Harminc évvel a hidegháború befejezése után újra hozzá kell szokni, hogy kisebb szünetet követően újra az oroszok lettek a leghálásabb ellenségek a nyugati filmekben, és ez korántsem csak Hollywoodra korlátozódik, sőt. Írtunk már az Occupied című sorozatról, melyben az oroszok az Európai Unió jóváhagyásával megszállják Norvégiát, vagy A legendák hivatala című francia kémsorozatról, melynek legfrissebb évadában a kötelesség már Moszkvába szólította a korábban közel-keleti és észak-afrikai országokban bevetett szuperügynököt, a Mathieu Kassovitz alakította Malotrut. Kassovitz pedig most feltűnik abban az idei francia filmben is, amely egy, az Európai Unió és Oroszország közötti konfliktust mutat be.
Ez a Le chant du loup (angol címe The Wolf’s Call, magyarul kb. A farkas üvöltése) című film, melyet a Netflix is megvásárolt és sok országban is bemutatott (nálunk egyelőre nem). A francia szinten elég komoly költségvetésből, 20 millió euróból készült filmet a korábban kulturális diplomataként tevékenykedő Antonin Baudry írta és rendezte, és olyan sztárokat vonultat fel, mint az újabban csupa közepes filmben szereplő Omar Sy (Érinthetetlenek), Reda Kateb (Django, Távol az emberektől), a már említett Kassovitz, és a főszereplő, a leginkább vígjátékokból ismert Francois Civil. Ez tehát egy igen komoly produkció, de ha hozzátesszük, hogy egy tengeralattjárós akciófilmről van szó, akkor mindjárt nem tűnik olyan nagynak az a büdzsé: még a tavalyi Kurszk is csaknem a duplájából forgott, egy hasonló hollywoodi film pedig egész más liga. Meg egyáltalán, mit akarnak a franciák ettől a műfajtól? Meg mit emberkednek az oroszokkal?
A helyzet azonban az, hogy ha az amerikaiak kivonják magukat egy európai konfliktusból (a film ebből az alapállásból indul ki), akkor még leginkább tényleg a világ harmadik legnagyobb nukleáris haderejével bíró Franciaország az, amely emberkedhet (igen, a robbanófejek számában előzik Kínát és a briteket is). A közeli jövőben játszódó filmben Oroszország megszállja a Finnországhoz tartozó Åland-szigeteket, az Európai Unió, illetve az annak vezető haderejét adó franciák pedig nem akarják ezt engedni, és máris itt a baj. Sőt, a film legelején rögtön egy szíriai kommandóakció jelzi a francia külpolitika növekvő ambícióit, miközben az akciót támogató tengeralattjárón szolgáló főszereplő, a Zokni becenevű hangradar-kezelő (Francois Civil) hibájából veszélybe kerül az egész küldetés, de Grandchamp kapitány (Reda Kateb) hősiesen megmenti a legénységét. Ezen a ponton még azt is hihetnénk, valamiféle propagandafilmet látunk a francia hadseregről és vitézségről, amelyre ugyan ráfér a PR, miután a britek azzal hálálták meg, hogy nem kis részben a franciák önfeláldozásának köszönhetően menekíthették haza az expedíciós haderejüket Dunkerque-ből, hogy a franciák gyávaságáról fabrikálnak vicceket, de azért erre nem biztos, hogy a játékfilm a legalkalmasabb formátum. Egyrészt azért nem, mert nincs miért szégyenkezniük, a világtörténelem nyert csatáinak nem hivatalos rangsorát is ők vezetik a britek és az USA előtt, másrészt az önreflexió nélküli propaganda mindig visszaüt.
Szerencsére a felvezetés után a film is észbekap, és onnantól már sokkal inkább egy kibontakozó morális drámát látunk, amelyben nem a jók és a rosszak, hanem a parancs és az emberiesség, vagy a merev szabálykövetés és a ráció küzdenek egymással. Olyannyira, hogy oroszokat nem is látunk a filmben, de még a náluk is nagyobb ellenség dzsihádistákat is csak messziről, és végül a franciák kerülnek olyan helyzetbe, hogy nemcsak ők robbanthatják ki, hanem egyszerre ők is akadályozhatják meg a nukleáris holokausztot. És itt már egy feszes és tényleg izgalmas akcióthrillerbe csöppenünk (igazság szerint a film eleje is izgalmas), mely nagy része a Vadászat a Vörös Októberre és hasonló filmekből már ismerős lehet: klausztrofób, zárt térben izzadó férfiak kiabálnak a laikusok számára teljesen érthetetlen kulcsszavakat és rövidítéseket, mégis magával ragad a feszültség, csak az akciójelenetekre nyomja rá a bélyegét kicsit a költségvetés. (Bár az emel a szinten, hogy a francia flotta valódi tengeralattjáróin forgathattak.)
Az nem kérdés, hogy a cselekmény több pontja is annyira hihető, mint egy tetszőleges amerikai akciófilm fordulatai, de ennek ellenére is megmarad a film a komolyan vehetőség határain belül, és végig lehet izgulni a világ megmentését. Civil figurája, az „aranyfüllel” rendelkező, szuperérzékeny hallással megáldott Zokni, aki a hangradar fogta jelekből hallás alapján képes megállapítani, milyen típusú tengeralattjáró van a közelben, egy jól eltalált szereplő, kár, hogy a karakterét istenigazából nem építik fel, pedig még be is csajozik egy kicsit erőltetett mellékszálon, így Paula Beer (Frantz) az egyetlen nő a filmben, akinek érdemi szerepe van, a világot még mindig a férfiak rombolják le/mentik meg. A többi sztár hozza magát, különösen Kassovitz a szigorú, de emberséges admirális szerepében, míg Sy kapta a legjobb mondatot, amikor az admirális megkérdezi tőle, hogy miért nincs még megjavítva az elromlott fedélzeti számítógép?
Mert ez Franciaország, uram.
A Le chant du loup jó példa rá, hogy szórakoztató és izgalmas háborús thrillert nemcsak az amerikaiak tudnak készíteni, és Baudry első rendezése is csak ritkán bicsaklik meg. A film a jól ismert színészek és a feszes, jól felépített történet mellett azonban mégiscsak azért a leginkább érdekes, mert kiváló példa arra, hogyan reagál a filmgyártás arra a teljesen bizonytalan nemzetközi helyzetre, amelyben most már évek óta élünk. És amelyben még azt sem lehet teljes biztonsággal kizárni, hogy egyszer a franciák borítsák lángba vagy éppen mentsék meg a világot a pusztulástól.
Le chant du loup, 2019, 1 óra 55 perc, magyar forgalmazóról egyelőre nincs hír. 24.hu: 7/10
