Rambo 5 – Utolsó vér
A 80-as évek nagy akciópárosa – Stallone és Schwarzenegger – nagyot mehettek volna idén, de inkább mindkettő csak azt bizonyította, mennyire eljárt fölöttük az idő. A Rambo-franchise zárlataként belengetett Utolsó vér például nem egyszerűen rossz film, hanem egy hátborzongatóan kínos és nevetséges fércmunka, ami pont úgy nem találja a helyét a mai világban, mint főhőse, a lelki sérülésekkel küszködő szuperzsoldos. Rambo ezúttal nem a a Közel-keleten, vagy Dél-Kelet-Ázsiában, hanem a hazájában mészárol, mégpedig a velejéig gonosz mexikói bűnözőket. A filmmel nem az a baj, hogy egyszerű, mint a bot, vagy, hogy Stallone Mexikó-képe szépen illeszkedik Donald Trump idegengyűlölő narratívájába. Ennél sokkal fájdalmasabb, hogy még véres látványosságként sem működik, mert sokáig alig történik valami, mikor hirtelen belendül, akkor pedig röhejesen eltúlozza az erőszakot. A finálé körülbelül olyan, mintha egy vérbe fojtott burleszket néznénk, ahol a hasra esések és seggberúgások helyett levágott végtagok, szétrobbanó fejek és kitépett szívek jelentik a gegeket. Csak Chaplinnel szemben Stallone eközben halálosan komolyan veszi magát, mélyeket sóhajtozva a büszkén lobogó amerikai zászló tövében. (Jankovics Márton)
Terminátor: Sötét végzet
Oké, messze nem akkora katasztrófa, mint a Rambo 5, de azért elég elkeserítő, hogy 2019-ben mindössze annyira futja, hogy lemásolják a csaknem harminc évvel ezelőtti Terminátor 2-t, csak egy kicsit gyengébben. Itt ráadásul még az a mentség sincs meg, mint a franchise előző pár részében, hiszen Schwarzenegger mellett Linda Hamilton és James Cameron is visszatért a fedélzetre (igaz, utóbbi csak executive producerként, nem rendezőként). A film semmi újat és relevánsat nem képes mondani arról, hogy mi lehet a technológiai fejlődés árnyoldala, ami szinte teljesítmény a mesterséges intelligencia, kémprogramok és mindent tudó algoritmusok korában. Schwarzenegger bumfordi humora kicsit feldobja a filmet, de nem elég a megmentésére. Egyetlen szuperfegyver marad tehát: a nosztalgia. Ez le is leplezi az összeesküvést, hogy bármit is hazudik a film, a terminátorokat valójában már rég nem a jövőből, hanem a múltból küldik ránk. A Sötét végzet jókora bukása talán véget vet ennek a fenyegetésnek egy időre. (Jankovics Márton)
Vihar előtt
A Vihar előtt minden ízében katasztrofális. Annyira meggyőzően rossz, hogy már februári kritikánkban megelőlegeztük neki az év legrosszabb filmje címet, amihez azért elég nagy magabiztosság szükségeltetik. December vége van, és jelentem: nem tévedtünk. Ez a bravúr már önmagában is feljogosítaná a listán való szereplésre, de ha még azt is figyelembe vesszük, hogy a Vihar előttet az Oscar-jelölt Steven Knight írta és rendezte, akinek a szuperkúl Peaky Blinders sorozatot és a kamarafilmes feszültség magasiskoláját bemutató Locke-ot is köszönhetjük. Rejtély, hogy gondolhatta azt, hogy ez a csavarosnak szánt, valójában agyzsibbasztóan lapos és közhelyes történet bárkit érdekelni fog. A halott sztoriba pedig még Anne Hathaway és Matthew McConaughey párosa sem képes életet lehelni. A film mindössze annyit ér el, hogy utóbbinak ismét a kockás hasizma lesz a fő színészi munkaeszköze, akárcsak a régi, True Detective előtti időkben, amikor még a hollywoodi romkomok ügyeletes szépfiúja volt. (Jankovics Márton)
Gemini Man
A film, ami elhozta Budapestre Will Smith-t. És nem is csak a forgatásra, hiszen még a világpremiert is itt tartották, sőt, kis túlzással, egyik főszereplővé is a magyar főváros lépett elő, ami végre kiléphetett Párizs, Berlin és Prága árnyékából, és az örökös dublőr-szerepkörből. Itt azonban ki is futottunk a pozitívumokból, a Gemini Man ugyanis csak Budapest-imázsfilmnek tökéletes, minden másnak azonban katasztrófa. Hiába a forradalmi technológiák, mint a digitális fiatalítás, vagy a 120 képkocka/másodperc, közben csak azon tudtunk gondolkodni, hogy tényleg ezért a logikátlan, széteső kliséhalomért kapkodott Jerry Bruckheimer és a többi sikeres producer az elmúlt húsz évben. De valljuk be, mindez nem Bruckheimer, és nem is Will Smith miatt igazán szomorú, sokkal inkább a többszörös Oscar-díjas rendező, Ang Lee miatt, aki Tigris és Sárkánytól és a Brokeback Mountaintól csúszott idáig. (Jankovics Márton)
Álom doktor
Az Álom doktor éppenséggel nem élvezhetetlen, de szemléletes példa arra, hogy miért rossz ötlet egyszerre két urat szolgálni. Mike Flanagan filmje ugyanis egyfelől Stanley Kubrick kultikus Ragyogás-adaptációjának a folytatása, másfelől az azt szenvedélyesen gyűlölő Stephen King Álom doktor című regényének feldolgozása, ami az elgyötört Danny Torrance felnőttkorát mutatja be. Ezt a kényes diplomáciai helyzetet pedig úgy próbálta Flanagan megoldani, hogy se Kingnél, se a Kubrick-rajongóknál ne húzza ki a gyufát, aminek eredménye egy langyos középszer lett, ami a fináléra teljesen belefullad a nagy elődök iránt érzett tisztelet és áhítat kimutatásába. Ez egy horrornak sosem áll jól, még akkor is, ha az Álom doktor valójában inkább horrorral fűszerezett fantasy. (Jankovics Márton)
Az oroszlánkirály
A Disney nagyon rákapott a remake-ekre, és sorra újítja fel vagy élőszereplősíti a legnagyobb klasszikusokat. Akadnak olyan kellemes meglepetések ezek között, mint az Aladdin, és olyan csalódások is, mint Az oroszlánkirály. Mufasa és Simba küzdelme bár felidézi azokat a szép emlékeket, amit annak idején az eredeti okozott, ez inkább csak a zenének és a nosztalgiának köszönhető. Jon Favreau-ék (Vasember 1-2, Dzsungel könyve) elejétől a végéig követték az 1994-es animációt, és egy túl valósághű természetfilmet csináltak a szavannák királyának megható történetéből. Majdnem kétórásra nyújtották a produkciót, és egyáltalán nem biztos, hogy a hiperrealista Simba ugyanúgy hozzánő a következő generációhoz, mint azt huszonöt évvel ezelőtt tette. (Jánossy Villő)
Az aranypinty
Főhősünkkel akkor találkozunk először, amikor még kisfiú, és egészen frissen traumatizált: Theo éppen elveszítette az édesanyját. Mivel apja valahol kóborol az országban, egy iskolai barátjának családja fogadja be, és a jómódú család arisztokratikus miliője egy életre hatással lesz rá. Aztán az élet sodorja folyton tovább, sehol nincs igazi otthona, Theo pedig nem tud kitörni az elveszett gyerekek tipikus mintáiból. Ez a film egy nagyon népszerű, nagyon sikeres, és főleg nagyon jó regény alapján készült, ennek fényében különösen fájdalmas, hogy mennyire rossz lett. Nem az a pusztítóan, Arany Málna-esélyesen rossz, hanem az az érthetetlen, elszomorító rossz, amikor látszólag minden együtt van egy jó filmhez, és valahogy mégis kudarcba fullad az egész. Itt is volt minden, erős alapanyag, kellő büdzsé és ennek megfelelő látvány, no meg elsőrangú szereposztás, de ez mind nem ért semmit. Az aranypintyben nem működnek az érzelmi kötődések, a motivációk érthetetlenek, a karakterek üresek, nem beszélve arról, hogy az egész valami fullasztóan unalmas, ami szép teljesítmény egy filmtől, amiben még a műkincsmaffia is megjelenik. (Bodnár Judit Lola)
Kiemelt kép: Vertigo Média
