Nem azt mondom, hogy hatalmas elvárásokkal ültem be a moziba. A Vihar előtt már az előzetes és a plakát alapján is középszerű thrillernek tűnt, aminek egy hét múlva már a címére sem emlékszünk, legfeljebb annyi dereng, hogy Matthew McConaughey és Anne Hathaway kavart valami trópusi szigeten, és szó volt benne egy bazi nagy tonhalról, amit az istennek sem sikerül kifogni. De menet közben legalább feltárul benne pár sötét titok, és ha esetleg mégsem, még mindig ott a türkizkék Karib-tenger, és a két sztár, akiket ropotpilóta-üzemmódban is elnézegetünk másfél órán keresztül.
A Vihar előtt azonban sokkal mélyebb nyomokat hagy annál, minthogy ilyen könnyen elfelejtsük. Mert az egy dolog, ha egy thriller kicsit unalmas, nem túl eredeti és tele van agyzsibbasztóan röhejes fordulatokkal, arra viszont képtelenség felkészülni, hogy mindezt úgy adja elő, mintha a kortárs filmművészet mély és komplex remekművét néznénk. A Vihar előtt fináléja öntelt, fontoskodó mosollyal dörgöli az orrunk alá: azért sikkasztotta el végig a feszültséget a cselekményből, mert ez még véletlenül sem egy olcsó bűnügyi film, hanem csupa nagybetűs D.R.Á.M.A., ami a műfaji felszín mögött olyan fajsúlyos témákat feszeget, mint a háborús trauma, vagy a családon belüli erőszak pszichológiája.
Pedig, ha van itt nagybetűs D.R.Á.M.A., az sokkal inkább ott keresendő, hogy a filmet író és rendező Steven Knight hogy adhatott ki ilyen modoros fércművet a kezéből. A Gyönyörű mocsokságok Oscar-jelölt írója, akinek olyan szuperkúl bűnügyi filmeket/sorozatokat köszönhetünk, mint a birminghami gengsztercsaládról szóló Peaky Blinders vagy a Gyilkos ígéretek, amiben a kivarrt Viggo Mortensen egyedül számol le a londoni orosz maffiával. És ugyanaz az ember, akinek legutóbbi rendezése, a Locke, a feszültségteremtés iskolapéldája volt, pedig nem történt benne más, minthogy Tom Hardy ül a volán mögött és telefonálgat, mégis lélegzetvisszafojtva izgultuk végig a másfél órás utat.
A Vihar előtt ezzel szemben egy értelmezhetetlen műfaji katyvasz, ami még paródiának is rossz, mert ahhoz is kellenek épkézláb karakterek és közhelyeken túlmutató mondatok. Akkorát igyekszik markolni, hogy minden beleférjen Humphrey Bogarttól kezdve Hemingwayen át a Truman Showig és vissza, de végül persze semmit sem fog. Valahogy úgy, ahogy a trópusi szigeten bujdosó főhős sem, aki megszállottjává válik egy titokzatos halnak, ám az csak nem akar horogra akadni. A film szinte megfeszül, hogy a Moby Dick, Az öreg halász és a tenger, A cápa vagy legalább Tim Burton Nagy Halának nyomdokaiba lépjen, de egy pillanatra sikerül mitikus metaforává dagasztania ember és hal küzdelmét. Marad a komikus szenvelgés, aminél még a horgász tévé reggeli műsoraiba is több izgalom és költőiség szorult. Ez a szál hamar jelentőségét is veszti, amint betoppan a törékeny és veszedelmes exfeleség (Anne Hathaway), hogy felbérelje hősünket az új férj meggyilkolására. Innentől csak úgy záporoznak a „váratlan” és „döbbenetes” fordulatok, amik már a 90-es évek elején is elcsépeltnek számítottak volna, 20 évvel a Mátrix és a Truman show után viszont egészen szürreális nagy trükként előhúzni őket a kalapból (és ezen az sem változtat, hogy Platón már 2500 éve lelőtte a poént a barlang hasonlattal).
A színészek is csak vergődnek a vásznon. A dramaturgiai romhalmazt még Matthew McConaughey sem tudja megmenteni, akinek ismét a hasizma kezdi jelenteni fő színészi munkaeszközét, mint a régi szép időkben, mikor még ügyeletes szépfiú volt. Oké, hogy nem akad mindennap olyan szereplehetőség, mint az Oscar-díjat érő Mielőtt meghaltam vagy a True Detective, de a Vihar előtt helyett bármikor gondolkodás nélkül beneveznék egy McConaughey-féle romkom-maratonra, ahol zsinórban vetítik az Excsajok szellemét, az Anyám nyakánt, a Hullámok ördögét és a Hogyan veszítsünk el egy pasit tíz nap alattot.
Vihar előtt (Serenity), 2019, 105 perc, 2/10
Kiemelt kép: Big Bang Média
