A zenészek mentális egészségével kapcsolatos tanulmányuk iránt mennyire nőtt meg az érdeklődés az utóbbi egy-két év popzenei haláleseteit követően?
Érezhetően. Amikor például Avicii meghalt, akkor újra érdeklődni kezdtek iránta, mert már az első, 2017-es megjelenéskor volt egy érdeklődési hullám. Amikor mi elkezdtük írni ezt a kutatást, akkor még Amy Winehouse-é volt a legnagyobb, komoly érdeklődést kiváltó haláleset, a tanulmányunk megjelenésekor viszont már túl voltunk Chester Benningtonén, aztán rögtön a megjelenés után jött Lil Peep, és még sok másik sajnos, a már említett Avicii, vagy Keith Flint a Prodigyből. Minden ilyen esemény után újságírók kerestek meg minket, és ez mutatja, hogy az emberek összekötötték ezeket a szomorú eseteket azzal a feltevésünkkel, hogy valami nem stimmel a zeneiparban, és ez negatívan befolyásolja sokak életét. Azt is észben kell tartani, hogy egy rendkívül bonyolult jelenségről beszélünk, és nem mondhatjuk azt, hogy egyértelműen ez a dolog okozta ezt az eseményt, vagyis ez nem matematika. Volt például korábban egy Dying to Be Famous (Meghalni a hírnévért) című tanulmány, amely rock- és popzenészek gyerekkori tapasztalatait vizsgálta, és arra jutott, hogy sok popsztárnak volt nehéz gyerekkora, Kurt Cobaintől Janis Joplinig, úgyhogy ez is egy fontos aspektus. Nem lehet tehát leegyszerűsíteni a kérdést, de a tanulmányunknak mindenképpen volt egy olyan hatása, hogy elkezdték vizsgálni, hogy például az elektronikus zenei szcéna milyen hatással van a zenészek mentális egészségére.
Biztos, hogy ez csak a könnyűzene problémája? Hiszen lehetne mondani példát tragikusan fiatalon meghalt hollywoodi színészekre is a közelmúltból.
Azt gondolom, hogy egyaránt előadóművészekről van szó, tehát nyilván létezik kapcsolat a kettő között. Mi mégis azt írtuk, hogy a zenészek egészen más tapasztalatokon mennek át, mint a többiek, és konkrétan azt vizsgáltuk, hogyan változott meg a zenekészítés folyamata a digitális korszakban, és ez milyen hatással van azokra, akik zenét csinálnak, vagy más módon részesei az iparágnak.
Beszélhetünk még egyáltalán ugyanolyan értelemben zeneiparról, mint ahogy tíz vagy húsz éve?
Hogyne beszélhetnénk? Több külön ágazatból áll össze, de zeneipar nagyon is létezik, hiába jövendölték azt bő tíz éve, hogy a lemezkiadóknak annyi, mert a kiadók élnek és köszönik, jól vannak. Szóval igen, beszélhetünk zeneiparról, mint ahogy a nagy hatalmú, szórakoztatóipari óriásokról is, melyek mindenhol a világon befolyásosak – na jó, talán Kínában nem annyira. Párhuzamosan létezik a helyi és a globális zeneipar, de mára a kettő közötti különbségek sokkal nagyobbak lettek.
Az internet-robbanás hajnalán népszerű long tail-elmélet még azzal kecsegtetett, hogy minden műfaj megtalálja majd a közönségét. Ilyesmiben már nem is bízik senki?
Igen, ez nagyon nem jött be, bár maga az elmélet sokáig nagyon népszerű volt, különösen a zenészek körében, akik ebben is bízva választották ezt a karriert. Sőt, még mindig vannak, akik szerint megvalósul az elmélet, csak kicsit többet kell rá várni. Én mindig is kicsit problémásnak láttam ezt az elméletet, és most, a blockbuster sikerek korában láthatjuk, hogy a szórakoztatóipar is a digitális gazdaság sablonjai alapján épül föl. A fő probléma az, hogy ma óriási különbségek vannak a zeneipari jövedelmek nagy részét megszerző három százalék és a többiek között, soha nem éltek ennyire kevesen, ennyire jól a zeneiparból. A mainstream mint olyan teljesen eltűnt, óriási űr tátong a nagy sztárok és a többiek között.
Ez okozza leginkább azt a folyamatot, amiről önök is írtak a tanulmányukban?
Szerintem a legfontosabb ebben a digitális zenei világban, hogy mindenki legyen tisztában a tényekkel, ne pedig csak a vágyálmait hajszolja. Oké, hogy ma minden arra ösztönöz, hogy hajrá, valósítsd meg az álmaidat, de ez a gondolkodás ebben az iparágban csak bajt hoz. Reményeink persze lehetnek, de ez nem egyenlő az álmodozással. Például meg kell nézni, hogy kinek jó, ha minél több zenecsináló kütyüt veszünk: az Apple-nek és a Microsoftnak biztosan, de nem a zene hozza a pénzt, hanem a technológia húz hasznot a zenéből. De még az se kell ehhez, hogy a zene termék legyen: az az idő is jövedelmez a nagy cégeknek, amit az ember azzal tölt, hogy elektronikus zenét állít elő, nemcsak a szoftvergyártóknak és az eszközgyártóknak, de az ezzel járó adatgyűjtés, adatátvitel, a felhasznált energia, ezekkel mind valaki más jár nagyon jól. Szóval rendben van, valósítsd meg az álmaidat, de nem árt, ha mindezekkel tisztában vagy.
Ez mennyire új jelenség? Hiszen a zeneiparban sosem volt könnyű az érvényesülés.
Nem új, de érdekes, hogy sokan még mindig nem látják az összefüggéseket. Főleg, hogy milliók, de tényleg milliók állítanak elő valamilyen tartalmat, videókat, akármit: ott a TikTok például, vagy a többi közösségi médiaplatform, ma már mindenki producer is egyben, és amikor ennyi tartalom van, akkor mi a termék valódi értéke? Nyilván nem a termék lesz az értékes, hanem valami más az. A zenészeknek pedig nehéz elfogadni, hogy az álmaikból az Apple és a Facebook gazdagodik meg, és nem ők. Amíg ez nem lesz valahogy szabályozva, addig nem is lesz változás. Zuckerbergnek, Bezosnak és a többieknek nincs szükségük erre a pénzre, ez igazán visszafolyhatna azokhoz, akik előállítják. Ezek a kérdések nyilván túlmutatnak már a zeneiparon, és inkább azzal kapcsolatosak, hogyan akarunk élni a Földön. Egyáltalán mennyi zenére van még szükségünk? Ma bárki megjelentet egy lemezt, akkor az rögtön Elvis Presleyvel, a Beatlesszel, Aretha Franklinnel, tehát a legnagyobbakkal versenyez, nem a vele egykorú kezdőkkel. És ez egy új elem, hogy a hallgatóknak már egy ilyen óriási zenebázishoz van hozzáférésük, ami nagyon megváltoztatta a munkakörülményeket a zeneiparban.
Ha a gyerekei a zeneiparban akarnának dolgozni, mit mondana nekik?
Négy gyerekem van, ebből három zenél, úgyhogy el lehet képzelni. Jobban örültem volna, ha mondjuk orvosnak akarnak menni, de nyilván támogatom őket. A legidősebb fiam drum’n’bass dj és zenetechnológiát tanít, a középső fiam Los Angelesben él, producerként és dalszerzőként dolgozik olyan előadókkal, mint Dua Lipa, a legkisebb pedig ugyan dokumentumfilmesnek készült, de a bátyja hatására ő is odakeveredett, és most szintén Dua Lipával dolgozik videósként, mindenfelé kíséri a világban, épp Ausztráliában vannak. A lányom az egyedüli, aki a zeneiparon kívül maradt, de őt is érdekli a zene. És végül is miért ne? Pláne, hogy az egész család a zeneiparban dolgozik, és ők nyilván némi előnnyel is indultak emiatt.
Tehát egyetlen fiatal zenésznek sem mondaná, hogy kövesse az álmait?
Azért ez nem ilyen egyszerű. Nyilván én is azt mondom mindenkinek, annyival kiegészítve, hogy előtte azért legyen tisztában azzal is, mivel jár ez pontosan. Ne vakon kövesse a vágyait, különben nem tud változtatni, márpedig az emberiség történelme arról szól, hogyan reagálunk a változásokra.
Az önök munkássága nyomán történtek változások a zeneiparban?
Igen. Először is, ez egyre komolyabb vitatéma, és egyre nagyobb figyelem irányul rá. Az egész zeneiparban folyik a párbeszéd a munkakörülményekről, a diverzitásról, azaz nők és kisebbségiek szerepéről az iparágban és így tovább. A munkakörülményektől pedig mindenki szenved az iparágban, és nemcsak a zenészeket, de a menedzsmentet is ugyanúgy érinti, hiszen ha egy nagy kiadónál dolgozol, az 24/7 órás műszakot jelent, nincs olyan, hogy most épp szabadságon vagyok, mert minden rögtön kell. Ez pedig senkinek sem jó, és remélhetőleg lesznek majd változások.
Kiemelt kép: Marjai János / 24.hu
