Török Ferenc vizsgafilmje, a villámgyorsan kultstátuszig jutó Moszkva tér (2001) első perceiben a főszereplők a címadó téren begyűjtött helyeket keresik fel, minél jobb bulit remélve. Ezek egyike a gellérthegyi „Orom utca 8., a víztározó felett”.
A fiúk csak a helyszínen ébrednek rá, hogy átvágták őket, miután kiderül: az utcában egyáltalán nincs nyolcas szám, az okra pedig egy lakó világít rá, aki egy tömör mondatban összefoglalja a lényeget:
Elbaszta a tanács.
Pedig korábban nagyon is ott állt. Sőt, a főváros épített örökségét megtizedelő bombák lehullása, illetve az utcákon folyó harcok előtt a 8. számú ház nem csupán létezett, de
fűződik hozzá, köszönhetően a századfordulón jókora üzleti lehetőséget szimatoló mérnöknek, Schoch Frigyesnek (1856-1924) és üzlettársainak, a Gferer, Grossmann és Mössmer építőipari cégek vezetőinek, akik a kiegyezés óta már jobbára feleslegesen működő, császári katonákat rejtő Citadella alatt számos telket vásároltak meg.
Az erődítmény katonai jellegének megszüntetésével (1897-1898), illetve a katonaság kivonulásával (1899) egyidőben saját nyaralójukat álmodták meg a város által akkor még érintetlenül hagyott lejtőre, ahová a millenniumi ünnepségek hozta optimizmusnak köszönhetően a város vezetése nem csak rendezett parkot, hanem villanegyedet is vizionált.
Ezek persze nem valósultak meg, Schoch és társai azonban megépítették, sőt, néhány évvel később saját otthonukká bővítették a nyaralóként indult, az Orom utcát szegélyező házakat, melyek közül ma már csak Schoch álma, a legendák övezte, egy
épület áll, noha ahhoz nem az építtető, hanem a pénzügyminiszteri posztot két egymást követő kormányban (1920-1921) is betöltő, 1926-tól az épület egyik lakásában élő dr. Hegedüs Loránt (1872-1943) neve kötődik.
Az első világháború kitörésével egyidőben megszületett épület a tervasztalon még ikervillaként indult, falait pedig a költségcsökkentés érdekében nem fehér márványlapokkal, hanem vörös téglákkal borították.
Ez sem volt elég azonban ahhoz, hogy a másik fele is elkészüljön, hiszen Schoch cége a háború okozta visszaesés, illetve a trianoni békediktátum okozta piacvesztés miatt 1923-ban csődbe jutott, a férfinak pedig meg kellett válnia az egy évtized alatt már jól megszokott kilátástól.
Szerencsésebbek voltak nála a szomszédai, hiszen a mára eltűnt 8. számú épület helyén 1906-ban az üzlettársa, Gferer Miklós egyemeletes, vasbeton vázas nyaralója épült meg, mögötte pedig hat évvel később egy várkastélyszerű, bár a leendő Hegedüs-villánál némiképp egyszerűbb, a Duna felé tucatnyi ablakkal néző óriás (ép.: Főző Márton, 1911-1912) nőtt ki a földből, egy évvel később pedig már felvonó is szállította benne a lépcsőzni nem szerető lakókat.
A ház első pillantásra talán nem tűnik érdekesnek, az utcától elválasztó, a kor fémkerítéseinél jóval erősebb fala azonban megéri, hogy hét évtizeddel eltűnése után egy pillanatra újra a figyelem középpontjába helyezzük:
A méretarányok az amatőr fotósként is jelentős életművet hátrahagyó – ezek közül közel hatszáz a Fortepanon látható – Schoch Frigyes fenti, a házról készült sztereofotóján válnak nyilvánvalóvá: Gferer tehát
a kezükben és a fejükre helyezett kosarakban, illetve a köztük feszülő jókora tartókban:
A munka alkotójáról, illetve további sorsáról sajnos semmiféle információt sem hordoznak az archívumok, de a fenti képeket látva nem kizárt, hogy azokat a két szomszédos telket, illetve az azon álló épületeket (Bérc utca 8. és 10.) évtizedeken át birtokló Maróti (Rintel) Géza (1875-1941) készítette.
A műhelyét alig huszonöt évesen, 1900-ban nyitotta meg, a következő négy évtizedben pedig számtalan hazai lakó- és középület – így a Zeneakadémia, a Pénzügyminisztérium, a Belügyminisztérium, a Gresham-palota, valamint a Rákóczi út és az Eötvös utca egy-egy lakóháza –, illetve számos amerikai felhőkarcoló és távoli épület – köztük a mexikóvárosi Teatro Nacional – kő-, bronz- és gránitszobrai fűződtek a nevéhez.
A kerítés valószínűleg a húszas-harmincas évek fordulóján gazdát váltott (1934-ben már a felsőgallai cementgyár tulajdonosának felesége, Bergmann Ernőné neve szerepel a tulajdonosi jegyzékben), és az épülettel együtt 1945-ben sérült meg végzetesen: felkerült a december 12-én a Fővárosi Közmunkák Tanácsa által kiadott, romépületeket felsoroló listára. Az ingatlan 1947 nyarán, illetve 1948 júliusában is gazdát váltott, teljes lebontására azonban még két évtizeden át nem került sor.
Ma a Betonútépítő Vállalat építésze, Újvári Ernő tervei szerint az OTP megrendelésére született társasházak (I. Orom utca 6-10., 1965-1968) állnak a helyén, a régi eleganciának pedig immár semmi nyoma.
Kár érte, pedig 2019 Budapestjének igazán üde színfoltja lehetne, hasonlóan a rohanó állatokat rejtő rózsadombi, vagy a mesefigurákat viselő rákospalotai kerítéshez – feltéve persze, ha túlélte volna a szocializmus évtizedeit.
