam semmilyen változatban. Sosem olvastam az Ulyssest, a Don Quijotét, a Lolitát, A 22-es csapdáját, az 1984-et, semmit Virginia Woolftól, E. M. Forstertől vagy D. H. Lawrence-től. Fogalmam sincs a Brontë nővérekről vagy Dickensről. A baráti körömben viszont egyedül én olvastam Joseph Goebbels regényét.”
Olvasás közben ezeket a monológokat Woody Allen hangján halljuk a fejünkben, és úgy még sokkal viccesebbek. Az nem újdonság, hogy Allen narcisztikus alkat – a szórakoztatóiparban, nahát! –, engem viszont meglepett, mennyire nem tartja nagyra a saját filmjeit. A könyv vége felé így összegez:
Mit bánok a legjobban az életben? Hogy milliókat kaptam a filmjeimre, és teljes művészi szabadságot élveztem, mégsem rendeztem egyetlen remekművet sem.
Ez pedig már nem a szokásos tódítás, Woody Allen-féle komikusi magánszám, hanem őszinte véleménynek tűnik. Persze nem kell vele egyetértenünk.
Mire idáig eljutunk, már túl vagyunk jó néhány stand-up műsorba illő monológon. Aki a viccekért akarja elolvasni Woody Allen memoárját, nem kell csalódnia. Az olvasó szórakoztatását Allen első számú feladatának tartja, már csak azért is, mert szerinte sokkal inkább illik az alkatához és tehetségéhez, hogy anyósvicceket meséljen egy lepukkant kocsmában, mint hogy Oscar-díjas filmrendezőként ünnepeltesse magát.
„Mikor azt mondom, anyám Groucho Marxra hasonlított, azt hiszik, tréfálok” – írja bemelegítésként, később pedig hasonló stílusban foglalja össze zenei karrierje kezdetét is:
Már nem elégedtem meg azzal, hogy egyedül gyakoroljak a klarinétomon otthon, ezért megbeszéltem pár barátommal, hogy hetente együtt fogunk játszani. A többi már történelem, de a holokauszt is történelem.
Allen élete fontosabb eseményeiről ebben az önironikus stílusban számol be, ami egy idő után lehetne fárasztó is, de a könyvbe pont annyi komolyabb rész került, hogy az újabb komikusi monológok ne váljanak unalmassá, helyette mindig felfrissítsék és továbblendítsék a szöveget.
Mindenki halott, akit le akart nyűgözni
Az iróniamentes, emiatt valamivel szárazabb részek éppen Allen filmjeivel kapcsolatosak. Allen már középiskolásként elkezdett vicceket küldözgetni a New York-i lapok társasági rovatába, később pedig írt kabarészkeccseket, poénokat különböző komikusoknak, de színházban és tévében is előbb dolgozott, mint mozifilmeken. Az előélete miatt lehet, hogy a filmes karrierjét leginkább a szerencse számlájára írja, és többször is leszögezi, hogy rendezőként pofonegyszerű volt a stratégiája:
Ennek jegyében alig ír bármit a filmjei formai jellemzőiről vagy „művészi koncepciójáról” – ezt a kifejezést feltehetően jogosnak tartaná Bergmannal vagy Fellinivel kapcsolatban emlegetni, a saját munkájában viszont inkább nevetségesnek tartja.
Elég csak megnézni a filmjeimet: van közöttük szórakoztató, de egyetlen ötletemre se fognak vallást alapítani
– írja a könyv elején, később pedig elmagyarázza, hogy azért nem oszt meg technikai részleteket a filmkészítésről, mert ezeket ő maga unja a legjobban. „Szemernyivel sem tudok többet a világításról és a fényképezésről, mint kezdőként, mert soha nem voltam elég kíváncsi ahhoz, hogy tanuljak.”
Akik ismerik és szeretik Woody Allent, eddig is tudták, hogy magára elsősorban íróként tekint, míg a rendezést nem nagyon szereti. „Forgatni nehéz fizikai munka, hol meleg van, hol meg nagyon hideg, istentelen időpontokban kell felkelni és döntést hozni egy csomó olyan dologról, amiről alig tudok valamit.” Nem mondhatni, hogy a véleménye különösebben egyéni lenne – elég csak megnézni Truffaut Amerikai éjszakáját, hogy lássuk, egy filmforgatás nagyjából ilyen –, de van abban valami megnyugtató, hogy Allen hozzáállása közel ötven leforgatott nagyjátékfilm után sem változott meg.
A saját filmjeivel szembeni rezignált alapállása teszi érthetővé, hogy a rendező miért nem kér a díjakból – újra elmeséli az anekdotát, hogy a másnapi újságból értesült az Annie Hall négy Oscar-díjáról, majd rögtön ezután visszaült dolgozni –, és azt is megtudjuk, hogy Allen mára meglehetősen magányosnak érzi magát filmkészítőként. „Mind meghaltak. Truffaut, Resnais, Antonioni, De Sica, Kazan. Legalább Godard még életben van, de hát ő mindig is kilógott a sorból. Minden megváltozott a filmek körül, és az összes rendező, akit fiatalabb koromban le akartam nyűgözni, eltűnt a semmiben, ami körülvesz mindannyiunkat.”
A filmjeiről szóló résznél a leginkább egyértelmű, hogy Allen az önéletrajz műfaját arra is használja, hogy köszönetet mondjon a sok embernek, akik segítették a karrierjében. A filmkészítésről például állítása szerint mindent Ralph Rosenblum vágótól és Gordon Willis operatőrtől tanult, akikkel számos alkalommal dolgozott együtt (Rosenblum vágta majdnem az összes filmjét egészen a Belső terekig, míg Willisszel hét filmen, köztük az Annie Hallon és a Manhattanen dolgozott együtt). És a színészeit sem győzi dicsérni, szakmai szempontból még Mia Farrow-ról is nagyon jó véleménnyel van – néhány másik mellett együtt csinálták Allen egyik kedvenc saját filmjét, a Kairó bíbor rózsáját is –, pedig róla egyébként érthető módon kiábrándultan, sok iróniával ír.
Egy szexista öregúr ízetlen kiszólásai
Allen valahol az elején megjegyzi, reméli, nem azért vettük meg a könyvet, hogy Mia Farrow-hoz fűződő, botrányos kapcsolatáról olvassunk. De persze a memoár második felében ezt az ügyet is alaposan körüljárja. Kívülről nézve – olyan olvasóként, akit nem különösebben érdekel Allen magánélete – mértéktartó és méltányos ez a rész, és meggyőzőnek tűnik Allen érvelése arról, hogy több különböző vizsgálat folyt a zaklatási vád ügyében, és soha nem találtak bizonyítékot a bűnösségére.
Nagyon röviden összefoglalva az eseményeket: Allen évekig járt Mia Farrow-val, ezalatt a színésznő hét örökbefogadott gyereke közül kettővel, Dylannel és Mosesszel alakult ki közelebbi, apa-gyerek kapcsolata. Farrow-val egy közös gyerekük is született, Satchel (őt később a színésznő Ronanre nevezte át), ám röviddel ezután Farrow és Allen kapcsolata megromlott, a rendező pedig nem sokkal később összejött a színésznő akkor 21 éves nevelt lányával, Soon-Yi Previnnel. Farrow úgy szerzett tudomást a viszonyról, hogy megtalálta a meztelen képeket, amelyeket Allen és Previn egymásról készítettek. Ezután nyilvánosan megvádolta Allent azzal, hogy molesztálta közösen nevelt kislányukat, Dylant.
A bírósági ügy 1993-ban zárult le. Mikor évekkel később Allen és Soon-Yi Previn, akkor már házaspárként, örökbefogadásra készültek, a hatóságok újra megvizsgálták, biztonságos-e Allenre bízni kisgyerekeket, de úgy ítélték, hogy az. Woody Allen leginkább ezekre a tényekre hivatkozik, mikor újra, sokadszor is kijelenti, hogy a szexuális zaklatási vád hazugság, és Mia Farrow így akart bosszút állni azért, hogy a rendező éppen az ő nevelt lányával jött össze.
Az Apropos of Nothing eredeti kiadója is visszamondta a könyv megjelentetését, mert Allen hirtelen megint nemkívánatos figura lett.
Hogy ez mennyire jogos, arról mindenki alakítsa ki a saját véleményét, mindenesetre nekem úgy tűnik, Allen magánéleti botránya össze sem hasonlítható a szexuális erőszak bizonyított eseteivel. Ettől még elítélhetjük, hogy valaki 56 évesen egy 21 éves lánnyal kezd viszonyt, de az erkölcsi ítélet nem jogi kategória. Allen nem ennél az ügynél tűnik ellenszenvesnek, ha a könyvet olvassuk. Sokkal inkább akkor, amikor röviden jellemzi a magánéletében felbukkanó vagy a filmjeiben szereplő nőket, akiket szinte minden esetben a külsejük alapján írja le először. Barbara Hershey-t „isteni volt megölelni”, Scarlett Johanssont „szexuálisan radioaktívnak” találta, Penelope Cruz pedig az „egyik legszexibb emberi lény a Földön”.
Ezek egy szexista öregember ízetlen kiszólásai, de nem azt érezni rajtuk, hogy Woody Allen gyűlöli a nőket, hanem azt, hogy egy 84 éves férfiról van szó, aki az ötvenes években nőtt fel.
Ebben az esetben sem maradunk le kulcsinformációkról Woody Allen filmjeivel kapcsolatban, mert azokról sokkal több anekdotát és részletet olvashatunk el más könyvekben, például Stig Björkman magyarul is megjelent, Woody – Allenről című interjúkötetében. Az Apropos of Nothing elsősorban a rendező fiatalkorát mutatja meg új szemszögből. A negyvenes-ötvenes évek lüktető, kiszámíthatatlan New Yorkját ismerjük meg belőle („mielőtt még a középosztály kivonult volna Manhattanből, és átengedte volna a Times Square-t a turistáknak”), meg a példaképként emlegetett, Magyarországon persze teljesen ismeretlen komikusokat, újságírókat és dzsesszzenészeket.
Hogy a rajongók alaposabban megismerik-e Woody Allent, mire végeznek a könyvvel? Ebben nem vagyok biztos. A szerző saját filmjeit illető, visszafogott és olykor kifejezetten keserű véleménye viszont olyan feszültséget visz a memoárba, amire – a zaklatási botrány szomorú történetével ellentétben – egyáltalán nem lehetett számítani.
Kiemelt kép: Miguel MEDINA /AFP
