A Stranger Things harmadik évada a Netflix legnézettebb sorozatévadaként debütált idén nyáron. A világszerte őrülten népszerű sci-fi-horror sorozatban ezúttal egyértelműen az oroszok, pontosabban a szovjetek játszották a főgonosz szerepét, akik természetfeletti erőket elszabadítva akarták volna megnyerni a hidegháborút, ám nem számoltak Mike-kal, Dustinnal, Elevennel és a többi hawkinsi kiskamasszal. Ha úgy vesszük, a bevallottan a nyolcvanas évek popkultúrája előtt tisztelgő sorozat tematikájához tökéletesen passzol, hogy – számos akkor készült filmhez hasonlóan – itt is a szovjetek ellen harcoljanak a főhősök. Viszont tényleg bölcs dolog egy most bemutatott, és már Gorbacsov hatalomra kerülése után játszódó filmben vérszomjas, a saját katonáikat is feláldozó tömeggyilkosoknak ábrázolni az oroszokat, akik között van egy (a címlapképen látható) Terminátort idéző bérgyilkos is? Igaz, találhatunk egy szimpatikus oroszt is: aki átáll az amerikaiakhoz, néhány cseresznyeízű üdítőért cserébe.
A Stranger Things ráadásul egyáltalán nincs egyedül, folyamatosan készülnek az orosz antagonistákat felvonultató filmek, és aki azt hinné, hogy az utóbbi évek világpolitikai feszültségei diktálták ezt, az is téved, hiszen ez Vlagyimir Putyin bedurvulása előtt is így volt. De mi az oka annak, hogy Hollywood ennyire nem tud szakadni az oroszoktól?
Ivan Dragótól az akcentusos gengszterig
Az természetes, hogy a mindenkori külpolitikai helyzet befolyásolja a filmkészítőket: a második világháború idején a németek és a japánok voltak a főellenség, utána a hidegháború idején a szovjetek, majd jöttek az iszlám fundamentalisták, sőt, egy egészen rövid ideig a kínaiak is a célkeresztbe kerültek, ám utóbbiról hamar kiderült, hogy nem jó ötlet, hiszen a kínai piac annyira fontos lett Hollywoodban, hogy inkább már elkészült filmeket is módosítottak (mint a Vörös hajnal remake-je esetében, ahol észak-koreaiakra cserélték a kínai agresszorokat). Az oroszok viszont érdekes módon nem tűntek el a filmekből a Szovjetunió felbomlása után sem, maximum az ideológia tűnt el mögülük.
Ez utóbbi – mármint az ideológia – fontos volt pedig addig, hiszen a legendás főgonoszok elsősorban vörösök, kommunisták voltak, és csak utána oroszok (sőt, lehettek akár ukránok vagy kazahok is, az átlagos amerikai nézőnek mindegy volt). Megvoltak a McCarthy-korszak kommunistaüldözése idejére eső filmek ugyanúgy, mint később mondjuk a James Bond-franchise Rosa Klebbje, de az igazi dömping a nyolcvanas években indult be: a már említett Vörös hajnal, a Tomboló terror (Invasion USA), a Rambo-filmek és a Rocky IV., benne a legendássá lett Ivan Drago (Dolph Lundgren) mind rájátszott a Reagan-korszak hidegháborús paranoiájára, és a maguk eszközeivel mutatták be az Amerikát fenyegető bolsevik veszélyt.
COLLECTION CHRISTOPHEL © United Artists / MGM
Aztán jött Gorbacsov, vele a glasznoszty és a peresztrojka, no meg az enyhülés, ennek jegyében a részben Budapesten is forgatott Vörös zsaru, melyben a szovjet rendőrt, Ivan Dankót játszó Arnold Schwarzenegger (Ivan Drago, Ivan Danko – sok fantáziájuk már akkor sem volt a hollywoodi forgatókönyvíróknak) amerikai kollégáival vállvetve harcol egy bűnbanda ellen. Joggal lehetett azt hinni tehát, hogy Hollywood talál magának másik ellenséget, mégsem így történt.
„A Szovjetunió felbomlása óriási és kifinomult bűnözői réteg megjelenésével járt, melynek korábban nem volt lehetősége szerephez jutni, és az orosz bűnözők szélesebb spektruma tűnt fel” – indokolta a jelenséget a Thrillist három évvel ezelőtti cikkében Leslie Dixon forgatókönyvíró. Ugyanez a cikk hozta fel példaként A védelmező című 2014-es filmet, melyben Denzel Washington eredetileg rossz útra tért amerikai ügynökökkel küzdött volna, de végül a színész és a forgatókönyvíró, Richard Wenk közösen inkább az orosz maffia mellett döntöttek, mert ez sokkal „rejtélyesebb” ellenfél volt: „Egy ország a keleti blokkból, ahol még mindig érezhető a titkosság aurája és a rendőrállam nyomai, ahol kiképzett gyilkosok dolgoznak a kormánynak. Ha csak megnézed a híreket, Oroszországban emberek tűnnek el, másokat meg megmérgeznek Londonban” – mondta Wenk, milyen Kelet-Európa Amerikából nézve.
Putyin túl sok hollywoodi akciófilmet nézett?
További magyarázat lehet, hogy az oroszok az egyetlen nagyobb nemzetiség, melyet nem véd a politikai korrektség, szemben a feketékkel, ázsiaiakkal, latinokkal stb., és nem is volt ebből komolyabb probléma mostanáig, bár egyre több orosz sérelmezi, hogy az orosz egy nyugati filmben jellemzően bűnözőt, kémet vagy prostituáltat jelent. Mégsem jelentett ez mostanáig visszatartó erőt, pláne, hogy ezek a filmek (mint például a Csúcshatás, a már említett A védelmező vagy a Die Hard 5.) jellemzően az orosz mozikban is jól futnak. A Thrillist cikke szerint az sem lehet magyarázat, hogy az utóbbi években megint kiújult a hidegháború a Krím bekebelezésével és az amerikai választásokba történő orosz beleavatkozással, mert az orosz főgonosz az ezredfordulón is ugyanúgy megvolt. Az a cikk végül szimplán Hollywood kényelmességét jelölte meg fő okként: annyira jól bevált az orosz akcentussal beszélő gengszter, hogy minek újítani? „Hollywood amennyire innovatív tud lenni, olyannyira ragaszkodik máskor a konvencionális megoldáshoz, mert ez hozza a pénzt” – mondta a lapnak a témában könyvet is publikáló Bryn Upton professzor, aki szerint a nosztalgia is indok lehet, hiszen az emberek visszavágynak abba a korba, amikor a világ még sokkal egyszerűbb volt, és létezett a jó-rossz, fekete-fehér, Kelet-Nyugat dichotómia.
A témában gyakran nyilatkozik Nyikita Hruscsov egykori szovjet pártfőtitkár dédunokája, a New York School nemzetközi professzora, Nina L. Hruscsova is, aki olyan ezredforduló-környéki filmekkel igazolja, hogy a hidegháború sosem ért véget, mint Az elnök különgépe, a Peacemaker vagy Az angyal, melyekben mind-mind orosz gonosztevőkkel küzdött az amerikai főhős. Az ő elmélete szerint magát Putyint is befolyásolták a hollywoodi orosz főgonoszok: „Látta az összes ilyen filmet, és azt gondolhatta: »Ha már eleve ilyen főgonosznak mutattok be, akkor miért ne viselkedjek úgy és csípjek le darabokat más országokból?«” – vázolta ezt a máshol azért még nem megerősített teóriát a Putyinnal egyébként legkevésbé sem rokonszenvező Hruscsova. Mindez még 2014-ben, az ukrán válság kitörésének évében történt, azóta pedig új mélypontra jutottak az orosz-amerikai kapcsolatok, és az orosz antagonisták is új lendületet kaptak. Pláne, hogy nem kell elfogultnak lenni ahhoz, hogy a putyini Oroszországot ne ábrázolják pozitívan.
Olyannyira, hogy ma már nemcsak az amerikai, de brit és egyéb európai filmek és sorozatok is az oroszokkal való konfliktusokra épülnek: a leghíresebb példa a norvég Occupied sorozat, mely eljátszik a gondolattal, hogy a nem túl távoli jövőben Oroszország megszállja Norvégiát, az idei francia filmsiker La chant du loup-ban pedig a francia vezetésű Nyugat-Európa és Oroszország fenyegetik egymást nukleáris csapással. De ott van a Megszállottak viadala (Killing Eve) orosz bérgyilkosnője és a McMafia londoni orosz emigráns maffiacsaládja is a közelmúlt brit sorozatterméséből, ami pedig a filmeket illeti, végtelen hosszú az elmúlt egy-két évre szűkített sor is. Ott is megvan a veszélyes orosz bérgyilkosnő figurája (Anna, Vörös veréb), vagy simán a KGB az ellenfél (Atomszőke), de még gyakori a moszkvai puccsal hatalomra kerülő veszélyes erő is (Hunter Killer), és így tovább.
Bár a hidegháborúnak majdnem harminc éve vége, a sztereotípia a buta, korrupt, erőszakos oroszokról él és virul. Az USA és Oroszország közötti feszültségek ellenére jó lenne látni, ha a honfitársaimat normálisan ábrázolnák. Nem kell megmenteniük a világot, azt meghagyjuk az amerikaiaknak, csak mutassanak normálisnak. El tudjátok képzelni, hogy vannak oroszok (méghozzá sokan), akiknek nincs tetoválásuk, jártak egyetemre, és irodákban dolgozva keresik a pénzüket (nem pedig drogot árulnak)?
– fakadt ki egy bejegyzésben az új Stranger Things-évad után az egyébként gasztro- és utazóblogot vezető, Németországban élő Julia Djukova.
Az oroszok is emberek
És vannak is arra utaló jelek, hogy ez a folyamat, amit hiányol, valójában már megkezdődött, hiszen mintha az utóbbi évben feltámadt volna az érdeklődés az oroszok iránt a film- és sorozatvilágban, és egyre több olyan produkció készül, amely nem ellenségként foglalkozott az oroszokkal, hanem kifejezetten érzékenyen mutatta be őket. Ilyen volt a tavalyi Kurszk, mely az elsüllyedt tengeralattjáró tragédiáját beszélte el, ilyen az idei év egyik legnagyobb sorozatsikere, a már sokszor, sokféleképpen elemzett Csernobil, és ilyen az ősszel bemutatott Nagy Katalin című sorozat is (noha mindháromban közös az is, hogy nyugati színészek alakították az orosz szerepeket.) A részben Oroszországban forgatott utóbbi sorozatban Helen Mirren játssza a felvilágosult, modern szellemiségű cárnőt, és az alkotók megpróbáltak eltérni az oroszokkal kapcsolatos sztereotípiáktól. A sorozat rendezője, Philip Martin ki is jelentette a Varietynek, hogy a hidegháború utóhatásaként nyugaton még pontatlan kép él az oroszokról: „Remélem, a következő években még több lehetőségünk lesz orosz történeteket elmesélni, és még többet megtudni erről a párhuzamos kultúráról”.
A Csernobilról pedig megírtuk ugyan, hogy az orosz állami propaganda dühödt ellenségességgel reagált a sorozatra, ám néhány kifogástól eltekintve azt az orosz nézők is el kellett, hogy ismerjék, hogy a Csernobil nyugati produkciótól sosem látott érzékenységgel közelített a témához. „Az egész produkció megszállottan törekedett a hitelességre, részben mert az igazság volt a témánk, részben pedig a szovjet, ukrán, fehérorosz kultúra történetét meséltük el, és mások kultúrája tiszteletben tartásának legjobb módja az, hogy kellő gondossággal ügyelünk a részletekre, nem pedig karikatúraszerű lustasággal” – mondta a Varietynek Craig Mazin, a sorozat alkotója, és arról, hogy ez mennyire sikeres volt, bővebben is írtunk itt. Ezt Nina Hruscsova is elismerte, ám maradéktalanul elégedett a Csernobillal sem volt: „A vége felé a sorozat elkezdett megfelelni a politikai igénynek, amely rohadékoknak és mindenre alkalmatlan barmoknak szereti láttatni a szovjet vezetést”, és ezért szerinte a Csernobil is „belefér abba a hollywoodi propaganda-formulába, mely szerint Oroszország, mint fogalom nem jelenhet meg pozitívan.” Ezzel együtt is egyértelmű, hogy Ivan Dragótól most már nem csak időben vagyunk távol.
És hogy mi lesz a jövőben? Hruscsova szerint az amerikai választások és Trump ukrajnai botránya miatt bármi lehet, mások szerint viszont egyértelmű a finomodás folyamata. Joggal merülhet fel a kérdés azonban, hogy ha nem az oroszok, akkor mégis ki lesz majd a főellenség? A BBC már évekkel ezelőtt sorra vette a lehetőségeket: akkor arra jutottak, hogy az Iszlám Állam annyira heterogén és soknemzetiségű szervezet, hogy meglehetősen nehéz lesz ábrázolni. Sőt, egyre nehezebb lesz nemzetiségi alapon főellenséget találni, és ezért az ott is megszólaltatott Bryn Upton azt jósolta, a környezetszennyezők és a klímatagadók lehetnek majd a hálás főgonoszok a jövőben. És ez még akkor is így lehet idővel, ha az azóta eltelt öt év egyelőre nem igazolta ezt, sőt, a New York Times augusztusban kifogásolta is, Hollywood mennyire nem tud mit kezdeni a klímaválsággal.
Borítófotó: Netflix
