Kultúra

Az Űrdongó sokkal nézhetőbb, mint bármelyik Transformers-film

Űrdongó, mindenki kedvec autobotja első földi története helyenként szívmelengető és cuki, mégis képtelen túllépni azon az alapkoncepción, hogy az autóvá váló robotok a Földön akarják lerendezni minden konfliktusukat. Most legalább nem barmolják szét az egészet.

Ami mindenképpen öröm, hogy Transformers-széria 2018-ra eljutott odáig, hogy már nem tekinti fényvisszaverő felületnek a nőket, nem tekint rájuk húsként, amit ki lehet pakolni egy olajfoltos motorháztetőre, és nem tekint rájuk két lábon járó, megmentendő szexuális vágyak beteljesüléseként sem. Ez mindenképp pozitív egy olyan filmtől, ahol az autók beszélnek, vagy felrobbantják egymást. Mégis, aki a legújabb Transformers-mozit, az Űrdongó spin-offot nézi, sarkos, közhelyes karakterábrázolásokkal fog találkozni, csak ezúttal nem a szexizmus ül tort a filmen, hanem a lúzerséget cukisággal feloldani kívánt közhelytenger.

A 80-as évek vége felé járunk, ahol Charlie (Hailee Steinfeld) az apja halálának fájdalmától terhelt 18 éves lányt, aki öccsével és anyja új pasijával él együtt, a suliban mindenki lúzernek tartja. Természetesen ki nem állhatja öccsét, anyját és nevelőapját, bár okot egyik sem igazán szolgáltatott rá. Charlie szívesebben bütyköl autókat, mint foglalkozik a sminkeléssel, vagy az öltözködéssel, ami miatt kortárs lány ismerősei rendre nevetség tárgyává is teszik. Az sem segít rajta sokat, hogy nyomul rá az esetlen, hozzá hasonlóan lúzer szomszéd srác. Charlie-t jobban leköti a roncstelep, ahova szabadidejében szeret kijárni, és ahol megpillantja álmai autóját, egy sárga bogárhátú Volkswagent. Első pillantásra beleszeret az autóba, de a bogárhátúról kiderül, hogy az autobotok felfedező egysége és az űrből jött.

Innentől pedig ahogy egy Transformers-filmtől elvárhatjuk, ember és gép barátságot köt, ami majd elősegíti, hogy az emberiség ne pusztuljon el.

Ami biztos: a történet kisszerűsége mindenképp előnyére válik a filmnek, beszédes pl., hogy az első jelenetbéli cybertroni csata után mindössze négy Transformer kerül elő az egész filmben. Sajnos az űrből érkező idegen lények és kisgyerekek barátságkötése nem kifejezetten egyedi ötlet, remek példa rá az E.T. vagy a The Iron Giant (mely még abban is hasonlít az Űrdongóhoz, hogy ott is egy robot az egyik főszereplő). Persze a toposz önmagában akár működő is lehetne, de semmi mást nem tudtak az alkotók egy ilyen viszonyhoz hozzátenni, mint azok a filmek, amiről alapul szolgálhattak.

Ahogy E.T.-re vagy a The Iron Giant robotjára, Űrdongóra is felfigyel a kormány és üldözni kezdi. Ebbe a hajszába száll be később két Álca, Dropkick és Shatter, akik bár maguk is űrből érkező robotok, a kormány róluk mégis elhiszi, hogy szándékait békések. Pedig az egyik szereplő még meg is jegyzi, hogy nem gyanús-e, hogy magukat Álcáknak nevezik, nem-lehet-e, hogy a másik két űrrobot, akik nem Űrdongók, az átverésre játszanak? Aztán persze mire kiderül bármilyen turpisság, már késő.

Nem robbannak fel városok, nem pusztul el a fél emberiség, sőt úgy általában az akciójelenetekből is kevesebb van, mint egy átlag Transformers-filmben, elsősorban Charlie és Űrdongó kialakuló barátsága áll a középpontban. Ez a barátság viszont sajnos a film további részében is könnyű szerkezetű marad. Űrdongót a korábbi filmekben azért kedvelték sokan, mert laza, kedves, vicces, úgy általában sokkal emberibb volt mindegyik autobotnál. Saját filmjében azonban a forgatókönyv egy kedves, együgyű háziállatot csinál belőle, igaz ezt legalább dramaturgiailag megindokolja a film azzal, hogy egy ideig emlékezetkiesése van, ezért tanulnia kell. A Charlie-t játszó Hailee Stenfield karakterdrámája érdekes lenne (halott apa, nevelőapa és félbetört sportolói karrier), ha nem annyiban merülne ki a feloldása, hogy az apa/pasi/kisállatpótlék Űrdongóval cukiskodnak és fél nap alatt barátságot kötnek. A karakterek súlyos érzelmeket adnak elő, mindezt viszont úgy, hogy viszonyuk felépítése teljesen hiteltelen. Érdekes ötlet John Cena, a pankrátorból lett színész szerepeltetése. A kockefejú, kockaállú, kockaizomzatú katona karakterfejlődése lett a legkorrektebb módon összerakott az egész filmben. Senki ne számítson súlyos drámai hőseposzra, arról van csak szó, hogy a kétkedő katona, hosszas morfondírozás után – melyet az egész filmben aprólékosan felépítve végigkísérünk – térfelet vált a film egy pontján.

Cena képes rá, ami sok másik mellékszereplőnek nem sikerül: emlékezetes marad.

Zenei felhozatalban sokkal erősebb az Űrdongó, mint a korábbi filmek, a soundtrack nem telepszik rá a történetre, mégis jó atmoszférát kölcsönöznek az ismerős dallamok. Látvány tekintetében viszont szintet lépett a széria, hiszen míg az eddigi felvonásokban sok esetben csak egymásnak feszülő fémtesteket láthattunk közelről, itt már szépen koreografált akciójeleneteket, látványos, még transformersi értelemben vett módon is visszafogott bunyókat látunk. Ráadásul, ami külön öröm, hogy az alkotók nem akarnak mindent csak a látvánnyal megoldani.

Összességében azért lett jobb film bármelyik korábbi Transformersnél az Űrdongó, mert a készítők lelket szerettek volna csempészni bele, így legalább a történetmesélési szándék szemmel láthatóan megvolt.

Ez pedig félig-meddig sikerült is, hiszen aki nem látott még magányos tinédzserről szóló filmet, aki összebarátkozik egy másik számkivetett élőlénnyel, az meg fogja hálálni a film minden percét.

Űrdongó, amerikai sci-fi, 2018, 113 perc, 10/6

Ajánlott videó

Olvasói sztorik