Kultúra
Top of table with Bar Restaurant Interior blurred background with bartender

Húsz év után derült ki Simonék titka

Simon Péter harminchárom éves, a feleségét elvesztette, a szülei rég különváltak, de egy napon rozogán felbukkan évek óta nem látott apja, és meggyónja, hogy annak idején egy titkos kapcsolatából született egy másik fia is.
Korábban a témában:

A sapkája szakadt volt. A kabátja lógott rajta, s legalább két számmal nagyobb lehetett, mint a rá illő méret. A nadrágja át volt ázva, és a szürkés színe éles kontrasztot alkotott bézs cipőjével. Simon arra gondolt, hogy Sárával még házasok sem voltak, mikor legutóbb látta az apját, aki úgy néz ki most, mint egy jobb állapotban lévő hajléktalan.

– Simon, jó, hogy eljöttél, örülök neked! Hogy hasonlítasz…

– Tessék?

– Semmi, mindegy. Azt hiszem, késtem. Ne haragudj.

– Nem gond.

– Menjünk beljebb, fázom.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Simon hátrébb lépett, majd kinyitotta előtte az ajtót. Volt egy kis előtérszerű, sötét helyiség, majd a függönyt elhúzva föltárult a belső tér, ahol a bal oldalon hosszú pult húzódott, tőlük jobbra pedig kis bokszok voltak egyenként négy embernek elegendő hellyel. Fél perc elteltével hosszú combú, magas nő lépett eléjük. Megkérdezte, hogy vacsorázni is szeretnének-e, vagy csupán inni. Mert amennyiben csak italt fogyasztanának, akkor a bárnál tud helyet biztosítani, mondta még. Simon az apjára nézett, aki igencsak elárvultnak tűnt, ahogy álldogált mellette és a színes izzókat meg a hosszú pult belsejében sorakozó üvegeket és poharakat nézte. Úgy látta, jobb, ha beülnek egy sötét sarokba, ott az öreg talán jobban érezné magát. Megmondta a lánynak, hogy ennének is. Erre ő a terem hátsó részébe vezette őket, majd a helyükre mutatott, ami semmiben sem különbözött az összes többitől. Miután levették a kabátjukat és leültek, alacsony, de nagyon formás kis nő jelent meg, hogy fölvegye az italrendelést. Nagy mellei voltak, Simonnak nem volt nehéz észrevennie. Ahogy azt sem, hogy hiába próbálja ide-oda forgatni a szemét, az apja nem képes másra nézni, folyamatosan a nő melleit bámulta.

– Mit kérsz, apa?

Az idős férfi úgy nézett rá, mintha egy álomból bukkant volna föl.

– Inni? Nézzük csak. Két deci vörösbort kérek, valami jó szárazat. Meg egy fél rumot. Ugye van rum? – kérdezte a nőtől.

– Van, igen – hangzott a válasz.

Simon is bort kért. A nő fölírta a rendelést, aztán eltűnt a terem feketén gomolygó, hátsó részében.

Már az utcán eltervezte, hogy nem sietteti a dolgot, nem rohanja le semmivel az apját, mégis kicsúszott belőle egy kérdés:

– Miről akarsz beszélni?

A férfi nem válaszolt azonnal, csak furcsa grimaszt vágott, mintha még mindig a formás kis pincérlány idomai járnának a fejében. Elvett egy becsomagolt fogpiszkálót az asztalról, kibontotta és forgatni kezdte az ujjai között. A félhomályban is egyértelmű volt, hogy remeg a keze, s hogy határozott mozdulatokkal próbálja leplezni a zavarát és az idegességét.

– Kifújom magam egy kicsit, jó? Várjuk meg a piát, kortyolok egyet. Utána elmondom. Nem lesz könnyű, de megpróbálom – mondta.

Zsebkendőt vett elő az egyik zsebéből, aztán néhány apróbb tárgyat, cigarettatárcát, csomagolt dohányt meg valami ostya maradékát. Miután ezeket kipakolta az asztalra, az ezüst zsebórája is megvillant, de az csak egy pillanatra látszott, mert azonnal visszacsúsztatta valahová mélyre. Simon azon tűnődött, hogy az apjának elképesztő érzéke volt mindig is ahhoz, hogy potom pénzért megszerezzen bármit, amire szüksége van, ami kell neki, és ahhoz is nagyon értett, hogy a leglehetetlenebb dolgoktól szabaduljon meg úgy, hogy neki nagyon is megérje. Simon kamaszkorára már leginkább egy raktárhelyiséghez hasonlított a lakás, ahol a szó szoros értelmében különböző szinteken, polcrendszerek sokaságán, szisztematikusan volt kialakítva egyfajta rend, amiben csak az apja létezett, és maguk a tárgyak. Az anyjával éveken át figyelték, ahogy alakul, bővül, növekszik az a tárgyerdő, s ahogy őket egyre inkább perifériára szorítja, nemcsak térbeli, de érzelmi és szellemi értelemben egyaránt.

man in classic clothes holding his pocket watch hanging from his waistcoat
Fotó: iStockphoto

Lehajtott fejjel ült Simonnal szemben, és még mindig a fogpiszkálóval babrált. Közben újra fölszakadozott belőle a krákogó, ziháló köhögés.

– Apa – szólalt meg óvatosan.

Nem nézett föl. A szája előtt tartotta a kezét.

– Apa, kérlek, nézz rám! A férfi fölemelte a fejét.

– Elég csúnyán köhögsz. Kérsz egy pohár vizet?

Bágyadt, vizenyős szemmel nézett Simonra, aki érezte, hogy a köhögés nem csak a tüdejét, az egész testét megrázza.

– Igen, köszönöm. Az jólesne most – válaszolt halkan.

Simon fölállt, majd a pulthoz lépett, ahol egy fiatal srác törölgette a poharakat, s néha egyet-egyet magasra emelt, hogy lássa, foltos-e a vékony üveg. Kért egy pohár vizet, aztán visszalépett az asztalhoz és az apja elé tette a teli poharat, aki azonnal a kezébe vette, inni kezdett, miközben cuppogó hangot adott a szája, mintha napok óta nem ivott volna semmit. Simon arra gondolt, nem tudja, meddig tart majd ez a beszélgetés, de hogy az azért sejthető, hamarabb, vagy legalábbis máshogy ér véget, mint ahogy igazán jó volna. A zsebébe nyúlt, pénzt vett elő, s amíg az idős férfi nagy fújtatások közepette nyelte a vizet, a mellette lógó kabát zsebébe csúsztatott néhány összegyűrődött bankjegyet. Biztos volt benne, másként nem fogadná el, s hogy addig, amíg együtt vannak, jobb, ha csak ő érzi kellemetlenül magát emiatt.

– Huh, ez igen, kösz! Nem vagyok egy vízpárti, de ez most teljesen átjár. Klassz – mondta a férfi, miután letette a poharat. Simont meglepte, hogy ilyen szavakat használ.

Megjött a kis kerekded nő. Letette a rumot meg a két pohár bort, aztán csak annyit mondott, hogy mindjárt jön a pincér, aki fölveszi a rendelés többi részét, s hogy addig az étlapról tudnak választani. Az asztal belső része felé mutatott. A sötétben valóban ott lapult néhány szürkés színű mappa. Az idős férfi szétnyitotta az egyiket, majd nézegetni kezdte kerek szemmel, érdeklődően.

Simon úgy látta, sehogy sem akar nekikezdeni a dolognak. Még az italához sem nyúlt. Ott ültek egymással szemben, és bárki azt gondolhatta volna, esetleg barátok ők ketten, vagy netán apa és fia, ami igaz is volt, csakhogy akkor már évek óta nem beszéltek egymással. Eltelt nagyjából egy perc, mire Simon elhatározta, hogy megpróbálja beindítani a beszélőkéjét, de még mielőtt szólhatott volna, a férfi fölnézett.

– Szóval, végül is pap lettél. Nos, ez tényleg szép! Félre ne értsd, nem csak úgy mondom. Ha valami, akkor ez tényleg szép dolog – mondta bizarr mosollyal.

– Kitől hallottad?

– Az egyik közös barátunk mondta.

– Volnának közös barátaink?

– Jól van már, nem kell mindenbe belekötni! De amúgy meg mi lett a nőkkel? Nem hiányzik? Érted, mire gondolok. Volt is az a… Hogy is hívták, Sarolta?

– Sára.

– Vele mi lett? Az olyan komolynak tűnt.

Simon nem szólt, csak nézte az apját.

– Na jó, látom, nem igazán akarsz erről a témáról beszélni.

– Egyébként pedig diakónus. Nem vagyok pap – vágta rá Simon. Nehezére esett elfojtani az indulatait, mert közben eszébe jutott, amiről délelőtt beszélt. – És nem is leszek olyan pap, mint azok, akikre az emberek általában gondolnak. Elsősorban utazni fogok, és szolgálatot végzek – fűzte még hozzá. Tudta, hogy annyi minden történt a legutóbbi szóváltásuk óta, hogy képtelenség lenne összefoglalni, s mivel nem ő kezdeményezte a találkozót, nem akart beszélni magáról.

– Aha, értem. Merrefelé?

A grimaszokból azt vette ki, az öreg csak zavarában érdeklődik. Nem hitte el, hogy tényleg érdekli, mit csinál, és hiába bosszantotta, akkor is úgy érezte. De aztán arra gondolt, mindez a játék része, s hogy nem szabad erőltetnie semmit.

– Vidéki városokban, családoknál – felelte. Közben a kezébe vette az étlapot, mert a szeme sarkából látta, hogy a pincér már ott lebzsel körülöttük. Láthatóan a megfelelő alkalomra várt, hogy megkérdezze, mit szeretnének enni. Simon egy cseppet sem volt éhes. Végignézte a leveseket, majd kiválasztotta a ház specialitását. Semmi egyéb nem volt melléírva.

– Sikerült választaniuk? – érdeklődött egy távolinak tűnő hang.

– Tudod már, hogy mit eszel?

– Pillanat! Lássuk csak. Erőlevest kérek tojással, és báránybordát, igen. Meg uborkasalátát – válaszolt a férfi a magas srác felé kacsintva. Úgy tűnt, kényszeresen cselekszik.

– Kenyeret hozzak mellé? – kérdezte a pincér.

– Igen, hogyne.

Végül Simon is megmondta, mit kér, a srác pedig bólintott, majd elvitte az étlapokat.

– Koccintasz velem? – kérdezte az öreg hirtelen.

Simon ismét azt a szelídséget látta az arcán, mint pár perccel korábban. Az apja fölemelte a borospoharat, mosolygott, a szeme pedig tele volt aggodalommal.

Refreshing Red Wine Glass on a Table
Fotó: iStockphoto

– Persze – mondta Simon, és megemelte ő is a poharát, hogy összekoccanhassanak a levegőben.

Jólesett neki az ital. Kellemesen hideg volt. Simogatta a száját és a nyelőcsövét. Az apja két korty bor után lehúzta a rumot, aztán köhintett párat és megveregette a mellkasát, mintha attól gyorsabban múlna bármi is. Néhány másodpercig hallgatott, csak utána szólalt meg.

– Tudom, kicsi voltál még akkor, de biztos emlékszel, mikor az új lakásba költöztünk. Emlékszel, nem? – kezdte el, s közben nem Simonra nézett, hanem a pult felé, elkalandozva megint a színes izzókon.

– Tizenegy vagy tizenkét éves voltam. Emlékszem, igen – felelte Simon, majd ivott megint a borból.

– Hát hogyne! Az időérzékem sosem volt igazán jó. Anyád akkor már a biztosítónál dolgozott. Elég keményen, meg kell hagyni. Neki nagyobb szerepe volt abban, hogy olyan rendezetten éltünk, és hogy neked mindened megvolt. Milyen szép volt akkoriban…

– Most is szép – vágott közbe Simon.

– Nem úgy értettem. Mindegy. Igazad van.

A férfi körbenézett. Simon követte a tekintetét. Alig voltak rajtuk kívül néhányan. A pultnál egyetlen pár ült. Néha súgtak valamit egymás fülébe, egyébként pedig iszogatták az italukat, ami egy-egy fröccs lehetett, a sötét miatt azonban Simon nem látta pontosan, mi is az. Aztán ismét az apját figyelte, és egyszer csak azt vette észre, hogy könny szökik a szemébe, majd vékony csíkban az arcán is lefut egy kevés. Arra gondolt, hogy sosem volt az a sírós fajta, és nem is tudott fölidézni egyetlenegy hasonló alkalmat sem korábbról, ahogy ültek ott egymással szemben.

– Nem hittem volna, hogy a negédes amerikai filmeken kívül is létezik olyan, hogy az új lakókhoz átjön a szembeszomszéd, és hoz valami finomságot, ezzel is megkönnyítve a beilleszkedést… vagy mit. De Judit átjött. Talán rá is emlékszel. Hiszen egy ideig ott laktak velünk szemben – mondta, majd kivárt, hátha Simon reagál valamit. De benne elindult egy képsorozat az egykori szobájáról, s ahogy a lépcsőházban műanyag szánkóval csúszik le a műmárvány lépcsőn, meg ahogy lesodródik az egyik fordulóban a kék csúszkáról, majd beveri a fejét a korlát kiálló részébe. Az anyja visított, mikor meglátta az ajtóban állva. Ömlött a vér a homlokából, de olyan intenzíven, hogy beborította az arca egyik felét. Simon, ott az asztalnál ülve, azon töprengett, hogy annak, aki szereti, milyen iszonyatos érzés lehetett, miközben az egészben a legmegdöbbentőbb az volt, hogy neki egyáltalán nem fájt, pedig csorgott le a sűrű, vörös nedv, átáztatta a ruháját, s ahogy az arcához nyúlt, a keze is csupa vér lett. Hét öltéssel varrták össze a szeme fölötti részt. Azóta megvastagodott a szemöldöke, és a kopott csíkot a bőrén csak az látja, akit kellően közel enged magához.

– Szóval, bekopogott a szomszéd nő. Előtte már láttam egyszer, mikor hordtuk fel a bútorokat a lakásba. Elosont mellettünk, és szemet szúrt, hogy milyen… Nem is találom a jó szót. Milyen egyben van. Tudod, milyen érzés, amikor meglátsz valakit, és a kisugárzása, a lénye valahogy passzol azokhoz az érzésekhez, amik pont akkor, abban a percben kavarognak benned. Meglátod, és azt érzed, adomány, hogy ott van, és súlyos hiányt, szomorúságot, valamiféle agyoncsapott vágyat érzel, mikor eltűnik a szemed elől – mondta, majd ismét hallgatott. Kortyolt a borból.

Sejtette Simon, milyen irányt vesz majd a történet, és egyáltalán nem kívánta, hogy bebizonyosodjon a benne formálódó gyanú. Mégis úgy volt vele, hogyha eljött, akkor végighallgatja, bármi is lesz a vége. Sárára gondolt, a bőrére, az illatára, amit az eltelt évek ellenére is tökéletesen érzett.

– Milyen volt az a vágy? – kérdezte hirtelen.

Forrás: Európa Kiadó

Szöllősi Mátyás: Simon Péter

Európa Könyvkiadó, 2018

Kiemelt kép: iStockphoto

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Image: 73877967, Dér Péter gyógyszerész, Place: Budapest, Hungary, Model Release: No or not aplicable, Property Release: Yes, Credit: smagpictures.com
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.