Az 1992-es animációs film után most az Aladdin kapott élőszereplős remake-et, ami tökéletesen beleillik a Disney szenvedélyébe. Felújítják, gatyába rázzák, modernizálják, vagy pedig elszúrják a gyerekkori emlékeinket. Csak ebben az évben sorra került Tim Burton Dumbója, az Aladdin, és nemsokára érkezik egy újabb klasszikus, Az oroszlánkirály. Ami pedig az állást illeti, kettőből egy (a Dumbót kevésbé dicsértük a kritikánkban) mindenképpen beváltotta a hozzá fűzött vagy sose volt reményeket. Bár nem gondoltuk volna, hogy kimondjuk, de az Aladdin összejött: vicces, színes, szagos, vidám. Hozza a régi stílust, miközben Guy Ritchie elérte, hogy belássuk, volt értelme Will Smitht kékre festeni. De az Arthur király – A kard legendája fogadtatása után Ritchie-nek sem jött rosszul egy újabb esély.
„Újnak kell érezned, nem? Nem akarod a régit kockáról kockára újranézni, de hasonlítania kell az eredetihez, sőt, inkább hűségesnek kell lennie hozzá” – mondta a rendező a Gizmodónak a remake-ről. Nem kell megsajnálni Hollywoodot, hogy milyen nehéz dolguk van egy-egy átiratnál, de annyiban mindenképp igazat adhatunk Ritchie-nek, hogy sok kritériumnak kénytelenek megfelelni. Hogy versenyezzenek mondjuk egy Robin Williamsszel, aki annak idején Dzsini hangját kölcsönözte? De nem is kell ennyire messzire mennünk. A magyar szinkronos verzió is kifejezetten jól sikerült: Mikó István legendás Dzsini volt, és legalább annak örülhetünk, hogy Jágó hangja maradt Kassai Károllyal. A lényeg, hogy egyszerre kell visszarepülnünk 1992-be, hogy akkor mit hozott ki belőlünk Aladdin története, és a mesének meg kell állnia helyét 2019-ben is. Törékeny egyensúly ez, ráadásul az előzetesek azt sugallták, hogy egy kellemetlen két órát tölthetünk el egy összezúzott gyerekkori barátunkkal. Az Aladdin előkészületeit pedig ezen kívül a whitewashing botránya is erősen fenyegette. Majdnem harminc évvel ezelőtt még valahogy elment, hogy az arab világból kiemelt karaktereket egytől egyig fehér színészek szinkronizálják, de ma, egy élőszereplős Aladdinnál különösen oda kellett figyelni a castingra.
Nagyjából sikerült is megugrani a helyzetet, egyedül egy szereplőt, a töltelék kérőt, Ahmed herceget cserélték fehérre. De csak nem lehet ez akkora gond, hogy ha a Jázmin hercegnő egyik kérőjét alakító Anders hercegből (Billy Magnussen) igazából hülyét csinálnak. Őt amúgyis a legtöbbször arra használják a filmekben, hogy jól essen valakit utálni. Magnussen saját bevallása szerint egy sztereotípiát testesít meg, egy csinos buta fiúét, aki nem zavar sok vizet. Rajta kívül mindenki színes bőrű vagy félvér. A Jázmint alakító Naomi Scott brit színésznő, de az anyja indiai, Mena Massoud, azaz Aladdin pedig kanadai-egyiptomi. A gonosz Jafar, vagyis Marwan Kenzari Hollandiában született tunéziai családba, és ugye, Will Smith sem fehér. Az alkotók láthatóan ügyeltek, hogy kivételesen ne fehér amerikaiak játsszanak el minden szerepet.
Ugyanez a sokszínűség jellemzi az Aladdint. Az Ezeregyéjszaka meséiből átvett kedves sztorit egy árva utcagyerekről bár egy fiktív arab királyságba rakjuk, néha mintha egy bollywoodi filmbe csöppentünk volna: Marokkótól Indiáig minden van itt. Aladdin Agrabah összes utcáját ismeri, és a legjobb barátjával, a kismajom Abuval járják naponta a várost, hogy összelopják valahogy a vacsorát. A palota fényűzése távolinak tűnik egészen addig, míg a kalitkába zárt Jázmin hercegnő össze nem fut egy álruhás sétáján a szegény ember fiával. Hamar egymásra találnak, de csak akkor kezdődnek a bajok, amikor Aladdin megtudja, hogy szerelme egy igazi hercegnő, aki egy igazi herceghez megy hozzá. Jafar, a gonosz papagájával a vállán kiszagolja a fiú elkeseredését, és magával cipeli a kincses barlanghoz, hátha ő kihozhatja neki az olajlámpást a dzsinnel a hasában. A királyság második emberének szavát akkor sem szabad elhinni, ha kérdez, és ennek megfelelően ki is játssza a naiv Aladdint. A fordulatot az hozza, hogy a lámpás végül a csavargóhoz kerül egy táncos varázsszőnyeggel együtt. Will Smith kék szelleme hamar kiszabadul a lámpásból, hogy teljesítse szerény gazdájának három kívánságát.
Aladdin hatalomra nem vágyik, de a hercegi címre igen, hogy övé lehessen álmai nője. Dzsini egy csettintéssel teszi Ali herceggé, hogy az esetlenségével valahogy elnyerje Jázmin kezét. Minden simán menne, ha nem élne Jafar, és nem sántikálna valamiben az ijesztő botjával. Akkora titkot talán el sem árulunk, ha azt mondjuk, a jók nyernek, a rosszak pedig megkapják a méltó büntetésüket.
Arra azért minden potenciális nézőt illik felkészítenünk, hogy ez egy musical. Nem viszik vészesen túlzásba, de néha Seherezádé szobájában találjuk magunkat csörgő kendőkkel és hastáncosokkal, máskor Will Smith rappel egy kicsit némi arabos beütéssel. Ez a sok, túlzónak tűnő összevisszaság mégis működik. Megszólalnak az eredeti – amúgy annak idején két Oscar-díjat is kapott – számok újra felvett kiadásai, és bár Jázmin lehetetlenül ruganyos, meg hosszú hajkoronája a múlté a haspólójával együtt, Guy Ritchie tényleg visszavitte a nézőt 1992-be. Jázmin karaktere szerencsére kapott egy kis mélységet, hiszen a feminizmus egyik első harcosaként küzd az egyenjogúságért, a Szultán leadott pár kilót, Aladdin kupakja is eltűnt a fejéről, Abu viszont továbbra is az egyik kulcs. Az alkotók azonban most figyeltek arra, hogy a hangsúlyos állatszereplők maradjanak meg a képességeiknél, ne kapjanak emberi tulajdonságokat. Jágó ennek megfelelően nem beszél egész mondatokban, és Abu is csak egy majom. De annak nagyon cuki.
Amiről még muszáj pár szót ejtenünk, az Dzsini és Will Smith. Féltünk, de még hogy féltünk, hogy Will Smith kéksége rányomja majd a ciki jelzőt a filmre, de tévedtünk. A legnagyobb jóindulattal üzenjünk innen is Smithnek, hogy otthonosan mozgott a Dzsini szerepében, és a humora előrevitte a történetet. Lehet nevetni Aladdinnal, Aladdinon, és el is lehet érzékenyülni a happy endnél. A bárgyúság persze megvan a Disney-nél, hogy minden eleme színpadias és kusza, de Aladdin megérdemelt egy ilyen remake-et.
Aladdin, 2019, amerikai fantasy, családi kalandfilm, 128 perc, 24.hu: 8/10
