Amit a Rozsdatemető 2.0 csinál, az tulajdonképpen nem újdonság. A huszadik század eseménydús történelme családtörténeten keresztül megmutatva: olvastuk Kepes András Tövispusztájában, láttuk A napfény ízében, az Anyám és más futóbolondok…-ban, és még számos más helyen, de ez is egy olyan téma, amit nem lehet megunni, vagy legalábbis még messze nem tartunk ott a kollektív múltfeldolgozásban, hogy ne tudjon újat mondani, gondolatot ébreszteni egy efféle tabló. Főleg onnan, ahonnan a Rozsdatemető beszél, az elképzelhető legtipikusabb budapesti magyar család szemszögéből. Nincsen semmilyen speciális kisebbségi helyzet, elcsatolás, vallási üldöztetés, arisztokrata múlt, csak egy egyszerű család a sok közül, nagyon, nagyon közel a statisztikai mediánhoz. Velük történik mindaz, ami az elmúlt száz év története, de hiába minden vihar, a családot nem rángatja ki megátalkodott kisemberségéből se csapás, se öröm, semmi.
Nagyjából százra jövünk ki tényleg: az első világháború vége felé járunk, amikor megismerjük a Hábetler családot, elsőként a mesélő, Jani szüleit, Pék Máriát és az idősebbik Jánost, aki eltávról visszatérve nem találta meg a századát, így dezertőrként bujkálni kényszerül. Eddigre már házassággá fejlődik az eltávon bimbózni kezdett románc, és Pék Mária, ez a békétlen, harsány, makacs matriarcha szép sorjában világra hozza a második Hábetler-generációt, Gizit, Hajnalkát és mesélőnket, ifjabb Hábetler Jánost, és csodák csodájára túlélik a Tanácsköztársaság körüli terrorhullámokat is, meg az éhezést is. Mire a gyerekek serdülni kezdenek, újabb árny vetül a családra: Jani zsidó lányt szeret, az meg őt még jobban, talán a nagy szerelemtől vonul olyan naiv bizalommal a gettóba, ahol aztán végül az újabb világháború bombázásai elől vidékre menekülő család ottfelejti. Így, mire Jani hazatér a frontról, se felesége, se gyereke, nővérei és szülei meg ugyanabban a kispolgári életben ragadtak, amiből pedig mindannyian annyira szeretnének menekülni, de a körök mégis ugyanazok: hűtlen házastársak, erőszakos, alkoholista férjek, kikapós asszonyok, és kultúráról, mélységről, előrelépésről soha nem esik szó. Legfeljebb az változik, hogy mennyire kell összehúzni magukat a családi portán, de az, mint a mágnes, újra és újra visszahúzza a család tagjait.
Ez a rugószerű mozgás végigvonul a történeten, és nemcsak abban az értelemben, ahogy a Hábetlerek és családtagjaik vissza-visszacsapódnak a családi asztal köré – ahol a rántott hal és a túrós csusza jelöli ki a fontos eseményeket, nem holmi történelemkönyvek – hanem a történet egészét nézve is. Ahogy a nagybetűs, úgy a mikrotörténelem is ismétli önmagát, és rég látott arcok térnek vissza évtizedekkel később, mint valamely korábbi szereplő reinkarnációja. Ehhez persze kellett a szöveg bővítése: mint ismeretes, Fejes Endre Rozsdatemető című regénye eredetileg „csak” közel ötven évet ölel fel, és az eseményeket a ’60-as évek elejéig vezeti el, ám a Katona darabjához Tasnádi István megírta a folytatást, a történet másik felét, mely elvezet minket az egészen közeli közelmúltig. Ez a folytatás adott lehetőséget arra, hogy Máté Gábor rendezésében ez a ritmikusság felfokozódjon, hogy az időnek ez a körkörössége érzékelhetővé váljon azáltal, hogy ha nem is mindegyik, de némelyik kör tényleg végig ér, eléri a nyugvópontot, vagy kitör, és azzal hoz változást ebbe az egyébként szinte teljesen mozdulatlan képletbe.
Míg a Fejes-féle Rozsdatemető nyugtalanítóan, nyitottan ér véget, addig a Tasnádi szövegével kiegészített 2.0-s változat bizonyos válaszokat megadva, ilyen formán megkönyörülve kerek egészként, ha úgy tetszik, megnyugtatóan ér véget, azonban ezzel együtt is több szinten megrendítő. Egyfelől sosem könnyű, ha tükröt tartanak elénk, pláne, ha egy ennyire direkt, ennyire puritán, szűrő nélküli tükröt, ami semmiben sem törekszik arra, hogy előnyös fényekkel, ügyes kis megoldásokkal megszépítse, aki belenéz. Másrészt önmagában van abban valami szívfacsaró, ha végignézhetjük, hogyan lesz egy kisgyerekből kamasz, aztán fiatal, aztán érett felnőtt érett felnőtt problémákkal, majd mire észbe kapunk, egyszerre kendős öregasszonyként áll előttünk az az egykori vidor kislány. Az is fokozza a tükör fényerejét, hogy a magyar történelemben jócskán követtünk el olyan hibákat, amelyeknek máig érezzük a hatását, ráadásul Tasnádi gondoskodik is róla, hogy érezzük a direkt kapcsolatot az ötvenes évek és a jelen között. Mindezt úgy, hogy közben a darab nem válik sem öncélúvá, sem politikai pamfletté, és a jelenig érő tanulságok sem kormányokra, rendszerekre mutogatnak, hanem „csak” azokra a vissza-visszatérő emberi gyarlóságainkra, amelyek kitermelik a mindenkori jelenünk nyomorúságát, a kisszerűségnek ezt az örök körforgását.
És miközben ezeken el lehet elmélkedni, azért – ezt fontos kiemelni – nagyon-nagyon jól szórakozunk, és rengeteget nevetünk, hát persze, hogyne nevetnénk, amikor önmagunk, családtagjaink, ismerőseink, közeli-távoli rokonaink karikatúráit nézzük a színpadon, amint átcsetlenek-botlanak az életen. A humor folyamatos, bár a második felvonásra érezhetően felerősödik, és aligha azért, mert a ’60-as évek óta nem történtek megrendítő dolgok a közéletben – elvégre mégis csak végignézzük a tévészékház ostromát –: egyszerűen csak ahogy közeledünk a jelenhez, úgy válnak egyre ismerősebbekké a látottak. Hiszen a két világháború közti mindennapok a közönség nagy részének nem emlék, legfeljebb családi legenda, a susogós melegítőben Zsigulival fagyasztóládáért „nyugatra” kirándulás jóval többeknek átélhető, nem beszélve a NER viselt dolgainak nagyon finom felvillantásáról.
A szereposztás fürdőzik ebben a gazdag, sűrű alapanyagban, a Bezerédi Zoltán–Szirtes Ági páros gyönyörűen festi meg a konok, kemény, jobbra hivatott generációt, akik végigsodródták az életüket ebben a csapongó áramlatban, ami a huszadik századi magyar történelem. Fullajtár Andrea és Elek Ferenc csodálatos felragyogásain túl emlékezetes még Rujder Vivien alakítása, aki a néző szeme előtt cseperedik totyogóból nagymamává, és a nagyon enyhe jelmezes jelzések nélkül is minden pillanatban teljesen egyértelmű, hogy éppen hol tart az életútjában. És Vizi Dávid is kétségkívül él a főszerep lehetőségeivel, tehetetlen dühkitörései hidegrázósan erős élmények, de mesélőként, a háttérből is hiteles, ahogy végigvezet minket ezen az őrült galaxison, melyben végül is az egyetlen fix pont mégis csak a rántott hal meg a túrós csusza.
Fejes Endre – Tasnádi István: Rozsdatemető 2.0 / Katona József Színház, bemutató: 2019. március 9.
Kiemelt kép: Dömölky Dániel
