Jó negyedóra után biztosan akadnak, akiken a türelmetlenséggel vegyes becsapottság érzése lett úrrá az Akik már nem öregszenek meg (They Shall Not Grow Old) vetítésén. Bármennyire is érdekes az első világháborús veteránok visszaemlékezése arról, hogyan vonultak be, és milyen volt a kiképzés, ha közben ugyanolyan filmanyagok peregtek, amilyeneket korábban már láthattunk máshol is – oké, jobb minőségben, de nem egészen ezt ígérték. Aztán egyszer csak ugrunk száz évet az időben, pedig maradtunk az első világháború nyugati frontján, csak az addig fekete-fehér, néma képkockák hirtelen megelevenedtek: életre keltek a színek, hangokat is hallottunk, mintha csak valami frissen készült háborús filmet néznénk, pedig ezek ugyanazok a korabeli filmtekercsek voltak. Komolyan, már azért az egy pillanatért megérné megnézni az egész filmet, amikor hirtelen színesre és hangosra vált – ha nem lenne az egész lebilincselő úgy, ahogy van.
Peter Jacksont, a legtöbbek számára A Gyűrűk Ura trilógia miatt ismert rendezőt 2015-ben bízták meg azzal, hogy az első világháború végének századik évfordulójára készítsen filmet a brit háborús múzeum (Imperial War Museum) és a BBC archívumaiban porosodó és veteránok visszaemlékezéseit tartalmazó 600 órányi hangfelvétel, illetve a mintegy 100 óra filmfelvétel felhasználásával. Végül 120 veterántól került be valamennyi hanganyag a százperces filmbe, amelyben nincsen narrátor, se szakértők nem szólalnak meg, az elejétől a végéig a nagy háború egykori katonáit halljuk beszélni, ehhez pedig mindig odaillő felvételeket válogatott a rendező. Már önmagában ez érdekes, de igazán amiatt különleges ez a film, mert a harctéri, a fronton készült felvételeket a 21. századi technológia segítségével minden szempontból nézhető élménnyé fokozzák: először is a kezdetleges, ugráló ritmusú felvételek tempóját a rendes filmekéhez igazították, majd kockánként retusálták és kiszínezték őket. Jackson ez utóbbihoz nemcsak a létező legalaposabb szakértői segítséget vette igénybe, de még a beazonosítható tájakra is ellátogatott a stábjával, hogy a színek is a lehető legjobban tükrözzék a valóságot. És ha ez nem lenne elég, akkor a némafilmes részletek utólag hangeffekteket is kaptak: nemcsak a harctéri zajok, robbanások és egyéb hangok elevenednek meg, de a katonák elcsípett mondatait is szinkronizálták szájról olvasó szakértők segítségével.
Az első világháborúról minimális filmanyag maradt csak fenn, az is többnyire pocsék minőségben, ezért nincs könnyű helyzetben, aki erről a témáról csinálna dokumentumfilmet. Legyen ezért bármilyen érdekes vagy éppen sokkoló az elbeszélt történet, ez korábban mindig a narráció függvénye volt, az Akik már nem öregszenek meg viszont tényleg egyedi filmélmény, és nagyon sokáig velünk marad. Ahogy például a rohamra induló katonák tisztjét halljuk beszélni, vagy két bevetés között pihenésképp viccelődő, nevetgélő brit bakákat látunk, akik közül sokan jó eséllyel már a következő napot sem érték meg. Különösen hatásos az a rész, amikor a visszaemlékezők arról beszélnek, ahogy támadásra indultak a német vonalak ellen, ám a többségüket már előtte lekaszálják a géppuskák, hogy elérték volna a német lövészárkot: a film arcokat mutat, amint a roham előtt bámulnak a kamerába, majd holttesteket látunk, akik ha nem is biztosan ők, de akár ők is lehetnének. Főleg, mert a fekete-fehér fotókat, korabeli bajuszdivatokat nézve mindig lehetett egy olyan érzésünk, hogy ezek száz éve halott emberek, egy egészen más világból. Így, kiszínezve, felhangosítva viszont pont ugyanolyan angol fiatalokat látunk, mint akiket ma focimeccsek lelátóin vagy a Kazinczy utcában figyelhetünk meg, csak éppen más körülmények között (na jó, a fogaik azért ma már jobb állapotban vannak).
És ugyan a film elsősorban brit katonákról szól, fontos szerepet kapnak benne a németek is: eleinte ők az arctalan, ijesztő barbárok, akik ellen tizenhét-tizennyolc éves gyerekek jelentkeznek harcra a háborús propagandának köszönhetően, a harctéren aztán kiderül, hogy ők is ugyanolyan, bepalizott szerencsétlenek, mint a britek; ugyanúgy családot, gyerekeket hagytak otthon, mert velük is elhitették, hogy mire a falevelek lehullanak, már újra otthon lesznek. (A címbeli mondatot is egy haldokló német katonától idézte az őt megitató angol ellenfele.)
A filmben hallható brit veteránok kifejezett rokonszenvvel beszélnek a halálos ellenségeikről, akikkel voltaképpen az égvilágon semmi bajuk nem volt, de mire ez számukra kiderült, már nem volt mit tenni, ölni kellett, ha valahogy haza akartak térni. Döbbenetes hallani azt a hisztériát, amely a háború előtt kerítette hatalmába a briteket (meg persze az összes többi résztvevőt), ahogy jobb sorsra érdemes tizenévesek ezrei hazudják magukat évekkel idősebbnek, csak hogy ki nem maradjanak a nagy buliból, aminek a háború távolról tűnt, nők pedig a gyávaság jelét, fehér tollat osztogatnak a polgári ruhás férfiaknak a londoni utcákon. (Mindez különösen elgondolkodtató most, amikor a brit nacionalista bulvársajtó, amely egy focimeccs miatt is képes újra visszatérni a háborús narratívához, néha a brexit miatt is közel hasonló hangnemben uszít az Európai Unió ellen.) De az igazán kijózanító az, ahogy a fegyverszünet életbe lépésével a katonák nem örülnek látványosan, inkább úgy érzik, mintha hirtelen megszűnt volna a munkahelyük. Mintha megsejtették volna, hogy az egyik pillanatban még ünnepelt háborús hősök odahaza gyorsan fölöslegessé válnak.
Peter Jackson (az ő nagyapja is a fronton harcolt) filmje nemcsak hű képet mutat a háborúról, kezdve a lövészárkok mindennapjaitól az elkeseredett közelharcokig (ez utóbbiról nyilván nem készülhetett felvétel, itt rajzok és festmények segítik ki a filmeseket), de azzal, hogy a névtelen katonákat teszi meg főszereplőnek, méltó emléket állít nekik. Egyébként is, az első világháború a másodikkal ellentétben nem a népvezérekről és a legénység körében is népszerű, sztárként kezelt tábornokokról szólt: az első világháború parancsnokait csak a hadtörténészek tartják számon, hiszen jobbára biztonságos távolságból tologatták a figurákat a térképeken, tízezreket küldve a biztos halálba, és nagyjából annyi fogalmuk volt a frontvonalban tomboló pokolról, mint az otthon maradottaknak. Ebben a filmben egyetlen katonatiszt, politikus vagy uralkodó neve sem hangzik el, hiszen ennek a háborúnak ők csak díszletei és előidézői voltak, akiket ugyanolyan meglepetésként ért, hogy a háború már nem arról szól, hogy kürtszóra felsorakozik a díszes öltözékű lovasszázad az árvalányhajas mezőn, mint azokat, akik az első géppuska-sorozatokat kapták. Ez a film nemcsak azt meséli el, hogyan élték meg a főszereplők a világtörténelem első globális háborúját, hanem azt is, mennyire nem tanult a sok millió áldozatból az utókor. Így, hogy a mai nézőnek is átélhető kivitelezésben látható a film, remélhetőleg többeket is elgondolkodtat majd.
A film nem széleskörű forgalmazásban látható december 5-től a magyar mozikban: Budapesten az Uránia Nemzeti Filmszínházban vetítik, továbbá országszerte számos egyéb helyszínen, többek között Szombathelyen, Szegeden, Pécsen, Miskolcon, Nyíregyházán is bemutatják, magyar felirattal, a Pannonia Entertainment forgalmazásában.
Akik már nem öregszenek meg (They Shall Not Grow Old), 2018, 99 perc. 24.hu: 10/10
