Kultúra rendszerváltás30

Kisétált az életünkből a vörös csillag, és betoppant Bruce Willis

A rendszerváltás szóról általában politikai folyamatok, közszereplők vagy szimbolikus, tömegdemonstrációk jutnak az eszünkbe. De vajon hogy élték meg ezt a korszakot a tüntetésen unatkozó gyerekek, a házibulikban kábulatot kereső kamaszok, a munkájukat tömegesen elvesztő gyári munkások, vagy a nyomor időtlenségében tengődő telepi romák. Egységes történetbe rendezhető-e egyáltalán ez a sokféle szempont, vagy tényleg csak szigorúan többes számban beszélhetünk rendszerváltás-történetekről? Erre a kérdésre is választ ad az Eufória? című fotókiállítás, amelyet február 23-ig lehet megtekinteni a Capa Központban.

Ne tessen nyugtalankodni, mondta volna (a Kormos-anekdota szerint) az egyszeri szobafestő. EZ MÉG KAP FOGNI EGY VAJSZÍNŰ ÁRNYALATOT. Ebben az ígéretben telt az életünk, hogy igaz ugyan, most így meg úgy, botrányosan, de ne tessünk nyugtalankodni, mert ez még kap fogni egy vajszínű árnyalatot. – Valóban. Kap fogtunk egy vajszínű árnyalatot. Erre gondoltunk? Ne kerteljünk, nem erre gondoltunk. – Viszont most mi vagyunk a szobafestő is. Nem mondjuk, ne nyugtalankodjunk, de tudjuk, szemünk-szánk tele festékkel, hogy a vajszínű árnyalat is kap fogni még egy vajszínű árnyalatot

– írta Esterházy Péter alig pár évvel a rendszerváltás után Szebeni András fekete-fehér fotóihoz fűzött kommentárjaiban, már akkor rátapintva, miként váltja fel a szabadság mámorát az össztársadalmi kiábrándulás.

Harminc évvel később a festék ízét már teljesen megszoktuk, és aligha tudnánk megmondani, hány vajszínű réteg rakódott még a rendszerváltás vakolatára, de az biztos, hogy sokan rá sem ismernének erre az árnyalatra. Újra és újra fel kell tenni tehát a kérdést: Milyen változások is zajlottak le azokban a kulcsfontosságú években? Hányféleképpen élték át emberek a rendszerváltást? Ennek kitárgyalására kiváló apropót nyújtanak az ilyen kerek évfordulók, mint a mostani. A párbeszéd beindításának sok formája lehet, ezt szolgálja például a 24.hu tematikus cikksorozata, akárcsak a Capa Központ Eufória? – Rendszerváltás-történetek Magyarországról című kiállítása is.

Fotó: Capa Központ

Már a címben bujkáló kérdőjel is sejteti, hogy az Eufória? nem akarja egységes elbeszéléssé fésülni a rendszerváltás eseményeit, inkább belső feszültségeivel és ellentmondásaival együtt tárja elénk. Mert sokat számított, hogy melyik nemzedékhez, társadalmi réteghez, osztályrészhez tartozik valaki. Teljesen más lehetett ezeket az éveket a tüntetések első sorából, egy házibuliban vagy a bezárás előtt álló ózdi vaskohóban átélni.

Ezek a párhuzamos történetek együtt rajzolják ki, mi minden történt ebben a turbulens időszakban Magyarországon

– mondja Mucsi Emese, a kiállítás kurátora, aki ezt az összetettséget mindenképp meg akarta jeleníteni a falakon, így a három bemutatóteremből csak az egyik fókuszál a szimbolikus, köztéri eseményekre, a másik kettőben az underground, illetve a politikától távol maradó emberek szemszöge is megjelenik. Az anyagot nem egyedül Mucsi válogatta, felkért olyan fotósokat, képszerkesztőket, esztétákat, művészetszociológusokat, írókat is, akik aktívak voltak akkoriban, hogy válasszák ki a számukra emblematikus képeket, képsorozatokat a rendszerváltás éveiből.

Fotó: Capa Központ

A fotókat pedig szerencsére nem száraz, kronologikusan egymás után illesztett történelmi szövegek, hanem a válogatásban résztvevők személyes visszaemlékezései és kommentárjai kísérik. A szubjektív hangvétel nagyon fontos volt, mert Mucsi szerint ez sokkal közelebb hozza a műveket és az általuk bemutatott történelmi eseményeket a nézőhöz. Ezt a szemléletet húzza alá a kiállítás mottója, amelyet Gyáni Gábor történésztől kölcsönöztek, aki a megnyitón is beszédet mondott:

Nem a múlt tényszerűségének puszta regisztrálása, hanem számunkra való értelme (értelmezése) végett van égetően nagy szükség a múlt megjelenítésének megannyi változatára.

1956-1989, Nagy Imre újratemetése a Hősök terén. Fotó: Korniss Péter

A fotók tehát mind emblematikusak a maguk módján, de hogy nem mesélhető el egysíkúan a rendszerváltás története, azt az a tény is alátámasztja, hogy nincs egyetlen ikonikus kép, ami mindent maga alá gyűrt, mint például – az épp Robert Capa által készített – A milicista halála a spanyol polgárháború esetében. Ha egy történelemkönyvbe kéne választani illusztrációt, akkor Mucsi Emese jó eséllyel Nagy Imre újratemetéséről választana egy képet, mert az nemcsak egy fontos esemény volt, de számos szimbólum megragadható benne, mint például az 56-os forradalomhoz való viszony jelentősége.

Ez markánsan megjelenik Korniss Péter képén, amelynek kompozíciós középpontjában a lyukas nemzeti zászló látható a Hősök terén összesereglett tömegben. Közel lépve persze itt is kirajzolódnak a részletek, a kép jobb szélén például felismerhető a nemrég elhunyt Rajk László, aki a demokratikus ellenzék meghatározó figurája volt, és egyik tervezője az esemény nagyszabású díszletének.

Ugyanez a helyzet Szigeti Tamás Duplavé című képével is, amely talán a legegyértelműbben fejezi ki a címben megjelölt eufóriát. A középpontban a frissen köztársasági elnökké választott Göncz Árpád látható, amint mindkét kezével V betűt formál, a háttérben feltűnő mókás részletek azonban kiválóan ellenpontozzák a győzelmi mámort.

Duplavé. Fotó: Szigeti Tamás

A képről leolvasható az a furcsa átmeneti állapot, amelyben a pártállami, begombolt öltönyös szigorú pózt felváltja valami új. A kedvencem a háttérben álló, fehér öltönyös figura: megtestesíti ezt a bumfordiságot, közép-európaiságot, ami azóta is jellemző errefelé. Néha meg lehet őrülni tőle, néha meg pont azért lehet itt élni, mert az ember röhöghet egy nagyot az ilyeneken. Még a nagy, ünnepélyes pillanatok sem annyira kivasaltak és megrendezettek nálunk, mert valaki biztosan a legrosszabbkor megy át a képen, hogy valamit még intézkedjen

– írja Szarka Klára fotótörténész a képhez fűzött kommentárjában.

Az árulkodó részletekre figyelt fel Nagy Piroska fotós is, aki 1956-ban gyerekként ment ki a családjával Amerikába, ám 1980-ban hazaköltözött Magyarországra. Ahogy ő fogalmaz: „visszadisszidált”. A 80-as évek végén rendszeresen járt ki rendszerellenes megmozdulásokra, morális kötelességének érezve ezek dokumentálását. Itt azonban nemcsak a szónokok és az őket hallgató felnőttek keltették fel az érdeklődését, hanem a velük lévő gyerekek is, ekkoriban készült fotóit 2010-ben rendezte kötetté Az eufória évei címen.

Az eufória évei, gyerek játszik kutyával a tüntetésen. Fotó: Nagy Piroska

„Hogy miért ezeket a képeket választottam és nem a tüntetések konkrét eseményeiről szólókat? Talán mert a felnőttek vállain szemlélődő, a lábuk mögül kikukucskáló, hol unatkozó, hol érdeklődő gyerekek egyre növekvő jelenléte azt jelezte számomra, hogy a köztéri véleménynyilvánítás egyre természetesebbé kezd válni. Míg 1988-ban az ellenzéki megmozdulásokat erős rendőri jelenlét és gyakran hatósági intézkedések kísérték, addig 1989-ben ez enyhülni látszott, és egyre többen hozták magukkal a gyereküket a tüntetésekre. Ha sikerül kivívnunk a függetlenséget és a demokráciát, amiről akkor azt hittem, rajtunk múlik, majd ezek a gyerekek gyakorolják, gondoltam. Vajon hogyan emlékeznek erre az időre, és mit gondolnak erről ma ők?” – teszi fel a kérdést Nagy Piroska a képekhez fűzött kísérőszövegében.

E mellett láthatóak még olyan ikonikus események, mint egy spontán szobordöntés a sok közül (Kapitány Éva), az MDF első országos gyűlése a Közgáz aulájában, ahol egy nemzeti címeres zászló fedi el a sértődötten ücsörgő Marx-szobrot (Bánkuti András), és persze Szebeni András 1993-as fotóalbumából is találunk itt pár képet arról a bizonyos vajszínű árnyalatról. Bánkuti András Alkony című fotója kakukktojás, mert ugyan nem Magyarországon készült, mégis ezer szálon kötődik a rendszerváltáshoz: a KGB moszkvai székházát ábrázolja 1990 novemberében, a nagy szocialista forradalom évfordulójára való készülődés időszakában. Beke László művészettörténész szerint épp azért szimbolikus értékű a kép, mert ugyan a feldíszítés közben készült, a kiragadott pillanat mégis inkább azt sugallja, mintha Leninnek éppen leáldozna, és mindörökre lesüllyedne a föld alá. Egyszerre fenyegető a járókelőket szemmel tartó Nagy Testvér, de közben kiolvasható belőle a közelgő változás.

Alkony, a KGB moszkvai székháza 1990 novemberében. Fotó: Bánkuti András

Az eufória egész más olvasata tűnik fel Kodolányi Sebestyén 1989, Tanács Krt 3/C című képsorozatán. Itt szó sincs semmiféle politikai tudatosságról, inkább azt láthatjuk, hogy miközben az utcán zajlanak a történelmi események, a kisképzőbe járó baráti társaság hogyan üti el az időt Kodolányi szüleinek körúti lakásában, a köztéri mámor helyett a privát kábulatot választva, kitartóan kísérletezve a művészi önkifejezés és a tudattágítás különféle módszereivel. Ez nagyjából a Moszkva térben is megfilmesített generáció, ami Kodolányi szerint pont egy lehelettel később felnőttesedett, mint azok az emberek, akik a rendszerváltó mozgalmakban benne voltak.

Lecsúsztunk arról, hogy úgy érezzük, mozgatórugói vagyunk a változásnak. Úgy éltük meg ezt a rendszerváltásnak vagy rendszerváltozásnak nevezett korszakot, hogy egyáltalán nem éltük meg. A fejünk fölött elment valami, miközben mi egy álomvilágban voltunk

– írja a fotós és filmes Kodolányi, aki szerint ők egyáltalán nem a politikai változás eufóriáját élték meg, hanem azt a szabadságot, amit egy lakásba bezárkózva, a saját maguk által generált alternatív kultúrában tapasztalhattak meg.

Persze ez az alternatív kultúra nem mindig korlátozódott egyetlen lakásra, kiömlött az éjszakai szórakozóhelyekre, a galériákba és az utcára is. Utóbbi alaposan dokumentálva van az először 1984-ben megrendezett Magyarország a Tiéd Lehet! című tárlat anyagában, ami az előző rendszer utolsó betiltott kiállításaként vonult be a történelembe. A Magyarország a Tiéd Lehet!-et végül öt évvel később, 1989 decemberében újra megrendezték, a megnyitót pedig egy olyan kerekasztal-beszélgetés kísérte, ahol a betiltottak és a betiltók próbáltak szót érteni egymással, kevés sikerrel.

Fotó: Capa Központ

Az underground-körképből természetesen nem maradhat ki az éjszakai élet sem, amit a magyar származású francia fotóművész, Rodolf Hervé örökített meg fotókon és koncertfelvételeken. Egy sorozat erejéig pedig megelevenednek Király Tamás köztéri divatsétái, az ezeken bemutatott ruhakölteményeivel természetesen a politikai folyamatokra is reflektált. Ilyen volt például a Parlament kollekció, amelynek során

Budapest egyik ikonikus és szimbolikus épülete, tetején a vörös csillaggal megmozdult, és Tamást kézen fogva jött-ment a városban

– idézi fel a sétákat dokumentáló Almási J. Csaba, aki szerint a külföldön is keresett divattervező így fejezte ki, hogy változás következik úgy általában, de a Parlamenten belül is. Nem marad ki a pornográfia sem, Eperjes Ágnes installációja azt mutatja be, hogy bár tiltott volt a pornó, a nyugatról behozott erotikus magazinok milyen amatőr eljárásokkal sokszorosítva terjedtek a Kádár-korban, és hogyan változott a női test ábrázolása a rendszerváltás során. Ilyen tekintetben a 90-es években romlott a helyzet, mert a kizsákmányolást csak felerősítették a kereskedelmi szempontok – mondja Mucsi Emese.

Egy másik fotótörténeti különlegesség a Forgács Péter által létrehozott Privát Fotó és Film Alapítvány anyaga, amely a Főfotó nevű képkidolgozó vállalat szemétbe dobott képeit gyűjtötte össze, hogy antropológiai kutatásokhoz használja. Itt tehát magánfotókat láthatunk 1989-ből, amelyekből sokszor komplett kis történetek rajzolódnak ki, és rendkívül sokat megtudhatunk arról, miként éltek az emberek a rendszerváltás éveiben, mit tartottak érdemesnek a fotózásra, és mit találtak selejtnek.

Kiselejtezett fényképtekercsek a Privát Fotó és Film Alapítvány gyűjteményéből. Fotó: Capa Központ

Aztán persze voltak olyan társadalmi csoportok, amelyeknek semmiféle eufóriát nem hozott a politikai átmenet, inkább csak romlott a helyzetük. Például a mélyszegénység időtlenségében élő telepi romák, akiknek mindennapjait Horváth M. Judit és Stalter György örökítette meg Más Világ című, döbbenetesen erős fotósorozatában. Nem egy hirtelen felindulásból készített képriportról van szó, több mint tíz éven át jártak a roma közösségekhez, így egészen bensőséges viszonyt alakíthattak ki alanyaikkal. Hogy mit hozott a rendszerváltás a telepi romáknak, azt képtelenség letisztultabban összefoglalni, mint a padok nélküli osztályteremben játszadozó gyerekek képe, háttérben a Magyar Népköztársaság, a lepusztultságból szinte kiragyogó vörös csillagos címerével. A diktatúra jelképe hamarosan lekerül a falról, de az omladozó vakolat és a tömény kilátástalanság marad.

Hasonlóan mellbevágó Benkő Imre Acél-Mű című sorozata, mely az ózdi vaskohászok sorsát követi az átmenet éveiben. „A gyáróriást egy Jézus nevű ózdi fiatalemberről készített fotóriport után, borongós szürke alkonyatban láttam először. Félelmetesnek, titokzatosnak képzeltem a füstölgő vasszörnyet, a poros kohászkolóniákon emberek botorkáltak, nyugtalan voltam, a látvány felzaklatott. Egy évvel később, 1987-ben érkezett a hír: »Háromszáz embert elbocsátanak az Ózdi Kohászati Üzemek durvahengerművéből«. Valami elmozdult, a kohászat fellegvárát, a szocialista nehézipar egykori jelképét az állam már nem tudja tovább finanszírozni” – emlékszik Benkő a kezdetekre, aki az első találkozáson, a gyár fényszegény csarnokában a munkások megdöbbent szoborarcát látva tudta, hogy hosszú távon visszajár majd, hogy fotójegyzeteket készítsen az életükről.

Ózdi munkások a munkásszállón, az Acél-Mű sorozatból. Fotó: Benkő Imre

Kilenc évig kísérte figyelemmel a kohászat leépülését, a hús-vér emberek sorsának alakulását. Ezen családok számára láthatóan egész mást jelentett ez az időszak, mint mondjuk a budapesti értelmiségnek, vagy a szabadságot megízlelő művészeknek. Míg a sorozat első képén még egy Lenin-portré lóg a falon, az utolsón már Bruce Willis néz ránk egy hollywoodi moziplakátról. Nagy kérdés, hogy ezen kívül mi változott, javultak-e valójában a poszter előtt pózoló kamaszok életkilátásai.

A kiállításon még számos szemszögből jelenik meg a rendszerváltás: volt, aki az eltűnő presszókultúrát vagy a night clubokban ébredező új keletű transzvesztita show-k érdekes világát (Drégely Imre), más pedig a romániai forradalmi lázat (Szilágyi Lenke), illetve a határkerítés lebontásának abszurd hétköznapiságát dokumentálta (Urbán Tamás). A maga sokoldalúságával és belső feszültségeivel együtt elevenedik meg a rendszerváltás, amennyire az csak egy fotókiállításon lehetséges. Itt-ott feltűnnek az irodalmi krónikások is, akik bizonyos értelemben kívülállók maradtak, mégis meghatározó alakjai lettek a korszaknak. A kissé outsider szemszög lehetőséget nyújtott arra, hogy egészen korán pontos diagnózist adjanak bizonyos ellentmondásokról, amikor a legtöbben még mámorban úsznak. Bereményi Géza például egy 1990-es interjúkötetben kristálytisztán megfogalmazta, miért lehet nyomasztó a rendszerváltás gondolata egy gyerekké tett társadalomban:

Ami idegen számunkra ebben a mostani világban, az maga az élet. Ami bizony kegyetlen, s az elmúlt sok ezer évben semmit sem engedett kegyetlenségéből. A Kádár-korszakban viszont elveszett az életnek ez a kegyetlen természete. Amit látok és érzek a mostani rosszkedvben és ijedelemben, azt akkor éreztem először, amikor mint turista Párizsban az első éjszaka lehajtottam a fejemet a francia párnára. Eszembe jutott, hogy én most Nyugaton vagyok és nyugodtan felülhetnék egy hajóra, és elmehetnék az óceán túlsó partjára. S ettől megrémültem. Rájöttem a világ tágasságára, és arra, hogy akármi történik velem, már nem gondoskodnak többé rólam. A Kádár-korszakban azonban gondoskodtak a tömegekről. (…) Pedig az életnek ez a vad íze, ez a fenyegetés, ez egy örök emberi érzés. Ezt kéne megtanulni. S ehhez nem kellene gyalázni az életet. Megbocsátani sem kell persze, hogy ilyen kietlen és fenyegető. Mindezek ellenére jó volt fölébredni a Kádár-korszak téli álmából. Az igazságra jó felébredni.

Az Eufória? – Rendszerváltás-történetek Magyarországról című kiállítás február 23-ig nézhető meg a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban.

Kiemelt kép: Almási J. Csaba

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.