Minden rendben (Está Todo Bien), Venezuela, Németország, 2018
Nem mintha a magyarországi helyzetet ez egy kicsit is rózsásabb színben tüntetné fel, de tény, hogy a Minden rendben megnézése után remegő hálát érez a magyar néző a magyar egészségügy általános állapota iránt. Mert például az, hogy egy kórházban nincsen vécépapír a mosdóban, kellemetlen, az viszont, ha az életmentő inzulin beszerzése is csak úgy lehetséges, ha a beteg vállalja a rizikót, hogy becsempészi az országba, amivel börtönbüntetést kockáztat, minimum botrány, de inkább szavakkal nem leírható fokú őrület. Márpedig Venezuelában évek óta ez a realitás.
Anyukák járják be tehetetlenül a város összes patikáját, hogy a kisbabájuk hasfájására gyógyszert keressenek, feleslegesen, mert úgysincs sehol, legjobb esélyük, ha a jótékonysági szervezeteknél próbálkoznak, amelyek viszont a kormány vegzálásába lassan beleroppannak. Az említett gyógyszertárak jobbára csak megszokásból tartanak nyitva, már ameddig. Hogy a déli életigenlés miatt-e vagy azért, mert évek alatt hozzászoktak a helyzethez, de a nép viszonylag türelmesen viseli a dolgot, nem esnek neki a kezüket széttáró gyógyszerészeknek, mert tudják, nem az ő hibájuk, hogy nem tudnak adni egy egyszerű lázcsillapítót sem. Orvosok röhögnek műtét után, hogy vajon a havi fizetésükből tudnak-e venni egy kiló húst. Kopasz lány bújja a Twittert: legutóbb is ott vette meg a kemóhoz a gyógyszerét egy idegentől, akinek a rokona belehalt a betegségbe, és a kincset érő gyógyszer megmaradt.
Ezek teljesen átlagos képek Tuki Jencquel dokujában, mely az évek óta húzódó gazdasági válságban a végelgyengülésig véreztetett venezuelai egészségügyről mesél, és arról, hogy hogyan csapódik le ez az egészségügyi dolgozókon, a betegeken és családtagjaikon. Ezen kívül azt is látjuk, hogy a káoszban egyáltalán nem vétlen politikusok milyen bicskanyitogató tétlenséggel, látszólag különösebb izgalom nélkül szemlélik a tehetetlen dühtől a parlamentben üvöltő orvosokat, akik évek óta kénytelenek aktivistaként is fellépni. Jencquel érdekes szerkezettel oldja meg a téma körül járását: a dokuban látottakat közben egy színpadi előadásban is megrágják, eljátsszák azok, akiknek a valóságban is ez az iszonyatos helyzet az életük, és miközben a kérdés mindig arra fut ki, hogy el kellene hagyni az országot, ahogy már milliónyian megtették, azért azt érezzük, hogy ez aligha lehet mindenkinek megoldás. Válaszra, feloldozásra, katarzisra számítani nem érdemes.
A vágy népköztársasága (People’s Republic of Desire), Kína, 2018
Látókörszélesítés extrém körülmények között, finomítás nélkül. Már a nyugati influenszerkultúra, és annak enyhén hónaljszagú magyar megfelelője is nehezen védhető észérvekkel, mindaz pedig, amit Hao Wu dokujában látunk a kínai streaming-sztárokról, kilométerekre lengeti ki az agyzsibbadás-mérőt, és arról is meggyőzhet a nézőket, hogy nem biztos, hogy olyan nagy kár lesz az emberiségért, ha kipusztul. Mármint első látásra ez a helyzet, de a film messze nem lenne olyan jó, ha ennyire árnyalatok nélkül fogalmazna – ám A vágy népköztársaságát épp azért érdemes megnézni, mert túllép a sopánkodó, szörnyülködő első reakciókon és megmutatja, hogy tulajdonképpen végig a boldogságkeresésről, a magány és a szeretetlenség elleni kínkeserves küzdelemről szól a közösségi média kora.
A film a több értelemben – anyagilag és emberileg – is nyomorgó Kína olyan lakóiról mesél, akik e nyomor ellen szokatlan módszert találtak, és ma már milliomosok, akikért a fél ország rajong. Két streaming-sztárt követünk, akik a semmiből váltak naggyá, pedig valójában olyan nagyon különleges képességeik nincsenek, egyszerűen csak jól csatornázták be azt a mérhetetlen magányt, ami az ország lakóit sújtja, és ami ellen felfoghatatlanul sokan keresnek enyhülést online. Élő közvetítéseket statisztikák szerint több mint négyszázezren néznek Kínában rendszeresen, így a streamingpiac érthető módon az egyik legtöbb pénzt termelő ágazat, melynek éves bevételei többmilliárd dolláros nagyságrendet mutatnak,
Hőseink itt azért még nem tartanak, de nagyon igyekeznek, hogy mennyire, azt a legnagyobb streaming-platform által szervezett éves versenyen igyekeznek bebizonyítani: itt dől el ugyanis, ki a legmenőbb streamer.
A film a tartalom mellett formailag is egészen friss élmény: a témához meglehetősen passzoló színes-szagos animációkkal éri el, hogy nem csupán a streamerek bugyutácska „műsoraiba” pillantsunk bele, de azt is lássuk, hogy mindez hogyan csapódik le a nézőkben, és mi jut abból vissza a sztárokhoz. Ugyanakkor ez csak egy része a filmnek: szerencsére kilépünk a kétségkívül fergeteges grafikai világból, és hús-vér szereplőivel is találkozunk ennek a világnak sztártól menedzseren át rajongóig, és általuk valami azért lassan-lassan elkezdünk elindulni a megértés felé.
Novaya, Oroszország, 2019
Ahogy a már említett Minden rendben, úgy Askold Kurov filmje esetében is erősen érezzük, hogy van közünk a témához, még ha nagyon, nagyon finom formában is: ahogy ott egy összeomlott egészségügyet nézünk innen, a mi kis düledező egészségügyünkből, úgy itt a már életveszélyes üzemként működő független újságírásról gondolkodhatunk el a mi kis megtépázott lehetőségekkel bíró független sajtópiacunkról. (A rendezővel egyébként interjúnk is készült, itt lehet elolvasni.)
A film ugyanis az utolsó megmaradt független orosz sajtótermékek egyikét, éppenséggel a leghíresebbet, legfontosabbat mutatja be testközelből: a Novaya Gazetát. Ennek a lapnak a munkatársa volt az az Anna Politovszkaja is, akit 2006-ban az után gyilkoltak meg, hogy igencsak magára haragította Putyint, akinek rendszeréről rendszeresen közölt feltáró cikkeket, és akinek könyve, az Orosz napló nemrégiben nálunk is megjelent. Politovszkaja ráadásul messze nem az egyetlen munkatársa volt a lapnak, akinek munkája és a fáradhatatlan igazságkeresés miatt kellett meghalnia: az elmúlt tizenkilenc évben a lap hat munkatársát gyilkolták meg.
A film mégsem a félelemről szól, sőt, amennyire lehet egy ilyen életveszélyes időszakban, a munka a lapnál a lehető legüzemszerűbben zajlik – már amennyire üzemszerű lehet, ha elrabolják az egyik kollégát. Mindamellett elkerülhetetlenül van egy forradalmi-kémfilmes hangulata is mindannak, amit látunk, hiszen Kurov kamerájával benn ül olyan tanácskozásokon is, amelyeken bármelyik orosz titkosszolga boldogan lett volna pók a falon, és jelen van olyan döntéseknél, amelyeken nem csak egy-egy lapszám sorsa, hanem emberélet is múlhat. És miközben érezzük azt a kéretlen adrenalint, amiben ezek az újságírók dolgozni kényszerülnek, azért azt is láttatja a kamera, hogy csak nagyon nagy távolságból – és némi butasággal felvértezve – lehet romantikusnak meg költőinek látni ezt a harcot.
A Verzió filmfesztivál további filmjeiről itt írunk:
Kiemelt kép: iStockphotos
